A Kossuth utcáról egyenesen Párizsba
Szerző: Szénási Miklós | szenasi.miklos@dehir.hu Közzétéve: 2023.10.16. 08:30 | Frissítve: 2023.10.16. 10:19
Debrecen – Nagyon vártuk ezt a pillanatot, amikor ismét a Csokonai Színházba mehettünk premierre. Az évadot itt Puccini operája nyitotta.
Régen vártuk ezt a pillanatot, amikor elindulunk otthonról, mert premier lesz. A Csokonaiban, a Kossuth utcai épületben, ahova pár évig nem mehettünk. Várni kellett, hogy elkészüljön a felújítás. Megtörtént, s amikor áthaladunk a zebrán, ahonnan pazar látványt nyújt az épület, már akkor úgy érezzük, megérte várni.
Fotók: Gálos Mihály Samu / Csokonai Színház
Mintha egy új színházba lépne be az ember, ami azért mégis ismerős. Minden új, friss, üde. A két lépcsősor szokatlan látványt nyújt a régihez képest, a bordó és fehér duettje eleganciát sugall. A nézőtérre lépve is azt érezzük, valahogy nagyon más, mint korábban volt. A földszinti páholyok eltűntek, viszont több a szék, s egészen kényelmesek is.
Persze, mindez csak előjáték. A zenekari árokból ezerszínű muzsika szól, dallamfoszlányok, apró részletek: a zenészek hangolnak. Aztán sötét lesz – és elkezdődik az előadás. (Amit e sorok szerzője azért is nagyon várt, mert még a kétezres évek elején látta Szolnokon Szikora János rendezésében az Amadeust a felejthetetlen Darvas Ivánnal és Alföldy Róberttel – s az ugyan nem opera, de szintén meghatározó eleme a zene.)
A Bohémélet a „legpárizsibb” opera, amit egy olyan olasz művész írt, aki lassan száz éve nincs már köztünk, ám ma is a legnagyobbak között tartjuk számon. Más világ az övé, mint amit Mozart, Rossini, Purcell vagy éppen Wagner kínál. Puccini zenéjében már ott a huszadik század, az, amiről néha azt érezzük, hogy szinte még ma is tart. Csak mellékes szál, de mégis érdekes belegondolni, hogy
Puccini 1901-ben – hazájában az elsők között – már autót vett magának. Azaz, ha kortársunk lenne, talán Ableton Live-ot használna és laptopon komponálna zenét, s természetesen hatalmas stadionokban ünnepelné a tömeg.
Ez persze fikció, az viszont tény, hogy a maga korában meglepő újításai voltak. Például a Bohémélet hősei nem uralkodók, istenek, történelmi nagyságok, hanem kisemberek. Van köztük háztulajdonos, hivatalnok, varrónő, énekesnő, játékárus – valamint művészek, akik nem tudnak, de nem is érnek rá pénzt keresni, mert írnak, festenek, zenét komponálnak, vagy éppen a világmegváltó gondolatokon töprengenek. S persze, időről időre szerelmesek lesznek, kacagnak, szakítanak, búslakodnak, mikor milyen lapokat oszt nekik a sors, a jó szerencse – vagy éppen a librettó szerzője.
A Bohémélet hősei bőven túl vannak a kamaszkoron, a szerelem ekkor már nem egészen úgy lángol, mint a tizenéves Romeó és Júlie között. Az igaz, hogy meglátni és megszeretni egyetlen pillanat műve, ám Mimi, a varrónő és Rodolfo, a költő kapcsolatában kezdettől ott a szomorú vég lehetősége. Mimi ugyanis tüdőbeteg, Rodolfo pedig erősen féltékeny típus. Nagyon hamar eljön az a pillanat, amikor a költő úgy dönt, nekik szakítaniuk kell, hátha Miminek egy gazdagabb férfi mellett jobb élete lehet, mint vele. Mimi elmegy, meghalni azonban visszatér szerelméhez, a szegényes bérlakásba, oda, ahol egykor annyira boldogok voltak. A régi barátok ott sürögnek-forognak körülötte, orvosért szaladnak – ám minden hiába. Ebből a helyzetből nincs kijárat, Mimi meghal és Rodolfo ott marad a fájdalommal, a veszteséggel. A szerelem sem Veronában, sem Párizsban nem tudta legyőzni a halált.
A Bohéméletet nem egy-egy kiemelkedő áriája miatt szerethetjük, hanem inkább azért, mert az egész magával ragadó, gyönyörű muzsika. A hátteret hozzá Párizs adja: egy szegényes padlásszoba, kilátással a nagyvárosi háztetőkre; az utca, ahol karácsonyt ünnepel a sötéten hullámzó nép, és egy kocsma, ahova mulatni jár a bohém művésztársaság. Bár Létay Kiss Gabriella és Balczó Péter Mimi és Rodolfo szerepében gyönyörűen énekelnek, eléggé tétova szerelmespárnak tűnnek. Hozzájuk képest lényegesen hálásabb helyzetben van a harsányabb, lendületes Musettát alakító, szintén szép hangú Nagy Zsófia és az elszánt Marcello, a festő szerepében Kendi Lajos. A vásári és kocsmai forgatag, ahogy a táncosok és énekesek bejárják, bejátsszák a teret, a fentet és a lentet, jönnek-mennek, futnak, miközben még a hó is hull, már-már filmszerűen látványos.
Be kell vallanom, a tér berendezése bennem felidézte a Peaky Blinders kocsmáinak világát, a híres kabátáriát hallgatva-nézve pedig úgy éreztem, mintha a Mandalóriból ismerős Baby Yoda szabadult volna el.
Az persze más kérdés, mit kezd ezzel a klasszikus operaközönség, akik a hagyományosabb megközelítéseket kedvelik.
Ahhoz, hogy a zene ilyen erővel, ilyen határozottan, ilyen energiákkal áradjon, kellett az a lelkesedés, ahogyan Kesselyák Gergely vezényelt. (Visszagondolva az Operaház körüli eseményekre, a debreceni közönség csak nyert azzal, hogy ezt a művészt a Csokonai Színházban üdvözölhettük.) Úgy szólt ez az opera a felújított színházi térben, mintha átlagon felülien minőségi hifi berendezések előtt ültünk volna. A zene mellé pedig kellett az a szigorú és precíz rendezői munka is, amivel Szikora János át tudta hozni a jelenbe ezt a történetet, aminek a legfőbb üzenete talán minden túlgondolás nélkül is az, hogy az jó operának és a jó operarendezésnek helye és jövője van a színházban.
Kapcsolódó cikkek:Cím | dátum |
---|---|
Milyen a tánc színe Debrecenben? | 2023.10.08 |
Ismét alámerülhetünk a földi pokolba, ezúttal Artemisia és Éva kalauzolásával | 2023.10.12 |