A színpadon több ezer év jelenlétét érezzük, a szépséges ókori Barbie pedig még a pusztulást is túlélheti
Szerző: Szénási Miklós | szenasi.miklos@dehir.hu Közzétéve: 2024.03.25. 19:45 | Frissítve: 2024.03.26. 10:54
Debrecen – Mit üzenhet a jelennek egy ókori szerző? Mit jelent nekünk Trója? Azzal, hogy időtlenné tette, egészen közel hozta a nézőkhöz ezt a történetet Szabó K. István rendező.
A színházak előszeretettel vesznek elő időről időre klasszikus görög drámákat. Nagy kérdés ilyenkor, mennyire képes eleven, friss, aktuális maradni a játék, mert túl azon, hogy visszaröpíti a nézőt a gyökerekhez, a veretes ókori szövegek ma már aligha találnak könnyedén utat a a közönség szívéhez. Debrecenben éppen tíz éve az Antigonét láthattuk, pár esztendeje pedig a diákoknak címzett Thébát, ami Szophoklész és Aiszkhülosz darabjaira épült. Ezúttal Euripidészhez nyúlt Szabó K. István, pontosabban ahhoz a Jean-Paul Sartre illetve lllyés Gyula által átírt szöveghez, ami a nagyjából két és fél ezer éve született szerzőt és drámáját jóval közelebb húzza a jelenhez.
(Talán apróság, de mégsem lényegtelen, kell-e névelő vagy sem. A színlap szerint A trójai nők címen fut az előadás, ehhez képest Euripidész Trójai nők címen írta meg a drámát, s így olvashatunk Szabó K. István korábbi rendezéseiről is. Viszont ha Andromache, akkor miért Kasszandra? S ha Sartre, akkor miért nem Andromaque? Ha pedig Illyés Gyula, miért nem inkább Andromakhé?)
Az alaphelyzet a háború, a pusztulás és a pusztulás utáni állapot. Ez ma is ismerős, hiszen nem egy helyen arat a halál napjainkban is, és nemcsak más kontinenseken, távoli vidékeken, hanem itt, a közelünkben, Ukrájnában is dörögnek a fegyverek. (S hittük néhány éve, hogy megtörténhet ez?)
Az idei évadban folyamatosan azt érezhetjük, nagyon nagy hangsúlyt kap a Csokonai Színház előadásaiban a vizualitás. A nyitóképek (a fémfüggönyre vetített videó, majd az ókori színházat megidéző álarcban színre lépő istenek) ezúttal is nagyon erősek. A színpad berendezése a hatalmas konténerrel, a gigantikus romokkal és annak ellenpontjaként az íróasztallal, szálló papírokkal egyszerre idézi a jelent és az egész füstös, véres, háborúk dúlta huszadik századot. Ahogy a korok egymásba fonódnak, a színpadon több ezer év jelenlétét érezzük.
A felcsendülő zenék, hangfoszlányok behozzák a második világháború, a front, a lágerek világát is, az istenek (Pallas Athéné és Poszeidón) pedig úgy lépnek elénk, mint a mai felső tízezer, a politikai és gazdasági elit érzéketlen képviselői,
akik bármit megtehetnek, amit akarnak, mert ők vannak döntéshelyzetben, viszont a névtelen tömegek viszik vásárra a bőrüket. S persze, ott vannak az emberek is, a nők, akik a leginkább áldozattá váltak: Antal Csaba óriási díszletei között nagyon kicsikén, meggyötörten, megalázottan, reményvesztetten. Már egyikük sem az, aki volt.
A sarokban kuporog a trójai király, Priamosz felesége, Hekabé (Ráckevei Anna). Semmije sem maradt: sem városa, sem családja. Fiai (Hektor és Parisz) halottak, lányára, a jövőbe látás képességével felruházott (ám azzal megvert, hogy senki sem hisz neki) Kasszandrára (Hajdu Imelda) erőszak és halál vár. Menyét, Hektor feleségét, Andromachét (Fátyol Kamilla) a győztesek elhurcolják, mint hadizsákmányt, unokáját pedig a ravasz Odüsszeusz javaslatára ledobják a vár faláról, nehogy egyszer majd gondot okozzon, ha felnőne.
A párbeszédek a kétségbeesés hangján szólalnak meg. Nincs értelme számon kérni, mi és miért történt: itt már mindent onnan szemlélhetünk, hogy a várost lerombolták, a férfiakat és fiúkat legyilkolták a hódítók, a nőket megerőszakolták és megölték, vagy elhurcolták – Trójának, az egykor gazdag és virágzó városállamnak vége. S hogy miért? Mert Hekabé fia, Páris elszerette és elrabolta a szépséges Helénát, Menelaosz király (Nagyidai Gergő) feleségé?
Ez sok mindenre lehet ok: egy háborúra is. Ám ahogy a tengerészgyalogosokat idéző ruhában bemasírozó Menelaosz ki is mondja, ez az egész valójában róla, a királyról szólt, és arról, hogy neki kellett ez a város, ez a temérdek kincs – és ehhez képest a Barbie-szerű Heléna (Szép Evelin) sztorija szinte mellékes szál csak. Egy nő, akiért bolondulnak a férfiak, és aki mindent megúszhat. Az egyetlen a földig rombolt városból, akinek értelmezhető jövője lesz. (A mítoszok szerint hosszú és boldog élet várt rá Menelaosz mellett, halála után pedig istenné vált és a boldogok szigetén lakozott.)
A hírnök Talthybiosz (Tokai Andrea) sem szolgál semmi jóval: mint valami ideges postagalamb jön-megy, térül és fordul, sokkolja Hekabét. Bár az eredeti történetben férfi volt Talthybiosz, Tokai Andrea felerősíti azt, hogy itt mindent a nők szemszögéből látunk, érzékelünk. (Így pedig még kegyetlenebb lesz a gyermek elragadása az anyától: nem egy férfi, hanem egy nő veszi el egy nőtől, s viszi a tanács elé, hogy végezzenek vele.)
S ezt fokozza Benedek Tímea is, aki a színlap szerint a karvezetőt alakítja. Ám a mai színházban már nincs olyan kórus, mint a görögök idején, és karnak tekinteni nem is könnyű egyetlen embert. A karvezető a háborús övezetben ül egy asztalnál, gépel (nem számítógép klaviatúráját kalapálja, hanem egy régi írógépet üt-ver), végzi a dolgát. Hivatalnok – pontos, kíméletlen. Kíméletlen a hírnök(nő) is. Kasszandra az őrület határán imbolyog, Hekabéban pedig nem az özvegy, magányos egykori királynőt láthatjuk, hanem az embert.
A trójai nőkkel a háború másik oldalát élhetjük meg: itt nincsenek hősök, csak áldozatok és szenvedés. Azzal, hogy időtlenné tette, egészen közel hozta a nézőkhöz ezt a történetet Szabó K. István, sok-sok áthallással, finom, vagy nyilvánvaló és harsányabb utalással.
A színpadon a testek is játszanak, nem csak a dialógusok peregnek: Hajdu Imelda csúszó-mászó Kasszandrája rajzfilmeket idéz, Tokai Andrea madárszerűen parádézó Talthybiosza, vagy Szép Evelin mint Barbie-ként vonagló Heléna erősíti azt, hogy bármilyen sötét ez a kor, amit látunk, az színház. És nem az ókor színháza, hanem a jelené. Talán ezért is hat erősen az érzelmeinkre.
Bővebb információt, fotókat, teljes szereposztást itt találnak.
Kapcsolódó cikkek: