Farkasból több lesz, mint testőr: Japánban folytatódik a mutánsok története
Szerző: Wiedemann Krisztina | info@dehir.hu Közzétéve: 2013.08.18. 07:41 | Frissítve: 2013.08.18. 11:43
Gigarobot lépteitől hangos és látványos a Farkas, de sem a fordulataival, sem a humorával nem tud meglepetést okozni. Kritika. A farkaskarmok fényét ezúttal nincs, ami visszaverhetné. Kritika.
Az ezredfordulón még nem tudtuk, mibe tenyerelünk bele az X-Men – A kívülállókkal. Ma már világos, hogy azóta egy filmes kirakós darabkáit rendezgetjük rendületlenül Bryan Singer nyomán, aki a Marvel-képregények oldalairól a filmvászonra költöztette az X-Men univerzum figuráit, egyúttal létrehozta azt a laza keretet, amit mindig újabb és újabb tartalommal töltögethetünk fel. A fősodortól távolabb futnak a mellékági filmek, egészen konkrétan kettő, melyek a legmeghatározóbb mutáns karakterrel, Rozsomákkal, vagyis Farkassal (Hugh Jackman) foglalkoznak. A „fájdalmasabb” sztori – melyben James Logan csontjai adamantiumötvözetet kapnak – 2009-es, a japán színtérre helyezett élet-halál harc viszont új bemutatós.
Miután Xavier és Magneto az első két X-Menben sokat javított a mutánsok társadalmi megítélésén, a belső ellentétek újra felszínre kerültek a sorozat 2006-ban bemutatott darabjában. A legnagyobb érzelmi vihart Az ellenállás vége című epizódban Farkas szenvedte el azzal, hogy feltámasztott szerelmét, doktor Jean Greyt (Famke Janssen) főnixként látta viszont és társai védelmében kénytelen volt végezni vele. Innen indul a legújabb film, a Farkas (2013) története, a céltalan és szerelmét gyászoló Logannel, aki vadállatok szomszédságában húzza meg magát valahol a kanadai hegyekben és állandóan rosszakat álmodik. Hol a vörös hajú nő kísérti, hol az az eset, amikor 1945-ben Nagaszakiban megmentett egy japán tisztet, Yashidát (Haruhiko Yamanouchi) a haláltól. A filmben váratlanul lép be a képbe egy extrém külsejű japán kardforgató, egy tulajdonképpeni mutáns, aki a haldokló Yashida kérésére hívja el Tokióba Farkast. Hamar kiderül, nincs szó önzetlen búcsúról, a fegyveresekkel őrzött japán luxusotthon inkább csapda: a befolyásos japán férfi álma a halhatatlanság, amit mutáns kezelőorvosa, Vipera (Svetlana Khodchenkova) és egy csúnya rovar segítségével szeretne megszerezni Logantől. Közben a felszínen családi dráma zajlik: a Yashida-birodalom egyedüli örököseként a fia helyett az unokáját jelöli meg az öreg a végrendeletében. Mariko (Tao Okamoto) élete innentől veszélyben forog, és úgy tűnik, hogy még az apja (Hiroyuki Sanada) is az ellensége lesz.
Áldás vagy átok? – merül fel a régi dilemma újra a halhatatlanság kapcsán, és látjuk Farkast egy pillanatra megtörni a gondolat súlya alatt. Az érzelmi és egzisztenciális válságba jutott vadember kénytelen számot vetni önmagával, mérlegre tenni azt, amije van, és ami még várhat rá odaát. Talán épp az elbizonytalanodásának tudhatjuk be, hogy a vártnál jóval később kezd el foglalkozni látványosan gyengülő erejével. Ez a küzdelem persze csendben, a felszín alatt zajlik, s bár lehetne a film erőssége, mégsem lesz az. Tavaly nyáron az önmarcangoló Batmanért a szívünk szakadt meg, a vaskarmos izomkolosszus az idén hasonló hatást nem tud kiváltani. S ha már az érzelmeknél járunk, nem lehet szó nélkül elmenni a mellett sem, hogy a történetbe szőtt szerelmi szál nevetségesen gyönge, a szereplők közt pedig nem jön létre az a kémia, ami legalább a szerelem illúziójával ajándékozná meg a nézőt.
Bár az idegen japán közegben jó darabig csak sodródik az eseményekkel, Hugh Jackman maga a megtestesült nyers erő és elszántság. Kár, hogy a forgatókönyvírók nem használják ki a benne rejlő potenciált. A sikeres japán modellként jegyzett Tao Okamoto esetében ugyanakkor nincs mit kihasználni: a lány James Mangold rendezőtől állítólag egyetlen utasítást kapott, azt hogy ne vegyen színészleckéket és ne hallgasson senki tanácsaira. Az igazi katasztrófa mégsem ő, hanem a robotnőnek is beillő Vipera, aki rosszlányos jelmezeiben gyönyörű, de érdemben nem tud mit nyújtani. Az akciók még mindig emlékezetessé tehetnék a Farkast, de nem teszik. A gigarobotos finálét pedig valószínűleg az a kétségbeesés szülte, amit a rendező akkor érez, amikor már nincs mit megmutatnia.
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)