Házaspáros dumaszínház: mesék a szerelemről néhány száz statisztával

---

Debrecen – Semmi sem az, aminek látszik. Szerelmes párok éneklik a Mamma Miát, és mesélnek történeteket, miközben torta sül. Minden illúzió, csak a torta nem. Ősbemutató a Vígben. Kritika.

---

Megfogta az Isten lábát a Medvegyev-darabbal, a Fodrásznővel a Csokonai Színház. Izgalmas, modern, értékes – és ugyanakkor a nézők által is kedvelt előadás született. A debreceni ősbemutatót követően óriási szakmai és közönségsikerrel játszották túl a város- és országhatárokon is. Úgy néz ki, bejön a fiatal orosz drámaírók és a debreceni teátrum közötti kapcsolat. Ivan Viripajev, a mai orosz dráma fenegyerekének művét, az Illúziókat is Viktor Rizsakov állította színre. A Víg kamaraszínházi premiert követően talán korai volna még jóslásokba bocsátkozni, de nem kizárt, hogy hasonló karrierre lehet majd számítani.

Ennyi alapanyag persze önmagában még mindig kevés, legyen az bármilyen jó és minőségi. Sok más is kell hozzá: például zene. Míg a Fodrásznőnél a téglafejűre nyírott fekete démon Grace Jones dala, a Strange szólt, itt az Abba került elő. A Mamma Mia. Talán nem is véletlenül, hiszen az Illúziók a szerelemről szól. S ahogy a 70-es évek slágergyáros csapatában, úgy itt is két házaspár a főszereplő. Vass Magdolna és Kristán Attila, valamint Szűcs Nelli és Trill Zsolt – utóbbiak az életben is egy párt alkotnak. E négy ember fél évszázados története elevenedik meg a színpadon. Kézenfekvő lenne a Jövőre, veled, ugyanitt című darabra tippelni, hogy valami hasonló lehet. Ám erről szó sincsen. Az egy hagyományosabb mű: eleje van, vége, kisebb-nagyobb konfliktusok, csúcspont, függöny, vége.

Az Illúziók egészen más. A néző már akkor látja, hogy valami izgalmas fog történni, amikor elfoglalja a helyét. High-tech konyha a színpadon, mely körül a szereplők tüsténkednek. Közben vetítés is elindul, filmbejátszások a szerelemről. Kinek mit jelent a szerelem. Színészek, meg néhány „utca embere” vall. Egyszerre nagyon puritán minden, ugyanakkor nagyon emlékeztet a tévékből ismerős, sztárokat felvonultató, látványos show-műsorokra. Rizsakov nagyon egyszerű jelmezeket alkalmaz: fekete ruha a hölgyeken, fekete nadrág, póló az urakon, illetve bordó kötényke mindenkit a főzés miatt, rajta Illúziók felirattal. Ezek a betűk világítanak a színpad felett is, erősítve a multimédiás jelleget. Itt kell megemlítenünk a video-projekt felelősét, Jóvér Csabát, aki érdekes kameramozgásokkal hoz olykor lírai, olykor dokumentarista hangulatú, de igen stílusos hátteret. Érdekes kontraszt alakul ki így: a színészek ott beszélnek az első sor előtt a maguk testi valójában, arcuk meg óriásira nagyítva tátog a háttérre vetítve mint valami stadion-koncerten a rockisteneké. S gyaníthatjuk azt is, Kozma András fordítása hozzátett a produkció sikeréhez, mivel nincsenek hamisan csengő mondatok, nincsenek modorosságok a szövegben.

 

A sikerhez azonban még mindig kell valami: az emberi tényező. Négy olyan színész, akik képesek ezt az egy – de annál intenzívebb! – felvonást erővel, tartalommal megtölteni. Itt nem lehet mellébeszélni. Itt nincs az, hogy díszletek, jelmezek, lekerekített történet mögé lehetne bújni, vagy meglapulni, elnézni a semmibe a sötét nézőtér felett. Csak az arcuk van, a testük, a hangjuk. A színpad elején áll ugyanis négy mikrofonállvány, a nézőtér pedig szinte sohasem borul sötétbe. Amikor Vass Magdolna előresétál azzal, hogy szeretne elmesélni egy történetet, hirtelen nem is tudjuk, hol vagyunk, mi fog történni. Mi lesz ez? Stand-up comedy? Majdnem. A felelősséget, a kockázatot illetően valami hasonló. Akár a szöveg, akár a színészi játék gyenge lenne, összeroppanna minden. De erről szó sincs. Az évad legmeglepőbb produkcióját négy tehetséges, sokoldalú színész viszi el a vállán, akik két férfi és két nő történetét mesélik el. Bő ötven évet. Házasságokat és szerelmeket. Férjekről, feleségekről, szeretőkről mondanak történeteket. Részleteket villantanak fel. Megható sztorik, kacagtató jelenetek, nagy poénok váltják egymást. Apróságok, ám ahogy el is hangzik a darabban, az élet tulajdonképpen ezekből áll össze. Nincsenek nagy dolgok, csak sok kis semmiség. S a vicc valahol az, hogy a színen semmi nem történik. Vagy majdnem semmi. Kisül egy torta. (Épp a premier napján 40 éves Trill Zsolt, és az emeletes a tortát a nézők is megkóstolhatják!) Eltörik egy tányér. Kiderül, hogy nem minden az, aminek látszik. Hogy akár 94 évig is élhet egy ember. Megtudjuk, mi a fontosabb: a viszonzott, vagy a viszonzatlan szerelem. Léteznek-e ufók. Lehet-e igazat mondani egy életen át, és milyen az, ha valaki idétlen vicceket süt el kínos helyzetekben.

Rizsakov rendezésében az még döbbenetes, hogy bár négy főszereplővel dolgozik, nagyon sok statisztát alkalmaz, akik viszont maguk fizetnek azért, hogy részesei legyenek a játéknak. Előadásonként néhány száz fő vesz még részt az Illúziókban. A nézők, akik akarva-akaratlanul is szereplői lesznek a házaspárok történetének. Semmi drasztikus: csak ülnek a fényben, és figyelnek, hallgatják, ahogy ez a négy színész mesél. Ahogy életre keltik a történetek szereplőit, azt a négy embert, akik lehetnének akár ők, vagy akár mi magunk is.

Van egy ritmusa az előadásnak. Beúszik, felpörög, lassít, megint felgyorsul. Mint a szív ahogy ver. Nagy bátorság egy kicsit hosszabb történettel indítani, de ahogy Vass Magdolna mesél, arra nem lehet nem odafigyelni. Szűcs Nellit nézve pedig nem könnyű eldönteni, izgul-e vagy azt játssza, hogy izgul. Kicsit hadar. Aztán lelassul a beszéde. Hátralép, megtörli a szemét. Összeomlik, feltámad, elemében van, mint egy vihar a Hortobágy felett. Kristán Attila szerelmes. Elszánt. Bizonytalan. A kezét tördeli néha. (Később a tányért is, amikor a feszültség már annyira fokozódik...) Mindenki mondja a magáét, meséli a ráeső részt.

Olykor azonban jön Trill Zsolt és közbevág. Megigazítja a mikrofont. Belebeszél a másik történetébe, viccelődik. S szép lassan kibontakozik, érthetővé válik ennek a négy embernek a története, mindaz,  ami belefér szűk 90 percbe. Tudjuk, ez egy átlagosnál kicsit rövidebb film hossza. A mai néző erre van hitelesítve. S élvezi minden percét ennek a másfél órának. Az idősebb és fiatalabb generációik is. Azt is, ami négy színész játéka a pillanattal, s azt is, ami ennek ellenpólusaként megjelenik a hátuk mögött előre felvett filmetűdök, vagy éppen a színpadon mozgó kamera jóvoltából.

Minden van, ami kell a sikerhez. Jó szöveg, jó zene, jó díszletek, jó közönség. S persze, jó színészek. Ennyi, ezen múlik, hogy itt és most különleges előadás született Debrecenben.