Trianon árnyoldalaival foglalkozik új könyvében a „hetvenkedő” debreceni szerző

---

Debrecen – A kálvinista örökségről, a színház iránti szerelemről, a tanításról és a szerves műveltségről, valamint frissen megjelent kötetéről beszélgettünk Ozsváth Sándorral. Interjú.

---

Művelődéstörténészként emlegetjük manapság Ozsváth Sándort, de ismerhetjük íróként is. Sokan emlékezhetnek rá, mint főiskolai tanárra, aki generációkat vezetett (többek között) a nyelvművelés útján, s tudhatjuk róla azt is, hogy a színház is igen közel áll hozzá.

Ozsváth Sándor (fotó: Kiss Milán)

Dehir.hu: Maradt ki valami e rövid felsorolásból?

Ozsváth Sándor: Talán nagy szenvedélyem, a fotózás. Éppen 60 éve kezdtem el fényképezni egy Pajtás márkájú szerény masinával. Általános iskolánk művésztanára, Király Zoltán segítette első próbálkozásaimat. Napjainkig már több száz fotóm jelent meg különböző hazai és erdélyi lapokban, folyóiratokban, online portálokon. A könyveimet is saját képekkel illusztrálom.

Dehir.hu: Lépjünk vissza kicsit az időben: Szamosszegen született, és Nagyecsed mellett Debrecent is gyermek- és ifjúkora meghatározó helyeként említi. Hogy került a cívisvárosba?

Ozsváth Sándor: Kétéves voltam, mikor édesapámat, rövid szamoskéri kitérő után, áthelyezték Nagyecsedre. „Jegyző úrból” VB-titkárrá kereszteltetett a tanácsrendszer beköszöntekor. E történelmi település volt felnevelő helyem, olyan általános iskolával, melynek tanári karát egy magára valamit adó városi gimnázium is megirigyelhette volna. Igazgatónk például a „kis magyar világban” Székelyudvarhelyen volt gimnáziumigazgató, de mivel impériumváltáskor nem volt hajlandó felesküdni a román királyra, repatriált. Gondnok bácsink előzőleg járási főszolgabíró volt, a tanári karban Kodály-tanítványtól ’56-os szülők gyermekein, helybéli születésű kulákfiukon át Pestről kiebrudalt tanítórendi apácákig tartott a skála. Utóbbiakhoz hegedűórákra jártunk, s ma már egykori népdalgyűjtő énektanárunk nevét viseli első alma materem.

Családom Szatmárban

őshonos, nemzedékekre visszamenő református família mindkét ágon.

A jelenleg túloldali Szatmárban, Börvelyben születtek valamennyien. Anyai nagyapám évtizedekig  az egyházközség kurátora volt, szüleim is hithű reformátusok – így neveltek engemet is. Nagyecseden abban a templomban konfirmáltam, mely az egykori vár dombján áll, pontosan ott, ahol Bethlen Gábor idejében a Szent Koronát őrizték. Szatmárból évszázadok óta minden jóravaló ifjút a Debreceni Református Kollégiumban taníttattak. Ezt az utat jelölték ki számomra is szüleim.

Tartás, biblikus műveltség, magyarságtudat

Dehir.hu: Mit jelent a kálvinista örökség? Amit akkor is vállalt, a szocializmus éveiben, amikor a hit, a vallás nem volt éppen népszerű…

Ozsváth Sándor: Először is tartást adott, meg biblikus műveltséget és magyarságtudatot. Nagyapám, ha megkérdezték, hogy ki fia-borja valaki, azt válaszolta: magyar ember az, hiszen református. Hovatartozásom a létező szocializmus éveiben sem volt kérdéses. Mindenki tudta rólam környezetemben, hogy honnan jöttem, s milyen nevelést kaptam.

Nemhogy párttag, még KISZ-tag sem voltam. Komolyan csak egyszer próbálkoztak megkörnyékezni „káderfejlesztés” címén. Azzal védtem ki, hogy erre én ideológiailag alkalmatlan vagyok.

Mentőövet is kaptam: végezzem el a marxistát (MLEE), addig legalább békén hagynak. Így is történt: a rendszerváltás előestéjéig végigjártam a ”foximaxi” valamennyi tagozatát. Bevallom, nem bántam meg, mert az is csak továbberősített!

Dehir.hu: S hogy került kapcsolatba a színház világával?

Ozsváth Sándor: Ez is Debrecennek, ill. a Kollégiumnak köszönhető. Mivel több városi szavalóversenyen is indultam, az egyik után Fényes Márta (a Csokonai Színház rendezője), a zsűri elnöke meghívott öntevékeny együttesébe, a Stúdiószínpadra, amatőr színésznek. A másik sokkal személyesebb. Távoli rokonaim a Péterfián laktak, s az egyik idősebb néni ruhatáros volt a Hungária Kamaraszínházban. Vasárnapi kimenőim alkalmával gyakran vitt magával, s szólt a nézőtéri felügyelőnek. hogy „ültessétek már le ezt a gyereket valahová”.  Aztán, mikor áthelyezték az anyaszínházba, ott ugyanígy folytatódott. Egynémelyik páholyban szinte bérelt helyem volt. Hát így kezdődött, s a vége az lett, hogy másoddiplomámat a Színház- és Filmművészeti Főiskola színházelmélet szakán szereztem.

Dehir.hu: Mi vonzotta a tanításban és mi vitte a tanítóképző főiskolára?

Ozsváth Sándor: Tanáraim példája! A református gimnáziumban olyan személyiségek, professzoros tartású nevelők voltak, akik már a régi világban is ott tanítottak, s nem engedtek az egykor volt színvonalból. Osztályfőnököm, Mária néni pl. a Dóczy Internátusának volt utolsó igazgatónője, s Szabó Magda kollégája. Tóth Béla tanár úr pedig, az önképzőkör tanárelnöke, aki egyebek mellett művészettörténetet tanított, a kis magyar világban Kányádi Sándor osztályfőnöke volt Székelyudvarhelyen.

A tanítóképzőbe pályázat útján kerültem. Fő tárgyaim mellett olyan speciálkollégiumokat indíthattam, melyek eddig nem voltak: színjátszás-drámapedagógiát, később pedig magyarságismeretet.

Az alaptantárgyak közül jelentősen megreformáltam a beszédművelést, s nyelvhelyességen túl én elsősorban beszédtechnikát tanítottam. Ne feledjük el, hazánkban nincs intézményes beszédtanítás, immár hetven éve! Ebben is szerencsés voltam, mert előzőleg - amatőr színjátszórendezői tanfolyamokon - Montágh Imrétől, a színművészetin pedig Fischer Sándortól tanulhattam beszédtechnikát.

Dehir.hu: Ha a kultúráról, a művelődésről beszélünk, fontos jelző a magyar. Honnan ered vonzalma az organikus vagy szerves műveltség iránt?

Ozsváth Sándor: Tanáraimat előbb már említettem. Ők arra tanítottak, hogy a teljes Kárpát-haza magyarságát és kultúráját kell megismernünk. Nagy Erdély-rajongó vagyok. Először hatéves koromban jártam a gránicon túl. Rokonságomban több tanár és tanító is volt, kik rendszeresen vitték kis tanítványaikat „körutakra”. Hol csak egy-két napra, nyáron meg akár egész hétre, s engem is „elvegyítettek” közöttük. Így jártam be 14 éves koromra fél Erdélyt. Később meg a másik felét, hol autóstoppal, hol csak az apostolok lován, ma már inkább autókázva. Lányom szerint üti a négy évet, mit összesen ott töltöttem. A magyar történelem és művelődés felsorolhatatlanul sok helyén jártam, s átitatódtam az erdélyi szellemiséggel, az ottaniak megélt-megszenvedett magyarságával.

Az organikus műveltség iránti vonzalmamat elsősorban Pap Gábornak köszönhetem. Közel négy évtizede vagyunk jó barátságban.

Könyvei, előadásai mutattak irányt számomra, s különösen sokat jelentett 1994-es hosszabb, székelyföldi „terepgyakorlatunk”, hol egy autóbusznyi hasonszőrűvel, mint például Makoldi Sándor vagy Oláh Tíbor, a helyszínen mélyíthettük el tudásunkat – az ő vezetésével. Azóta, de nem elszakadva tőle, már a magam útját járom. Egyedülálló műveltségünk, mely több ezer éves, s csak az ókori göröggel és rómaival mérhető, hihetetlenül összetett. Elemei szerves szimbiózisban vannak egymással, valahogy úgy, mint az erdő növényzete. Az utóbbi évtizedekben e mérhetetlenül nagy, élő organizmusból elsősorban beszédünk és gondolkodásmódunk összefüggéseivel foglalkozom, s nemcsak elméletben – gyakorlatban is.

Negyvennyolc éve tanítok beszédtechnikát!

Nyugdíjazásom óta az MTVA egyik beszédtanára vagyok, de kéthavonta Ungváron, negyedéveként pedig Székelyudvarhelyen is oktatok külhoni rádiós-tévés kollégákat. Gyakran fordulok meg Felvidéken és Délvidéken, s előadásokat tartok, elsősorban pedagógusoknak és diákoknak.

Dehir.hu: Sok-sok írása jelent meg annak idejében folyóiratokban, országos és helyi lapokban, s nemrég új kötettel gyarapodott könyvei száma. Miről szól a Trianon árnyai, s kiknek ajánlja?

Ozsváth Sándor: Trianon árnyai című kötetem válogatás. Negyvennégy olyan tárcát, tárcanovellát tartalmaz az elmúlt húsz év terméséből, melyek Trianon utóéletével, mindennapjainkat érintő árnyoldalaival foglalkoznak. Mindenkinek ajánlom, akinek fáj Trianon, de leginkább a fiataloknak, hogy tisztábban lássanak majd múltat s jövendőt.

Dehir.hu: Szép családja van: négy gyermeke és két unokája. Rendeztek nagy ünnepséget az esztendő elején a hetvenedik születésnap alkalmából?

Ozsváth Sándor: Sándor fiaméknál „hetvenkedtem”, szűk családi körben. Tizenegyen voltunk: gyermekeim, mindegyike a párjával, meg két unokám: Orsi és Vince.