Billie Eilish és botrány az iskolában: ez várja a debreceni kamaszokat
Szerző: Szénási Miklós | szenasi.miklos@dehir.hu Közzétéve: 2020.02.08. 11:10 | Frissítve: 2020.02.08. 19:39
Debrecen – Csak semmi para, kedves szülők, ez nem egy sokkoló előadás. Viszont van, amiről érdemes lenne beszélni! Kritika.
Az erőszak szép csendben belopódzott napjainkba. Itt van velünk. (Alapvetően mindig is itt volt, csak változó intenzitással és igen különböző megjelenési formákban.)
Fotók: Máthé András
Amikor a színház (vagy éppen a film és az irodalom) erről beszél a maga eszközeivel, akkor csak tükröt tart.
A Csokonai Színház nagy sikerrel futó előadásában, a Tesztoszteronban nem azért beszélnek durván a szereplők, mert a szerző abban élte ki magát, hogy hányszor mondat ki velük bé betűs szavakat, hanem mert azt ábrázolja, milyenek vagyunk. A botrányosnak beharangozott (és aki már látta, tapasztalhatta: egyébként messze nem annyira durva) Szétbombázva pedig szintén nem az öncélúság jegyében mutatja meg, hogyan hull darabokra a világ. A szomszédban, az Apolló moziban e sorok írásakor ment a Filmszüret. Itt olyan filmeket is vetítettek a tavalyi év terméséből, mint a FOMO, egy veszettül bulizó társaságról és egy tizenéves lány megerőszakolásáról, vagy a Szép csendben, aminek a középpontjában egy kislány kínlódása áll, akit a tanára molesztált.
A maga módján ebbe a sorba illeszkedik a Víg Kamaraszínházban látható új előadás is: a Para szintén aktuális és provokatív, ugyanakkor korántsem sokkoló. Ez az előadás nem annyira a klasszikus értelemben vett erőszakot állítja a középpontba, hanem azt, ahogy hatunk egymásra – akár már gyerekként is. Az emberhez hozzátartozik a valahova tartozás vágya. Szeretnénk része lenni egy közösségnek. A családba beleszületünk, az iskola- és munkatársainkat kapjuk, a barátainkat pedig mi magunk választjuk. Jó esetben kölcsönösek ezek a viszonyok, néha egyoldalúak.
Leszel a barátom? Leszek. Vagy nem leszek. Vagy csak akkor, ha ezt vagy azt megteszed. És ha nem, akkor felejts el.
Ezek a mondatok ismerősek lehetnek a gyerekkorunkból. Minden közösségben vannak erővonalak, vannak vezéregyéniségek. Ha közösségről beszélünk, akkor beszélhetünk a körön belüli és körön kívüli létről, azaz a kirekesztettségről is. Magányosnak lenni, egyedül lenni nem jó. Mi kell ahhoz, hogy valahova tartozzunk? Hogy behívjanak minket? „Sose szeretnék olyan klubhoz tartozni, amelyik elfogadna engem tagnak” – erre a sokat idézett mondatra a legtöbben talán az Annie Hallból, Woody Allen filmjéből emlékezünk. A valóság ezzel szemben az, hogy nagyon is sok mindenre képesek lennénk, hogy bizonyos klubok tagjai lehessünk. Hogy ott legyünk a közösségben. Ott a falkában, a bandában. Hogy elfogadjanak, hogy szeressenek, és akár mi legyünk a példakép, a minta, a vezér is.
A kamasz közönség kemény dió, őket nem lehet üres gesztusokkal megfogni. Nem jellemző rájuk a tekintélytisztelet, ha színházban vannak és az előadás rossz, akkor azt unni fogják, és hangosak lesznek. Itt az unalom veszélye nem fenyeget. Az előadás rögtön a közepébe vág, erős kezdéssel: valami rendkívüli történt az iskolában. Diákcsíny? Ha megkerülnek a tettesek, igen. Ha nem: bűncselekmény, amihez a hatóságot be kell vonni. Ez pedig senkinek nem hiányzik.
Bethlenfalvy Ádám rendezése nagy hangsúlyt fektet az interaktivitásra. A színészek következetesen és folyamatosan megszólítják a közönséget, és a kiszólásokkal (én játszom Ricsit, én vagyok Kitti) berántják őket a darab valóságába. Ondraschek Péter jelzésértékű díszletei képlékenyek és attraktívak, a krétával összefirkált felületek pedig a szülőkben is felidézik a tantermek hangulatát. Az pedig különösen jó ötlet, hogy
a zene Billie Eilish, akinél nagyobb ikon a mostani tizenévesek számára aligha létezik.
Amikor két jelenet között megszólalt a Bad Guy, a tizenéves nézők úgy rázták magukat, mintha koncerten lennének, táncoltak a vállak és a bakancsok.
A színészek gyerekeket és felnőtteket is játszanak, csupa ismerős figurát. Egyetlen kivétel az igazgatónő szerepében Oláh Zsuzsa, ám ő is igen sokszínű skálán mozog. Egyszerre szigorú, határozott, de alapvetően jó lelkű, a gyerekre partnerként tekint – de mert felnőtt és kicsit felülről néz a tanulókra, így könnyen átverhetővé válik. Vele szemben egészen más karakter a testnevelő tanárt alakító Gelányi Bence, aki jószerével egy bajusz felragasztásával változik át vehemens, feszültségekkel teli pedagógussá, miközben diákként pedig bizonytalan, kissé parázó srácot hoz. Janka Barnabás egyik énje a bajkeverő Ricsi, akit nem érdekel a suli, csak arra vágyik, hogy amikor túl lesz a nyolcadikon, mehessen pénzt keresni. A másik énje pedig a nagyon fontos szülő (a fontos elvtárs), akinek befolyásos kapcsolatai vannak, és akivel mindenki – az intézmény vezetője is+– szeretne jó viszonyt ápolni. Wessely Zsófia diáklányként (mint a jó kislány, akinek az anyukája pont ebben az iskolában tanít) nem véletlenül ütközik Hajdu Imeldával, aki elég mélyről jöhetett, és a Kitti nevű kemény, harcos csajszit alakítja, Edelényi Vivien pedig jól hozza a pedagógus szülőt, aki kiszolgáltatottnak érzi magát, mert ide jár a lánya is… Bizalom, bizalmatlanság, hatás, befolyásolás, merészség, vakmerőség, balhé – ezeket a köröket futjuk le. S bár van egy tanmese jellege is, mégsem szájbarágós. Inkább lehetőséget ad arra, hogy a néző a saját történetét és saját magát kívülről, kicsi objektívebben lássa.
A helyszínek, a szituációk mindnyájunk számára ismerősek lehetnek.
Gyerekként az iskolai meg az otthoni helyzethez próbálunk jó képet vágni, egyébként társasági életet élünk, bandázunk, lázadozunk. Többnyire szeretnénk jól tanulni, mert ezt várják el tőlünk, de azért merész és jó fej kölykök is akarunk lenni. Vannak, akikre felnézünk, akiket csodálunk akkor is, ha bukásra állnak, mert van bennük valami, ami miatt szeretnénk őket utánozni, a lazaságukat, a gesztusaikat, a szóhasználatukat. Felnőttként néha unalmasak vagyunk, legfőképpen azért, mert elfelejtettük, milyen volt gyereknek lenni. Meg azért is, mert nem akarjuk észrevenni, hogy más ma a világ, mint tegnap volt. (Vagy tegnapelőtt.) Ami persze nem jelenti azt, hogy ne lenne igazunk, amikor azt mondjuk a gyerekeknek, fogod te még sajnálni azt, amit tettél, mert ez nem egy számítógépes játék, amit annyiszor indíthatsz újra, ahányszor kedved tartja.
Felnőttként is vannak kényszeres helyzetek, amikor nem tehetünk mást, mint amit elvárnak tőlünk. De könnyebben hihetjük azt, hogy nem akarunk mindenáron a brancshoz tartozni. Gyerekként erre szinte esélyünk sincsen, mert túl sok mindentől függünk. Vannak barátaink és példaképeink, de ellenségeink is, akikkel szemben bármit megengedhetőnek gondolunk. Itt is akad olyan tanuló, akiért a tanárok rajonganak, olyan jó fejnek tartják, a gyerekek viszont szinte kivétel nélkül utálják, és mindenre (vagy majdnem mindenre) képesek, hogy betartsanak neki. Jó döntés, hogy fizikailag nem jelenik meg az előadásban, s ezzel nem nyit felesleges elágazásokat a játékban. Így a Para meg tud maradni nagyjából bő órásnak. Feszes, gyors, tele sokféle – és kivétel nélkül ismerős – konfliktushelyzettel.
A Víg Kamaraszínházban olyan előadást láthatunk, ami rólunk, nekünk szól. A gyerekeknek is, meg a szülőknek is. A művészet eszközeivel, hangosan, lazán, és nem okoskodóan vagy unalmasan.
Bővebb információt az előadásról, fotókat, szereposztást itt, a Csokonai Színház honlapján találnak.
Kapcsolódó cikkek:
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)