Megérkeztünk Buenos Aires és a tangó világába, ahol a szerelem forró és halálos, a vér vörös
Szerző: Szénási Miklós | szenasi.miklos@dehir.hu Közzétéve: 2024.04.20. 14:45 | Frissítve: 2024.05.01. 18:13
Olyan előadás született Debrecenben, ami meghódíthatná a nagyvilágot is. Csupán némi nyelvi problémánk adódott. Kritika.
Tudjuk, milyen város Buenos Aires? Milyen ott az élet a külvárosban, a kocsmákban, sikátorokban, tereken, vagy éppen a bordélyokban? Tudjuk, ki volt Piazzolla? Vagy mi a tangó lényege?
![Megérkeztünk Buenos Aires és a tangó világába, ahol a szerelem forró és halálos, a vér vörös](upload/images/wp_cikkek/2024/tango3.jpg)
Fotók: Gálos Mihály Samu / Csokonai Színház
Tudják, a tánc, amiről még Cseh Tamás és Bereményi Géza is írt egy dalt.
„Légy ma gyerek és játssz megint velem! / Légy ma gyerek és játssz megint velem! / Emlékezz, ahogy én emlékezek // Játsszuk azt, hogy félünk megint / Játsszuk azt, hogy játszunk megint // Hogy az idő nincs hályog alatt, hogy a tangó divat.”
Cseh Tamás zenéjére és Bereményi Géza szövegére talán emlékszünk még. Talán emlékszünk, vagy nem: hiszen minden elmúlik, minden változik, és aki tegnap fontos volt – vagy csak volt –, az ma már talán senkit nem érdekel. Buenos Aires más kérdés, hiszen tudjuk róla, hogy egy távoli hely ezen a bolygón, nagyváros, nyüzsgő, zakatoló, tele történetekkel, álmokkal, szerelemmel és vérrel – én legalábbis valahogy így képzelem e dél-amerikai nagyváros fülledt éjszakáit és tünékeny nappalait, ahol a szerelem forró és halálos, a vér vörös.
A nagyszerű muzsikus, Astor Piazzolla és Horacio Ferrer varázslatos tangóoperát írt María De Buenos Aires címmel, amit közel 60 éve, 1968-ban mutattak be először. Az operát kezeljük kicsit lazábban, és ezt a hat évtizedet is: az opera, a tangó is (már amennyire bármi is lehet az) örök, ez a darab pedig egészen más, mint amit magáról az operáról szoktunk gondolni. Végig zene van benne, az igaz (remekül játszik az a tíz-egynéhány muzsikus közel két órán át a színpad szélén), végig énekelnek, illetve végig táncolnak azok a művészek, akiket több produkcióban is láthattunk ebben a szezonban. Az egyszerre időtlen és a huszadik századra annyira jellemző jelmezek, díszletek (Kiss Borbála munkái) bravúrosan izgalmasak, s egyben szürreálisak.
Ott érezhetjük magunkat a dél-amerikai éjszakában, ott játszódik előttünk az az érzelmekben és cselekményekben gazdag történet, melynek hőse, María.
Látjuk a hétköznapjait, látjuk az éjszakáit. Látjuk, hogy szerelmes lesz, hogy férfiakkal kacérkodik. Látjuk a nők és a férfiak örök küzdelmét, mint valami dél-amerikai héja-nászt, látjuk a külváros pulzálását és látjuk a vért is. Látjuk, hogy María meghal, hogy eltemetik, s azt is, hogy (talán) feltámad. Sok minden történik a színen – de sok mindent csak sejteni merészelünk. Csak sejtjük, mi történhet, mert itt mindenki spanyolul énekel. Az, hogy a zene nemzetközi nyelv, nem kérdés. A képek, a tánc világa is az. De azért ez mégis egy színházi előadás, aminél Debrecenben nem olyan extrém gondolat, hogy vagy énekeljenek magyarul, vagy legyen felirat. (A La Casa De Papel sem hódította volna meg a spanyolul nem beszélő világot ezek híján.)
A magam részéről (Borghes, Cortazar, Amado, Márquez rajongójaként is) nagyon élveztem a produkciót,
ott lüktetett a zene bennem, akaratlanul is moccant, dobolt a lábam, és vitt, sodort magával a látványvilág is, mintha egy gigantikus klip, vagy egy különleges koncert részese lehettem volna.
Ezt a majdnem két órás előadást látva úgy érezhettem, a Csokonai Színház új szintre emelte a zenés darabok világát itt, a mi városunkban. Újhelyi Kinga az utóbbi évek egyik legizgalmasabb énekes szerepét kapta meg (mintha rá írták volna), s remek triót akotott Udvarhelyi Péterrel és Torres Dániellel (vagy Danival, ahogy sokan ismerhetik). Viszont jobb lett volna többet tudni, pontosabb képet kapni e nő és e két férfi viszonyáról, és így, nyelvismeret híján nem tudott teljes lenni az örömöm. Ilyenkor ugyanis mindig túl sok a valószínűleg, a feltételezhetően, a vélhetőleg. Még egy olyan operánál is, ahol mindenki ismeri a történetet számítanak a szavak. Így hiába érzem azt, hogy egy olyan előadás született Debrecenben, ami meghódíthatná a nagyvilágot is, ha ugyanakkor nincsenek kapaszkodók ahhoz, hogy teljes legyen az örömünk, nekünk, debreceni nézőknek is. (Akik nem feltétlenül vagyunk teljesen otthon a dél-amerikai folklór és mitológia labirintusában.)
Az biztos, hogy ezek a táncosok (Rut Nache López, Elise Paris Turco, Martina Balzamo és a többiek) páratlan élménnyel ajándékozták meg a nézőket. Jár a főhajtás a muzsikusoknak is, akik nagy energiával, egyenletes színvonalon voltak részei a tangó varázslatának Sándor Szabolcs karmester vezényletével. András Lóránt pedig rendezése elvitt minket Buenos Airesbe, ám kissé hosszú úton, egy bő negyedórával rövidebb előadás intenzívebb lenne.
A Csokonai Fórumban látható előadásról további információkat, fotókat és teljes szereposztást itt találnak.
Kapcsolódó cikkek: