Van olyan aljasság, amit nem lehet megbocsátani – de megtapsolni igen
Szerző: Szénási Miklós | szenasi.miklos@dehir.hu Közzétéve: 2024.02.25. 17:20 | Frissítve: 2024.02.26. 13:12
Debrecen – Mindenki elbukik a Veszedelmes viszonyokban. Ráadásul mindenki meg is érdemli a sorsát. Kritika.
A Veszedelmes viszonyok címet olvasva a többségnek valószínűleg nem Pierre Choderlos de Laclos neve ugrik be. Sokkal inkább Glenn Close, John Malkovich, Michelle Pfeiffer és Uma Thurman, akik az egyik legnagyobb sikerű filmváltozatban játszottak – még 1988-ban. Ám elvitathatatlan a francia úriember érdeme, ő írta ugyanis az eredeti regényt. Még valamikor 1782-ben.
Fotók: Csokonai Színház / Varga Sára Luca
Egy nagyon más korban, nagyon más emberek nagyon más viszonyairól, szerelemről, intrikáról, aljasságról és megrontásról. S mégis, ennyi idő után is működik a történet.
Amit nagyban köszönhetünk Kiss Csabának, akire emlékezhetünk úgy is, mint egy izgalmas, 2007-es Kun László-előadás rendezőjére, akinél a különös sorsú magyar király egyszerre három alakban (gyerekként, fiatal felnőttként és érett férfiként) is jelen volt a színpadon. Úgy tűnik, Kiss Csaba most sem mondott le arról, hogy a játékot megbolondítsa kissé: ebben a szintén kosztümös játékban is arra törekedett, hogy a rendelkezésére álló (stúdiószínházi) teret megtöltse párhuzamos, vagy egymást finoman követő történésekkel. S a térbe a színpadon kívüli rész is beleértendő, hiszen a játék hősei onnan futnak be a világukból sajátos szeletet kihasító vörös szőnyegre:
egy nő és egy férfi, az egyik feketében, a másik fehérben, karddal a kezükben.
Valmont vikomt (Kiss Gergely Máté) és Merteuil márkiné (Wessely Zsófia), akikről hamar kiderült: két veszett, végtelenül aljas ember, akiknek a legfőbb öröme (a testi szerelem mellett persze) az, ha másokat tönkretehetnek. Miért? Csak. Mert megtehetik. S mert talán ezzel törlesztenek is azért, amibe maguk is belesodródtak. De van az a mocsár, van az a szörnyű mélység, van az emberi gyalázatosságnak az a szintje, ahonnan már nem lehet kikapaszkodni, ahol már nem számít a kezdet, nincs jelentősége az okoknak, az indítékoknak.
Ez az előadás az emberi kapcsolatokat mutatja meg: az anya-lánya viszonyt egy olyan korban, amikor az anya (Majzik Edit) mondja meg, mi van, és a gyereke, Cécile (Kiss Anna Gizella) nem szövegel vissza, hanem elfogadja. Azt is, hogy férjhez megy – valakihez, akit nem is ismer. (Különben mehet vissza a zárdába, ami még rosszabb verzió lenne számára.)
Hideg és korlátozó szülői magatartás és naiv, tapasztalatlan kamaszlélek találkozik itt.
Elénk tárja az előadás a régi szeretők héja-nászát is: Valmont vikomt és Merteuil márkiné valaha szeretők voltak, és most ők a mozgatórugói mindennek, pontosabban minden rossznak. Az ő küzdelmük, vitáik, vágyaik döntenek másokról, s alapvetően nincs is annyira nehéz dolguk, hiszen mindenkinek vannak gyenge pontjai, és ha a rosszindulat emberismerettel párosul (ami rájuk maximálisan igaz), akkor szabad a pálya. Valójában egyetlen ember sincs a színen, aki ne bukna el könnyedén.
A bukás lesz a sorsa a két fiatalnak, Cécile kisasszonynak és Danceny lovagnak (Pálóczi Bence), aki szerelmes belé. De húszéves – és pontosan annyira tapasztalatlan, mint a házasságára várakozó Cecile. S elég egy kacér mosoly, egy csinos dekoltázs, és a fiatalember máris a pilláját rebegtető Merteuil márkiné ágyába kívánkozik.
Elbukik a már házas, kicsit unalmas, kicsit szürke, ám annál megközelíthetetlenebbnek látszó Tourvelné (Horváth Julianna) is, akibe kivételesen őszintén szerelmes Valmont vikomt. Ám a szerelem néha kevés.
A szerelem a másik emberről szól, a vágy viszont az egyénről, aki (lám-lám…) már századokkal ezelőtt sem feltétlenül volt képes legyűrni magát, és megelégedni azzal, amije volt – például a teljességgel, a boldogsággal.
Annál ugyanis, ami van, úgy tűnik, mintha mindig is többet érne a lehetne. Az ismerősnél az ismeretlen. A megszokotthoz képest az új, a más. És persze elbukik az anya (aki fiatalon is elbukott) és a végén a két intrikus is.
A debreceni előadás finom játékkal, stílusos zenével (amiért Kovács Adriánnak jár az elismerés) rajzolja elénk ezt az egyszerre szórakoztató és romantikus, ugyanakkor mégis erősen drámai történetet. S bár valóban mindennek az oka az emberi romlottság, mégsem lehet elmenni amellett, hogy minden szereplő maga is tehet arról, ami történik vele. Vannak igenek és nemek, vannak helyzetek, és az is döntés, ha valaki rosszul dönt. (Az élet már csak ilyen.)
A Cecile-t játszó Kiss Anna Gizella visszafogott eszközökkel festi elénk a hajdani idők tehetetlen és lehetetlen helyzetbe sodródott kamaszát, aki ma sem feltétlenül keveredne ki nagyobb sikerrel egy hasonló hálóból. Igaz ugyan, hogy a mobiltelefonok, az internet világában könnyebb tanácsot kérni másoktól, de ezt a lehetőséget a gátlások és félelmek, a naivitások kombója valószínűleg napjainkban is gyakran elveti. Kiss Gergely Máté vikomtjában felesleges Malkovich ördögi Valmontját keresni: nem is akart olyan lenni. Cserébe azt a vibráló, határozott színészt látjuk a színpadon, aki (végre) elszakadt attól, hogy a korábban megszokott és bevált gesztusokkal éljen.
A játék középpontjában, a forgószél centrumában Wessely Zsófia áll: romlott, de összetett úrinőt fest elénk, okos és öncélú, agresszív teremtményt, akit szórakoztat az intrika, mások életének romba döntése. Egyszerre vonzó és taszító, szexis és kegyetlen.
Cecile szerepében Kiss Anna Gizella olyan, mint egy nagy baba: elhisszük neki, hogy fogalma sincs a világról, mert nem készítették fel az életre a zárdában, és az anyját játszó Majzik Edit sem ad elegendő támaszt neki ahhoz, hogy talpon maradjon. Elsőre Pálóczi Bence ifjú lovagjánál azt érezhetjük, talán egy hajszálnyival több magabiztosság nem ártana neki e szerephez, ám ahogy újra és újra látjuk, már nem kérdés: azzal éppen a romlatlan, naiv énje veszne el.
Szép a puritán díszlet, a színpadon elszórt néhány tárgy, a középpontban az ággyal, a szerelmi fészekkel. A levegőből lógó levelek pedig egyszerre idézik a fa (levelekkel teli) lombját és a (levél)regényt is.
Sok finom ötlet teszi teljessé az élményt a nézőtérről kihozott fátyoltól a mereven félrehajtott fejjel gyakorolt csókokon át a semmit kavargatva teázás, vagy a hatalmas kerekű velocipéddel tekerés látványáig.
A Veszedelmes viszonyok magával ragadja a nézőt: teljes mértékben megélhetjük a színházi élményt, aminek része a színpadi játék és a találkozás is az ismerősökkel a szünetben. S bár talán Pierre Choderlos de Laclos annak idején azt üzente, hogy óvakodjunk a szerelemtől, Kiss Csaba rendezése inkább arra int, vegyük észre, ha át akarnak verni – és menjünk színházba, mert érdemes.
További információt, teljes szereposztást, fotókat a színház honlapján találnak az előadásról.
Kapcsolódó cikkek:Cím | dátum |
---|---|
A helység kalapácsa lesújtott Debrecenben | 2024.02.18 |
Barokkos színházi élményt kaptunk Debrecenben | 2024.01.29 |
Oda húzott a debreceni előadás, ahonnan szinte lehetetlen elszakadni | 2024.01.20 |
A Kossuth utcáról egyenesen Párizsba | 2023.10.16 |
Új színek, új hangok, új mozdulatok érkeztek Debrecenbe | 2023.12.13 |
Milyen a tánc színe Debrecenben? | 2023.10.08 |
Ismét alámerülhetünk a földi pokolba, ezúttal Artemisia és Éva kalauzolásával | 2023.10.12 |