Dombi Tibi: igyekszem visszaadni a szeretetet, amit kapok
Szerző: Bakos Attila | bakos.attila@dehir.hu Közzétéve: 2023.11.11. 09:00 | Frissítve: 2023.11.12. 09:42
A Loki 50 éves, legendás focistája az elmúlt évtizedekben Debrecen ikonikus alakjává vált, mégis sokat gondol sárrétudvari gyerekkorára.
Kicsi, Bombázó, az Alföld gepárdja. Csak néhány becenév, ahogyan emlegetni szokták a Loki hétszeres bajnok, ötszörös kupagyőztes legendás labdarúgóját, Dombi Tibort. A gyorsaságáról messze földön híres egykori szélső igazi mérföldkőhöz érkezett, hiszen november 11-én, szombaton ünnepli az 50. születésnapját. A DVSC labdarúgócsapatának legnagyobb sikereiben tevékenyen részt vevő, és a szeretett klubjának most is az alkalmazásában álló sportoló mára Debrecen egyik ikonikus alakjává vált, nemrég egy szektort is elneveztek róla a Nagyerdei Stadionban. Közvetlensége, áldozatkészsége, szerénysége és humora miatt a szívükbe zárták a cívisvárosiak, ezért nehezen tud úgy végigmenni az utcán, hogy legalább néhányan ne köszönjenek oda neki.
Fotó: Bakos Attila
Születésnapja kapcsán ült le tehát Dombi Tibivel a Dehir.hu beszélgetni, nyitásképpen pedig arra voltunk kíváncsiak, változott-e az élete azzal, hogy immár 50 évesnek mondhatja magát.
- A születésnapok sosem voltak számomra fontosak. Ez az évszám is annyit jelent nekem, hogy az ötven a száznak a fele. Nyilván ahogy idősödök, már többször fordul elő, hogy bizonyos helyzetek kapcsán átgondolom az életemet, de ez az alkalom nem ilyen. Édesanyám is mindig azt mondja, hogy egy születésnap is ugyanolyan nap, mint a többi – válaszolt kérdésünkre.
A Loki legendás futballistája elárulta, nem szokott nagy szülinapi bulikat csapni, leginkább szűk körben ünnepelnek.
– Általában tervezgetjük, hogy elmegyünk egy étterembe, de legtöbbször az lesz belőle, hogy inkább otthon főzünk egyet. Most lesz egy kis összejövetel azzal a társasággal, akikkel az NFL-meccseket szoktuk nézni, így volt ez a negyvenediknél is – tette hozzá.
Kíváncsiak voltunk rá, hogy a fiatal Dombi Tibi anno hogyan tekintett az 50 esztendősökre.
– Gyerekként már a negyvenéveseket is nagyon öregnek láttam, nemhogy az ötvenéveseket. De változik a világ, nem olyan életet élnek a mai ötvenesek, mint amikor én fiatal voltam. Ettől függetlenül az biztos, hogy az ember ilyenkor egy kicsit már lassít a tempóján – vélekedett.
A debreceniek közönségkedvence Sárrétudvariban nőtt fel, elmondása szerint azon időszak gyakran jut eszébe.
– Az első 14 évemre, arra a kis falusi életre sokat gondolok.
Robin Cooknak szeretem a krimijeit, mindig megveszem a legújabbakat is. Amikor azokat olvasom, akkor a regénybeli eseményeket mindig úgy képzelem el, mintha valahol Sárrétudvariban játszódnának.
Ez sokáig nem is tudatosult bennem, csak egyszer feltűnt, hogy még mindig a gyerekkorom helyszínei járnak a fejemben – emlékezett vissza.
Kicsi tinédzserként költözött Debrecenbe és elmondása szerint akkor talált rá a második családjára.
– Egy teljesen új életbe csöppentem, új csapattársakat ismertem meg, Sándor Tomival és a szüleivel is sok időt töltöttem, ez a mai napig meghatározza az életemet. Ez ugyanolyan sarokkő, mint amikor külföldre költöztem, majd amikor hazatértem és jöttek az igazán nagy sikerek a Lokival. Illetve ehhez hasonló nagy változást jelentett az is, hogy közel 10 éve befejeztem a profi labdarúgást – sorolta fel élete meghatározó momentumait.
Dombi Tibi kérdésünkre elmondta, csak olyan opció szerepelt a tervei között, hogy futballista lesz belőle.
– Egyáltalán nem gondolkodtam más lehetőségben. Akkor még persze nem karrierről volt szó, hogy majd ebből fogok megélni, hanem egyszerűen csak focizni akartam. Néztem gyerekként a tévében a meccseket, és az volt a vágyam, hogy én is ott lehessek majd egyszer azokon a pályákon. Anyukám nem feltétlenül értett ezzel egyet. Amikor Debrecenbe kerültem, ő akkor is szerette volna, hogy szerezzek egy szakmát, így lettem hentes. Aztán ahogy elvégeztem a sulit, nem sokkal később megkaptam életem első szerződését 1991-ben, 17 és fél évesen.
Emlékszem, anyának is jönnie kellett aláírni a Vágóhíd utcára, hiszen még nem voltam nagykorú. Szerintem akkor tudatosult benne először, hogy a futballból meg is lehet élni
– mondta. Hozzátette, hiába nem focizik már, édesanyja a mai napig úgy izgul a DVSC meccsein, mint 30 évvel ezelőtt.
A hétszeres bajnok futballista az első és második debreceni korszakára is nagyon szívesen emlékszik vissza.
– A kilencvenes évek elejéhez képest már akkorára sokat változott a futball, amikor visszajöttem Utrechtből a Lokiba, mára pedig ég és föld a kettő. Mai fejjel szinte felfoghatatlan, hogy milyen körülmények között zajlott a profi labdarúgás a rendszerváltást követő években. Amikor 1993-ban a feljutásért küzdöttünk, akkor a taxisok dobták össze a játékosoknak a prémiumot. Ez a példa talán jól leírja, hogy milyen volt a futball világa annak idején, de annak is megvolt a szépsége. A szurkolók és a csapat tagjai a meccsek után együtt ültek be a sörözőkbe, egyek voltunk közülük, szerintem ezért is voltak sokkal megbocsájtóbbak és elfogultabbak velünk szemben – vélekedett.
Hozzátette, ettől függetlenül nem mondja azt, hogy régen minden jobb volt.
– A világ változik és nekünk is változnunk kell vele együtt. Én is igyekszem ennek mentén élni az életem, mert ha az ember próbál ellenállni, akkor könnyen megkeseredhet. Nyilván a mostani kornak is megvannak a hátrányai, de ugyanúgy az előnyei is – jegyezte meg.
Dombi Tibi tehát nem szeretne leragadni a múltban, mi mégis megkértük, hogy idézze fel a legszebb pillanatokat, amit a Lokival élt át.
– Talán mindenből az első a legkedvesebb. Amikor 1999-ben a Tatabánya elleni kupagyőzelem után jöttünk haza Vácról, akkor Debrecenig minden piros-fehér volt. A 2005-ös bajnoki cím pedig minden várakozásunkat felülmúlta.
Egy nyitott busszal mentünk végig az Oláh Gábor utcai stadiontól a Nagytemplomig. Nagyon jól éreztük magunkat, végig ünnepeltünk, poénkodtunk, de amikor bekanyarodtunk a Kossuth térre, akkor mindenki lefagyott egy pillanatra.
Amerre csak elláttunk, mindenhol emberek voltak, nem is gondoltuk volna, hogy ennyien kijönnek miattunk – emlékezett vissza. Hozzátette, abból a társaságból sokukkal még a mai napig tartják a kapcsolatot, öregfiúk csapatuk is van a kispályás bajnokságban.
Bombázó örök kedvence a Loki szurkolóinak, de kíváncsiak voltunk, emlékszik-e olyan esetre, amikor kikezdte őt a közönség.
– A Frankfurt egy rövid időszakra kölcsönadott a DVSC-nek, de már akkor lehetett tudni, hogy majd az Utrechtnél folytatom. Akkor volt egy Zalaegerszeg elleni meccsünk, amin nagyon rosszul játszottam és kaptam is érte a B-középtől. Illetve korábban, a 90-es években, ha nem ment jól, akkor a szurkolók vártak minket az öltöző kijáratánál. Nem bántottak minket, de „finoman” kifejtették a véleményüket. Akkoriban ha nyertünk, lakodalom volt, ha kikaptunk, akkor viszont temetés. Nem volt könnyű átélni, amikor szidtak a drukkerek, de szerencsére ritkán fordult elő – emlékezett vissza.
A szeretetüket viszont azóta is gyakran mutatják ki az ötvenéves kedvenc felé a debreceniek.
– Csodálatos érzés.
Még mostanában sem telik el úgy nap, hogy ne köszönnének rám az utcán, és ezt semmire nem cserélném el.
Valószínűleg ennek köszönhető, hogy úgy általában kedvelem az embereket, mert sok szeretetet kapok tőlük, amit igyekszek viszonozni. Az, hogy szektort neveztek el rólam a Nagyerdei Stadionban, elmondhatatlanul nagy dolog. Ennek kapcsán pedig többen mondták, és az én fejemben is megfordult, hogy ez már nem feltétlenül csak a futballistának, hanem az embernek is szól. Fiatalon talán zavart volna, hogy nem csak a focitudásom miatt kapok ilyen elismerést, de így 50 éves fejjel már sokkal többet jelent, hogy a személyiségemet értékelik ilyen pozitívan – osztotta meg gondolatait.
Kicsi – ahogy a társai és a rajongók is emlegetni szokták – jelenleg a DVSC stábjának a tagja mint asszisztens edző. A legtöbb szakembernek ez egy lépcsőfok lehetne a vezetőedzői pozíció felé, de ő jelenleg nem tör ilyen babérokra.
– Nem biztos, hogy mindig úgy tűnik, de általában elég kritikus vagyok a világgal és magammal szemben is.
Van egy képem az ideális vezetőedzőről, aki megfelel különböző feltételeknek, de ezek közül belőlem több is hiányzik. Hogy őszinte legyek, ezért nem hiszem, hogy jó vezetőedző lennék.
Szigorúbbnak kell lenni, nemet kell mondani sok mindenre, a futballistákon kívül számos tevékenység van, amire figyelmet kell fordítani. Ezt nem érzem magaménak, mert én abszolút játékospárti vagyok. Ezért érzem úgy, hogy az erényeimet a jelenlegi pozíciómban tudom a legjobban kamatoztatni – fogalmazott.
A Loki legendás hetesének a visszavonulását követően a futballon kívül még három fontos terület játszik szerepet az életében.
– A Wyrfarkas zenekar már lassan 20 éve működik, nemrég felvettünk két dalt, amihez videós anyag is készült. Nyilván ez mindig hobbi marad, heti egyszer próbálunk, és amikor adódik rá lehetőség, akkor koncertezünk egyet valahol a környéken. Mellette ott van az NFL-rajongásunk, az elmúlt 13 esztendőben csak egyszer, a covid miatt maradt ki a szokásos decemberi amerikai túránk. Vasárnaponként pedig össze szoktunk gyűlni meccset nézni, illetve ott van a futás, ami azután lett az életem szerves része, hogy abbahagytam a profi focit – tette hozzá.
Végül azt kértük Dombi Tibitől, hogy tekintsen egy kicsit előre, milyen életet kíván magának 60 éves korára.
– Hatalmas szó lenne, ha még mindig a DVSC-nél tevékenykedhetnék, hiszen 3 év légióskodást kivéve 1991 óta itt vagyok – hangsúlyozta. Hozzátette, összességében pedig, ha ugyanúgy lejárnak majd zenélgetni, NFL-meccseket néznek és heti 4 alkalommal elmegy futni mint mostanában, akkor tökéletesen elégedett lesz.