Fedezzük fel ezt a palotákkal teli várost, ami egészen közel van Debrecenhez – fotókkal

---

Nagyvárad – Üdítő élmény utcáit járni a rekkenő nyárban is, és rácsodálkozni, hol csapta Ady a szelet a nőknek.

---

Egy város látszólag sokszor könnyebben megmutatja magát annak, aki csak ritkán járja utcáit, tereit, parkjait, nézi épületeit, s próbálja elképzelni, milyen lehetett itt az élet ötven vagy százhúsz esztendeje.

A nézelődő turista nem elfogult, hanem felfedező, aki rácsodálkozik a macskakövekre, a felújított palotákra. Megáll a kirakatoknál, beles a cukrászdában ülőkre. Csóválja a fejét, mikor firkás fal előtt halad el, s örül, mikor azt látja, hogy Ady és társai, Dutka Ákos, Juhász Gyula és Emőd Tamás, azaz a Holnaposok szoborcsoportjánál mindig meg-megállnak az emberek, odaülnek közéjük, készülnek a fotók. S örömmel hallgatja a történeteket a színház előtti téren is, hogyan csapta a szelet Ady a nőknek, hogyan hajtott át a tér egyik oldaláról a másikra konflissal. Mint Farkas László, társaságunk kalauza mondja ezen a szép nyári vasárnapon, azért

ebben az is benne volt, hogy a költő nehezen járt, tehát nem csak úri muriból vagy vagányságból vitette így magát.

Ez a kiváló kolléga – mert a hétköznapokban újságíró – nagyon sokat tud Nagyvárad titkairól. Könyvtárnyi szakirodalmat olvasott, kutatott, bújta a levéltárakat – s persze, ő maga is látott, s megélt annyi mindent kedves városában az elmúlt évtizedekben. 

Sok-sok apró, izgalmas részlettel örvendezteti meg a kíváncsi debrecenieket. Mutatja a nagyvárosi életérzést sugárzó és korzózásra csábító utcákat, a parkokkal, padokkal, gyönyörű épületekkel teli belvárost. A szecessziós palotákat is – hozzáfűzve, hogy valójában nem is igazi paloták ezek, hanem „csak” gyönyörű, nagy épületek, melyek pontosan mutatják azt a törekvést, ami a nagyváradiakat jellemezte a századelőn. Vigyázó szemüket nem Kolozsvárra vetették bő évszázada, mondja, hanem Budapestre és Bécsre, ott keresték a mintákat. (Bennem Sopron, s az olasz városok hangulatát is megidézik a kapualjak, belső udvarok, a stukkók és tornyok, kandeláberek, jegyzem meg erre.) 

Nem véletlen, hogy hatalmas területét foglalta el Nagyváradnak a banknegyed és a kereskedelmi negyed is. Jó tíz év alatt alakult ki a város modern arca, amiről aztán a háború, s az azt követő események végül lemosták a mosolyt. Akkoriban a város román lakossága legfeljebb öt százalék lehetett, napjainkban a magyarok járnak nagyjából húsz százalék körül. Farkas László lelkesen magyarázza, milyenek voltak a nagyváradiak régen, s manapság milyen mentalitás jellemzi őket. Kilenc múzeuma van a városnak, s hat zsinagógája áll, melyből egy működik mint templom – árulja el. Számolunk: kilenc olyan ember kellett Váradon, aki Löfkovits Arthurhoz hasonlóan nemes gesztust tett városáért. (A debreceni ötvös, ékszerész és műgyűjtő 2500 darabos magángyűjteményével segítette elő 1902-ben egy debreceni városi múzeum alapjainak megteremtését.)

Mesél arról is a nagyváradi kolléga, milyen volt, amikor Adyt lecsukták három napra, s a helyi vendéglősök versenyeztek azon, ki vigyen neki ebédet és vacsorát. Mutatja a szobrot, melynek alakjai nagyon hasonlítanak a debreceni Kossuth-szobor figuráira, s a hidat, ahova a szerelmesek lakatot tesznek, és ahonnan hunyorogva szétnézve úgy érezzük, mintha Velence délibábja táncolna a tekintetünk előtt.

Nemcsak Váradot, Debrecent is jól ismeri, ez rögtön kiderül, mikor kérdezi, szerintünk melyik otthoni épületre hasonlít ez a szép palota előttünk. (A megfejtés a hajdani első – ma rózsaszínre festett – Takarékpénztár, ami a Piac és Kossuth utcák sarkán áll.)  

 

Stanik István, a debreceni Partium Házak igazgatója Váradon (is) otthon van. Lelkesen sorolja kedves épületeit a városban, és egyúttal felhívja a figyelmünket a komádi születésű Ötvös Bélára, aki a nagyváradi újságírás fénykorának neves szerkesztője volt. Nemrég jelent meg Ködön át… című könyve, melyet az ötvenes években vetett papírra, és zömében az első világháború előtt időszak történéseit idézi meg. Ahogy Papp István írta a kötetről, annak legkorábbi szövegei

„1907-ig repítik vissza az olvasót, abba a korba, amikor Ötvös Béla Debrecenbe kerül újságíróként a Debreczeni Független Újsághoz. Innen a Debreczeni Reggeli Újsághoz majd a Debreczeni Újsághoz igazol át, mielőtt Fehér Dezső Nagyváradra szerződtette a Nagyváradi Naplóhoz.” 

A séta során elhaladunk a nemrég felújított neológ zsinagóga mellett, ahol a debreceni író és folkesztéta, Heller Zsolt tart rövid idegenvezetést, s ahol most éppen egy tárlat is látható, a sárospataki Nagy Károly Zsolt munkái. A Fekete Sast sem hagyjuk ki, ahol most éppen elég meleg van, de ez nem zavarja a tömeget, sokan járnak-kelnek errefelé vasárnap délkörül, s köztük egy szép esküvői pár is, akik e pazar helyen fotózkodnak éppen.

A vár felé kanyarodva újra rácsodálkozunk, micsoda sötét erő és embertelen hatalom alakította ki azt az erős kontrasztot kínáló panorámát, melynek egyik szélén gyönyörű szakrális épület, a másikon meg nyomasztó hangulatot árasztó, lepusztult panel magasodik. A várból ez látszik. Ezt látja az itt élő, s ide érkező is. A várban viszont ettől függetlenül ezen a vasárnapon nagy élet van, még tart a Szent László Napok sorozata – ahol Debrecen is többféle módon jelenik meg vendégként. (A vár szó hallatán a debreceniek gyakran azt érzik, mint amikor a folyók és hegyek hiánya a téma… S amire a nagyváradiak azt mondják: lehet, hogy nektek nincs váratok, hegyetek, folyótok, de van egy olyan városotok, ami másképpen szép.) 

Itt találkozunk Tóth Istvánnal, az ismert fényképésszel, aki betekintést enged a váradi fotóművészet kezdetét és hőskorát felidéző múzeumba. Aki emlékszik még a régi analóg gépekre, s hogy milyen volt, amikor még nem is filmre, hanem lemezre készültek a fotográfiák, feltétlenül látogasson el ide. A kamerákat, nagyítókat, levilágító eszközöket is bemutató, Tóth István adományozása által létrejött gyűjtemény mellett mi egy kis hazaival is találkozhattunk – a Debreceni Fotóklub tárlatával. (Régi, s valóban működő kapcsolat fűzi össze a két város fényképészeit, idézi fel Tóth István, gyakran vannak közös találkozásaik, rendezvényeik.)

Mivel csak rövid időre jöttünk, s a programunk kötött, azzal búcsúzunk, hogy Váradra vissza kell térni mihamarabb. Nincs messze Debrecentől, úgyhogy ide bármikor elgurulhatunk sétálni egy nagyot. Igaz, egy délelőtt vagy délután nem elég megnézni mindent – arra három teljes nap kellene talán, s akkor a bohém váradi éjszakába is belevethetnénk magunkat.