Ha Mona Lisa rád mosolyog, nevess vissza, Debrecen!
Szerző: Szénási Miklós | szenasi.miklos@dehir.hu Közzétéve: 2024.03.17. 12:00 | Frissítve: 2024.03.17. 12:02
A táncban az a legszebb, hogy egyszerűnek és könnyűnek tűnik. De ez csak a látszat. Viszont arról is képes mesélni, amire nincsenek szavak.
Szinte mindegy, milyen táncos produkciót kínált volna a stúdiószínházi tér, az előző két előadás után kifejezett kíváncsiság lobogott bennem, mivel fog előállni a PR-Evolution – Debrecen Kortárs Táncegyüttes. Érdekelt, miben lesz más ez, mint a Blue men… és fehér, vagy A teljesség felé, és mit fognak tudni majd elmesélni azon a nyelven, mely a mozgás, a zene, a fények és képek kombinációjából áll össze egy izgalmas, ám megfejthető rendszerré. Ezek mind olyan elemek, melyek hatnak ránk: elsősorban az érzelmeinkre, és onnan sodorhatnak tovább – ha működik az előadás –, hogy megértsük, mitől is szép, ami szép. (Ha szép. És az.)
Fotók: Gálos Mihály Samu
Ezúttal Nemes Zsófia egy korábban már létező előadását (illetve annak újraálmodását) kapta meg a debreceni közönség. Ám azzal, hogy ezt a formáját itt (és mondhatni: most) nyerte el, mégis tekinthetjük premiernek városunkban.
Ez a csoport, ez a táncegyüttes attól izgalmas igazán, hogy egy egészen más színt, egy egészen más, a hazaitól nagyon eltérő művészetet és megközelítést kínál.
Bár Leonardo a 2007-es Modemes tárlattal kicsit közelebb került Debrecenhez és a debreceniekhez (egy ideig szinte magunkénak érezhettük az akkor még egészen friss intézmény előtt álló, műgyantából készült lovat is), azért ez a művész ma is titok, ikon és felfedezésre váró terület. Meg tudom érteni Nemes Zsófiát, amiért a nyomába eredt, és a tánc, a mozdulatok felől közelítve próbálta és próbálja megfejteni azt a rejtélyt, ami az alkotásokban és az alkotóban is jelen volt, jelen van.
Da Vinci elképesztő, varázslatos ember lehetett. Művész és tudós, javíthatatlan álmodozó, páratlan, sokoldalú személyiség. Rajzolt, festett, érdekelte zene, a filozófia, a matematika, az anatómia, a szobrászat, az építészet. Vonzották a magasságok és a mélységek: tengeralattjárót és repülő szerkezetet tervezett. Ráadásul kíváncsi volt a test működésére is, ezért boncolásra vállalkozott, hogy lássa, milyen az izmok, a hús, az inak világa. Ez persze nem volt teljesen veszélytelen kísérletezés, mivel az egyház tiltotta az ilyesmit.
Lehet tűnődni azon, ha kortársunk lenne, mivel foglalkozna. Ha szeretne jól élni a festészetből, most sem ártana néhány mecénás, viszont boncolnia például nem kellene, mert amit annak idején szeretett volna tudni, azt ma már egy kattintással el tudná érni az interneten. De másban bizonyára úttörő lenne. Vonzaná a mesterséges intelligencia, a robotok világa, az űr- és az időutazás, a filmművészet, az elektronikus zene – és még ki tudja, mi minden. Talán a tánc is. Mert a táncban ott vannak a testek is.
A Da Vinci mosolya gyakorlatilag már akkor elkezdődött, amikor beléptünk a nézőtérre. Egy sötét barlangba, érezhettük, ahogy elfoglaltuk a helyünket. Egy sötét barlangba, mely a művész sorsának alakulásában állítólag valóban szerepet játszott. 1476–1478 közötti életéről ugyanis viszonylag keveset tudunk, de feljegyzéseiben szerepel egy ilyen hely, ami vonzotta, s amiről az utókor többféle elméletet is gyártott, abból kiindulva, hogy miután Leonardo innen visszatért, különleges találmányokkal jelentkezett. Akármi is az igazság,
egy színházi előadáshoz jó alap egy ilyen misztikus barlang, ahonnan kibontakozik, kibomlik egy történet, aminek mi is részesei leszünk.
A táncban az a legszebb, hogy egyszerűnek és könnyűnek tűnik. Álmodni sem lehet lazább mozdulatokat, amit ezek a táncosok produkáltak. De aki közel ült, és eléggé közel, láthatta az izmok feszülését, a homlokokon, a bőrön megjelenő finom verítékcseppeket, és érezhette az erő, az energia áramlását a színpadon. A testek, a mozdulatok folyamatosan meséltek és értelmeztek, történetekbe kezdtek, mondatokba, és újakba. Játszottak egymással, velünk.
Figyeltük, mire megy ki egy-egy jelenetsor, és amikor hirtelen egy-egy ismert Leonardo-festmény hatalmas, vetített képe ragyogott fel, megértettük a játék lényegét. A művészet, ha komolyan veszi magát, szinte mindig ugyanarról szól. Az emberről, a küzdelméről, a szerelméről, az út kereséséről. Teheti ezt a szenvedés felől közelítve, de teheti a mosoly, a csintalanan, a finom játékosság felől is. Képletesen értve: nem mindegy, sűrű, komor drapériák csattognak vagy finom selymek suhognak a szélben. Itt az utóbbit éltük meg. Könnyedén, erőlködés nélkül futottunk bele Leonardo Da Vinci világába. Hallhattunk írásaiból részleteket, láthattuk képeit, és megérezhettük azt a perzselő intellektust, ami az övé volt.
A táncosok nemzetközi csapatát lassan megismeri a közönség.
Finom érzékenység és derű egyaránt árad mozdulataikból, ahogy belakják, betáncolják a fényeknek és vetítéseknek köszönhetően folyamatosan változó teret.
Látványos, ahogy életre keltik a Szűz Mária a barlangban vagy a Krisztus keresztelője című képeket: s nem hat szentségtörésnek, ahogy az utóbbi jelenet hirtelen egy férfi zuhanyozásává alakul, hiszen a megtisztulás így is jelen lesz a pillanatban. De az is szép megoldás, amikor tanúi lehetünk annak, hogy a világ egyik legismertebb festménye, a Mona Lisa ránk kacsint.
Gyönyörű, amikor a színpadon a meztelen test is megjelenik. Miért is lenne ez botrány? Hiszen így születtünk, így halunk meg, az csak a társadalmak, a kultúrák néha fájdalmasan hazug és prűd hozzáállása a természethez és a természetességhez, amikor ilyen esetben szexet, meg pornográfiát kezd emlegetni. Hogy világos legyen: van egy táncos a színpad túlsó végén, aki – vélhetően – mezítelenül, ruha nélkül fekszik a földön. Az árnyak, a mozdulatok takarják szinte teljesen, egy strandon többet látni egy emberből, ám ott a megjelenés módja profán – itt pedig katartikus.
Eljutottunk az előadás segítségével valahonnan valahova? Közelebb kerültünk Da Vincihez, a Mona Lisához, Leonardo találmányaihoz – és ahhoz, ami annyira érdekelte, magához az emberhez? Önmagunkhoz?
Az én válaszom röviden: igen. Örülnék, ha sokan lennénk, akik azt érezzük, hogy több ilyen produkcióra volna szükség, ami túlmutat a megszokott körökön, de a város, de még az ország határain is.
Köszönet érte Elise Paris Turco, Martina Balzamo, Valerio Zaffalon, Saioa Poblador Muniain, Fernando Gabriel Luis és Rudisch Boglárka varázslatának.
További részletek az előadásról itt találhatók.