Debreceni történet 1200 forintról
Szerző: Dehir.hu | info@dehir.hu Közzétéve: 2018.01.07. 10:00 | Frissítve: 2018.01.07. 10:06
Debrecen – A bácsi bevásárlókocsija alján néhány termék, pár élelmiszer csomag. Látszik rajta, hogy ritkán járhat itt.
Csizmadia József nevével találkozhattak már a Dehir.hu olvasói. Sokan ismerhetik őt, emlékezhetnek rá, mint egy ritka foglalkozást űző iparosra, aki esernyőket javított kis belvárosi műhelyében (bár eredendően villamosenergia-ipari technikusként dolgozott), de úgy is, mint egy debreceni városlakóra, aki számára fontos a cívisváros múltjának kutatása.
Pár éve nemes kezdeményezést indított (melyet véghez is vitt), s ennek következtében ma már emlékoszlop áll az 1944-ben lebombázott Református Ispotály Templom helyén. Sok minden érdekli, honlapján sokféle írás feltűnik.
Az esztendő végén született ez a szövege, melyet ezúton nyújtunk át a Dehir.hu olvasóinak. Legyen szép, egészségben és sikerekben, emberségben is gazdag évük!
Idős bácsit látok tanácstalanul keresgélni, aki talán közelebb a kilencvenhez, mint a nyolcvanhoz. Bevásárlókocsija alján néhány termék, pár élelmiszer csomag. Látszik rajta, hogy ritkán járhat itt, vagy igen meggondolja, hogy mit vegyen. Nincs közünk egymáshoz, tovább haladunk. Mások rogyásig rakott kocsikkal közöttünk.
Szinte már tolongunk ebben a boltban. Na mit akarunk még venni, kérdezem feleségemtől, mert nem szeretek csak úgy bóklászni. Vegyük meg, ami kell és menjünk!
Haladunk a pénztár felé, beállunk az egyik sor végére, amikor hangosbemondón közlik, hogy megnyitnak egy másik pénztárat. Az élelmesebbek ugranak. Így az addig „beállt” sor újra rendeződik. Előttünk az előbbi bácsi, de a mellettünk lévő pénztárnál álló sor az új pénztár megnyitása után rövidebb lett, áttolom oda kocsinkat. Kipakoljuk a pénztár szalagra, amit vásárolni szándékozunk és várunk, hogy haladjunk.
Nem vagyok én kíváncsi, meg hallgatózni sem szoktam, de mégis meghallottam, amint a mellettünk lévő pénztárhoz érve a bácsi mondja a pénztárosnak, hogy kérem szíveskedjen szólni, ha eléri a vásárolt áru értéke az ezerkétszáz forintot. Vékonyka pénztárcáját kezében szorongatja. A pénztáros fiatalember, aki minimum unokája, talán dédunokája is lehetne a bácsinak, szót fogad, szól. Néhány termék van még a szalagon, de mondja a bácsi, hogy azokat már nem tudja megvenni, mert nincs több pénze.
Előfordulhat ilyen bármelyikünkkel.
Mi előttünk még van egy vevő, hogy sorra kerüljünk a fizetésre.
A bácsi előtti vásárló még pakolja vissza kosarába a pénztár utáni pultról a vásárolt áruit. Ő sem fiatal már, közel lehet a nyugdíjas korhoz vagy nem sokkal haladhatja azt meg, visszalép a pénztárhoz és szól, hogy majd ő kifizeti a bácsi által még ott maradt, ezerkétszáz forint feletti árucikkeinek árát.
A teljes történetet és a folytatást itt tudják majd elolvasni:
HOZZÁSZÓLÁSOK (2)
Senor
Két dolog, ami érthetetlen számomra: 1. Kinek higgyünk? Az írásnak, vagy a politikának? Ugyanis itt, a rónaság közepén nem újkeletű dolog, hogy a hónap vége felé a kisnyugdíjas bizony nagy bajba kerül! Ez a történet szépen leírja a valóságot! Azonban ilyenkor mindig színrelép egy magyar narancs (ami ugye sárga is, savanyú is, de a mienk), és a "kontroll-a, kontroll-v, kontroll-c" billentyűkombinációk alkalmazásával számtalan cikkben szajkózza, hogy mit megtettek a nyugdíjasokért! Legutóbb azt olvashattuk, hogy állítólag már annyit emeltek a nyugdíjakon, hogy az időskorúak visszakapták azt a tizenharmadik havi nyugdíjat, amit az előző kormány elvett tőlük! 2. Végig olvastam a hivatkozott írást. A cikk írója szerzeménye végén alig ötszáz forinton agonizál! "Én is kapásból kifizettem volna-e a bácsi helyett, amit már ő nem tudott megvásárolni? Bízom benne, hogy igen!" Ez így egy nagyon gyenge TALÁN! Vajon miért így ér véget az írás? Egy önkéntes jóakaró ezen egy cseppet sem töpreng, hanem cselekszik!
Juhász György
Jó írás! Nekem meg az jutott eszembe, hogy vannak, akik az ételosztást akadályozzák - a meleg irodájukból...