Tízezer lépés a tavaszi Hortobágyon – fotókkal
Szerző: Szénási Miklós | szenasi.miklos@dehir.hu Közzétéve: 2019.03.31. 09:00 | Frissítve: 2019.03.31. 14:12
Hortobágy – Ne punnyadjunk otthon, csapjunk egy gyors kirándulást: ilyen baráti invitálásra nem lehet nemet mondani. Ebéd után autóba vágtuk hát magunkat...
A szombat gyönyörűen indult: napsütés, kellemes idő, igazi tavaszi hangulat várta mindazokat, akik úgy döntöttek, kilépnek a négy fal közül. Ellenállhatatlan baráti felhívást kaptunk, és rögtön rá is bólintottunk.
A Hortobágy minden évszakban megér egy (vagy több) kirándulást, de rendszerint könnyebb otthon maradni, a tévét benyomni, főzni, bevásárolni, mint összekapni magunkat. Mi az utóbbit választottuk, és nekivágtunk a tavaszi Hortobágy felfedezésének.
A debreceniek szerencsések, mert a puszta nincs messze hozzánk. Tudjuk jól, hegy, völgy nincs errefelé, a Hortobágy viszont tényleg csak egy ugrás.
Az a miénk, amit láttunk, amit megtapasztaltunk, ami részévé válik az életünknek – e gondolat jegyében kerekedtünk fel, s erre biztatjuk olvasóinkat is.
Nem nyomtuk a gázt veszettül, mert nem ér meg egy szép sárga csekket az, hogy 3 perccel hamarabb érjünk oda valahova egy félórás úton.
A kirándulást – mivel korai ebéd után indultunk – egy kávéval indítottuk. Tényleg jó kávé volt! Ráadásul a kérdésünkre, mely azt firtatta, van-e tejpor vagy valami növényi alapú kávéfehérítő, és amire sok neves és trendi helyen kategorikus és enyhén vagy durvábban lenéző nem a válasz, itt bezzeg érkezett a megoldás egy kék completta képében.
A Hortobágy, tudhatjuk, rég nem olyan, mint Petőfi idejében, hiszen a Tisza szabályozásával nem csupán sokat nyert az Alföld – sokat veszített. Állat- és növényfajok tűntek el élőhelyük megváltozása miatt, ám így is van hangulata e vidéknek. Aki szeretné megtapasztalni, milyen is, amikor kupolaként borul reánk az ég, jöjjön ide csillagos nyáréjszakán, s legyen részese az élménynek.
Most még a nyár is, az éj is messze volt, kávé után egyszerűen elindultunk és jártunk egyet a házak között. Rendezett porták, sok-sok virág, kék ég. Köszöntünk az embereknek (kirándulóövezetekben ez sokfelé alap!), és a legtöbben visszaköszöntek.
A csöndes utcákat róva kezdtem megérteni azt a barátomat, aki időről időre fellángol, hogy kellene neki valami kis vityilló ezen a vidéken, legyen hova elvonulnia, ha lazítani szeretne. A falusi kör után a központba kanyarodtunk vissza, ahol viszonylag rendes mozgás volt. A csárda is tele volt – ott éppen a régi Belmondo-film, A profi zenéje szólt –, aki emléket szeretett volna hazavinni az pedig bicskát, kalapot, hűtőmágnest is választhatott a kedvesének. (Meg sok más egyebet, pont úgy, mint a világ bármely pontját, ahol figyelnek a turizmusra.)
A Kilenclyukú hidat most sem hagytuk ki. Ez olyan itt, mint a Nagytemplom Debrecenben, vagy az Eiffel-torony Párizsban. Különlegesség, elválaszthatatlan része a tájnak.
Messziről lefotóztuk, aztán a 2015-ben átadott gyalogos hídon közelítettük meg. Oldalán egyre több lakat lóg, a közepén pedig terjedelmes lócitrom halom magasodott. Ez kevésbé volt zavaró, mint a pár méterrel odébb a szétdobált sörös dobozok. (Nincs mese, szemetelő taplók bárhol előfordulhatnak…)
A csárda túloldalán jó volt üldögélni egyet a verőfényes tavaszi délutánt élvezve. Apró öröm ez, de próbálják ki, milyen arcunkat a fény felé tartva élvezni a napot, a szelet, a rég várt tavaszi jó időt. Újabb séta következett, egy kis sütivel megédesítve a kirándulást, aztán elgurultunk Mátára, melynek méneséről aligha van, ki ne hallott volna. (Közel háromszáz lovával a lótenyésztés egyik legjelentősebb hazai központja.)
Ott éppen rendezvény volt, tömeg, lovak, emberek: a Nóniusz Kupa fedeles fogathajtó verseny sokakat vonzott. Volt mit nézni, s ha valaki a Lovak és Kutyák című magazintól érkezett volna (emlékeznek a Hugh Grant-féle klasszikus mozira, a Sztárom a páromra?), sikerrel lövöldözhetett volna fényképezőgépével. Az istállóban – ahol példás tisztaság uralkodott – mintha évszázadokat léptünk volna vissza: a gyönyörű állatok láttán nincs, kinek meg ne dobbanna a szíve. Persze, ne tegyünk úgy, mintha még ott lenne a mozdulatainkban lovas őseink ereje. Mi már egészen mások vagyunk, a mi táltosaink négykerekűek és sok-sok lóerő dübörög a motorháztetőjük alatt. A városi embert persze elsőre megüti a nyers szag, de meg lehet szokni. Egy perc, és már fel sem tűnik. Nem zavarta a kisfiúkat és kislányokat sem, akik lelkesen fotózták telefonjukkal e délceg jószágokat, különös tekintettel az épp járni tanuló kiscsikókra.
Bent fény és árnyék játszott, kint gémeskút magasodott, s futtató, ahol vadul vágtázott körbe-körbe egy karcsú ló. Tisztes távolból néztük csak rögtönzött bemutatóját.
Ilyen helyen bármennyi időt el lehet tölteni. Nincs szabály, mennyit kell. Pont annyit, hogy jó napunk legyen. Mi a kirándulást a tankcsata emlékművénél zártuk, az is igazi, klasszikus hortobágyi látványosság, s ha arra járunk, soha nem hagyjuk ki. Itt nézte meg a társaság egyik hölgytagja telefonján a lépésszámlálót, ami valamivel több, mint tízezret mutatott. Sok, kevés? Nem verseny ez.
A lényeg az élmény. Érezzük jól magunkat.
A közelben ráadásul gyönyörű fácánokat is láttunk, ahogy aranyló színű tollukkal futottak a fűben, aminek szintén örülhettünk, hiszen a városi ember ilyesmit leginkább paradicsomkonzerv vagy sör dobozán láthat…
Pontosan négy órakor érkeztünk haza: ez volt a terv, ennyi időt szerettünk volna eltölteni a gyönyörű tavaszi ég alatt. Nem láttunk mindent, de nem is az volt a cél, így marad legközelebbre is látnivaló.
Ha van kedvük, tegyenek egy próbát, járjanak egyet a Hortobágyon, fedezzék fel, mint mi is – akár újra és újra… Hosszú időre szóló program, meglátják!
HOZZÁSZÓLÁSOK (1)
Gémesi Gábor
Remek cikk. Kedvcsináló. Vicces.