Két kerék, kölni, kisüsti: megjárhatja, aki így jár
Szerző: Szénási Miklós | info@dehir.hu Közzétéve: 2011.04.25. 08:27 | Frissítve: 2011.04.25. 08:27
Hosszú volt ez a három-négy másodperc. Elfogott a félelem, mint a szarvast, amikor a vadász puskájával néz farkasszemet. (Már amennyiben egy agancsos képes ilyesmire.) A zebra közepén jártam a Csapó, Vár és Liszt Ferenc utcák találkozásánál, amikor megpillantottam a két kerékpárost. Úgy jöttek, mint akik a halált hozzák magukkal. Elszántan markolták a kormányt, mint Charles Bronson a töltött fegyvert a Bosszúvágyban.
Egyre gyorsabban tekertek és egyre közelebb kerültek hozzám. Bizonytalanná váltam, akár egy tengeri kagyló, ha partra veti a dagály. Ők jöttek, én meg szerettem volna ennek ellenére is épségben átjutni a túlsó partra, mármint a másik oldalra, de nem voltam biztos benne, hogy sikerülni fog. Nem tudtam dönteni, hogy most menjek, vagy maradjak. Hagyjam őket, vagy mégsem. Mert ahogy ezek a Mad Max-hangulatot árasztó posztmodern bicajosok közeledtek, nagyon úgy nézett ki, hogy pályáink keresztezhetik egymást, mint a végítélet üstököse esendő kék bolygónk útját. Ők azonban csak tekertek, én meg csak mentem és bíztam benne, hogy túl fogom élni. Mert igaz, hogy szabályosan haladtam a zebrán, mondhatni, a megengedett gyaloglósebességgel, de ha ők arra számítanak, hogy én meg fogok állni, félresöpörve büszkeséget, gyalogos öntudatot és elsőbbséget, és közben mégsem, akkor kész lesz a baj. Csontunk törhet, illetve nekik lámpájuk is akár, ha át akarnak vágni előttem illetve rajtam keresztül.
Végül megkegyelmezett a jó sors, a jó szerencse mindnyájunknak. Nem lett a tett halála az okoskodás. Rágyorsítottam, ők pedig (paraszt)hajszál híján, de mégis mögöttem húzták el a csíkot. Igaz, igazán komoly csíkot akkor húztak volna, ha balról, a piac felől éppen autó érkezett volna. De nem jött, így nem kellett fékezniük, ennélfogva nem lett dráma sem, vérfürdővel kombinálva. Egy négykerekű vas bőven nagyobb ugyanis, mint ez a két biciklisfutár külsejű gyerek nyereggel, kormánnyal, vázzal együttesen. Ha koccannak, állítom, lett volna görbülete küllőknek, vázaknak, gerinceknek. Mivel azonban nem esett baleset, így simán beleszáguldottak a Csapó utcai sétálóövezetbe, és ott kerülgették tovább a gyalogosokat, mint mazsolák a mozgó bólyákat a rutinpályán...
Köznapi jelenet volt – mondhatnánk. Gyakran történik ilyesmi Debrecenben, meg bárhol a magyarok lakta világban, ahol a közlekedés legtöbb szereplője a többi szereplőre mutogat, és őket minősíti – olykor minősíthetetlen jelzőkkel. A gond persze az, hogy valójában senki nem figyel senkire. A gyalogosok nem néznek szét, a kerékpárosokat nem érdekli a KRESZ, a gépjárművezetők pedig az úgynevezett „erősebb kutya”-elve alapján gyűrik a flasztert maguk alatt. A végeredmény pedig az – és a számok nem (vagy csak ritkán) hazudnak! –, hogy például megyénkben tavaly minden hétköznapra jutott olyan karambol, amiben kerékpáros is részt vett. S bár itt bizonyára felszisszenhetnek a mindig fej-, térd- és könyökvédőben, kizárólag szabályosan közlekedő kerékpáros-ezrek, akik a zebránál mindig lepattannak a nyeregből, egyébként pedig kezükkel jelzik a kanyarodási szándékot, de az esetek több mint felében pedig a biciklis volt a hibás.
Talán ezért is tartja fontosnak a rendőrség a kerékpárosok ellenőrzését. Mivel húsvét előtt vagyunk, igyekszünk időben szólni, hogy ilyenkor is érdemes lesz vigyázni, és szárazon tartani a fejet, vagy a tárolóban a bicajt, mert kár lenne belefutni egy következményekkel járó ellenőrzésbe. Tudjuk ugyanis, hogy húsvétkor a locsolkodás körmenetének kanyargó útjára lépő férfiember, ha teheti, otthon hagyja az autóját, mert úgy dönt, inkább iszik, mint vezet. S mivel még az is megtörténhet, hogy nem feltétlenül bízik a közösségi közlekedés ünnepi menetrendjének és az ő saját, magánmenetidejének az összehangolásában, gyakran biciklivel próbálja áthidalni (és leküzdeni) a távolságokat. Így viszont könnyen megvalósulhat a rendőr, a szonda és a kerékpáros nem feltétlenül dicsőséges találkozása a közutakon. Kötve hisszük, hogy toleranciával viseltetnek majd a rend őrei az alkoholfogyasztás látható jeleit (ha úgy tetszik: stigmáit) mutató biciklisekkel szemben. Gyenge védekezés lesz azt mondani, hogy mindösszesen egy pohár ser és egy alig háromcentes kisüsti olajozta meg csupán a poros torkot – előbbi a szomjoltás, utóbbi pedig pusztán a jó egészség jegyében. (A mennyiség természetesen lányos házanként értendő.)
A helyzet az, hogy aki ivott, az nem vezethet kerékpárt sem. Húsvétkor sem. Különben még levadásszák, és fújhatja. Mármint a szondát.
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)