Rendhagyó helyzetre, rendhagyó válasz Debrecenben: ilyen volt az idei Deszka
Szerző: Szilágyi Szilvia | szilagyi.szilvia@dehir.hu Közzétéve: 2021.05.30. 12:15 | Frissítve: 2021.05.30. 12:15
Debrecen - A fesztivál négy nap alatt 11 digitális és egy hagyományos előadással várta a színházrajongókat. Elmentünk, megnéztük, értékeltük őket. Kritika.
A tavaly március óta elhúzódó járványidőszak a kultúra területén talán a színházak helyzetét nehezítette meg leginkább, hiszen működésük éppen a személyes jelenléten, az érzéki élményen alapszik, amelyet nélkülöznünk kellett. Amennyiben az egyes intézmények nem akarták elveszíteni közönségeiket, s tetszhalottként kivárni, a lehető leggyorsabban mozgósítaniuk kellett kreatív tartalékaikat, bizonyítva, hogy tudnak kapcsolódni a megváltozott világhoz, hogy akár a képernyőkön keresztül is képesek megérinteni az embereket, közösségi élményt teremteni.
Fotók: Szilágyi Szilvia
A fél ország gyászol, ezért nehéz úgy gondolni az elmúlt évre, mint lehetőségek tárházára, pedig a káoszban azért akadt potenciál is a kulturális szféra számára, csak meg kellett látni, ki kellett aknázni. Hazánkban felbugyogtak a kreatív energiák, így hamar megjött a válasz a teátrumok részéről. A Csokonai Színház is elhatározta, nem hagyják, hogy a vírus kibabráljon velük, pedig dupla kihívás elé néztek. Egyrészt számolniuk kellett a bezárkózással, másrészt – bár a helyzet áldásos –, de a felújítások miatt mégiscsak el kellett hagyniuk a Kossuth utcai bázisukat is.
Kezdetben korábbi produkcióikat tették nyilvánossá digitális formában, majd amint lehetőségük nyílt, szűkebb nézőközönséget fogadva, visszatértek a hagyományos előadásokhoz. Nem mellesleg, a debreceni teátrum szinte elsőként jelentkezett egy, a pandémiára reflektáló, a színészeknek és nézőknek is különleges, új perspektívát nyújtó, Covid-biztos műfajjal, a karanténelőadással, vitrinszínházzal. Éry Franciska egy olyan Hamlet-előadást álmodott meg, amely példaként állhatott a még kissé bátortalanul kísérletező, gyakran konvencionális megoldásokkal élő, de szárnyait bontogató színház előtt.
A Csokonai tettre készségét mégis az utóbbi időszak fémjelzi a leginkább, alig jelentették be ugyanis a korlátozások részleges feloldásait, máris elhatározásra jutottak, a tavalyi kihagyás után, ezúttal megtartják a Deszka Fesztivált, a rendhagyó helyzetre, rendhagyó választ adva, egy teljesen új formában. A Deszk@ Digitalra keresztelt fesztiválon négy napon keresztül (május 25 – 29.) digitális produkciókat nézhettünk a Nagyerdei Stadion füvén. Inkább mozi, mint színház, inkább színház, mint mozi – ebben a kettőségben találtuk magunkat.
Mivel Tóth Kinga performansza, zajliturgiája, a Mariamachina elmaradt, a tervezetthez képest csupán egy élő előadást láthattunk, a már említett Hamletet, amely a Nagyerdei Stadion jól ismert környezetét a megszokottól eltérő dimenzióba helyezte. Az előadás első részében a színészek bent az arénában, az üvegfal mögött játszottak, a nézők pedig kívülről látták, fülhallgatón keresztül hallhatták őket. A dán királyfit karanténba került, hogy többszörösen izolálva, önmagába és az épület fizikai valóságába zárva örlődjön az élet nehéz kérdésein.
Az erős, aktualizáló szándékú koncepció, az ötletes térhasználat, a kiváló, zörejhangokra épülő megoldások sem tudták azonban elfelejtetni az előadás gyengeségeit,
az egyenetlen színészi játék, a kiforratlanság felütötte a fejét, még ha az Egérfogó-jelenet kreatív megoldásai mindent megtettek azért, hogy ne a hiányosságok akadjanak fönt az emlékezet rostáján. Hiányzott az az átütő erő, amitől egy előadás igazán emlékezetes marad, mindenképpen dicséretes azonban, hogy a Csokonai megmutatta egy merészebb arcát is a közönségnek, reméljük, látunk még tőlük hasonló kísérletező, bátor produkciókat.
A fesztivál további napjainak digitális kínálata rendre Fekete Ádám Tajgetosz-showjával és Gergye Krisztián Synesthesia-sorozatával indultak. A Tajgetosz-sorozat úgy kapcsolódott a pandémia-tematikába, hogy arra tanított, hogyan nevessünk a nehéz helyzeteken, saját gyengeségeinken. A mozgássérült budapesti színész-rendező-dramaturg-költő önironikus, humoros kocsmafilozófiája minden nap megadta a fesztiválnak a kezdő löketet.
A Levél anyámhoz című darabja azonban inkább a leckét adta fel. A jobb híján színházi levélregényként definiálható alkotás a színész gmail fiókjába engedett betekintést. Fekete Ádám 27 levelet írt az édesanyjához: ragaszkodás és leválás – valahogy így lehetne jellemezni viszonyukat az átpoetizált személyes vallomások tükrében, amelyre erősen ráíródott a betegséggel járó kiszolgáltatottság. Az előadás az írás, az alkotás folyamatát mutatta be, illetve mutatta volna be. Az egyébként izgalmas formátum nem tudott érvényesülni a stadion kivetítőin, a szöveget csak nehezen lehetett kisilabizálni, a magát újraíró levelek gyors ugrásai pedig tovább rontottak a helyzeten. Nem az előadás, a platform hagyott ezúttal cserben minket.
Gergye Krisztián video-, táncperformansz-sorozata egy-egy műalkotással való személyes ismerkedés interpretációját helyezte fókuszba – legalábbis ez az egyik értelmezési lehetősége az elvont, spirituális irányokba is nyitott sorozatának, amelyből három nap alatt hárommal ismerkedhettünk meg. Szinesztézia és szintézis, az alkotó a látványt, a képzőművészeti élményt a táncművészettel kapcsolta össze, újraértelmezve, kiegészítve, párbeszédve lépve azzal.
Még emlékezhetünk, hogyan szólt tavaly a tapszápor az erkélyekről a járvány frontvonalában küzdők tiszteletére. Ám vannak olyan láthatatlan munkások, akik nem kapnak tapsot. Szociális munkások, gyermek- és idősgondozók, otthonápoló édesanyák, bábák. A budapesti Örkény Színház egy olyan dokumentarista jellegű előadással készült, amelynek főszereplői hétköznapi emberek, így is kellett megítélnünk hát a produkciót, a „játéktól” némileg eltekintve, az üzenetre, a kérdésfelvetésekre fókuszálva, amelyekből nem volt hiány, még ha néha didaktikusra, hatásvadászra is sikerültek egyes szólamok. A Kiváló dolgozók című előadás a Tajgetosz-szériához hasonlóan a humorban találta meg kapaszkodási pontját.
A 2020 decemberében, a Hallban szűk szakmai közönség előtt bemutatott Toldiról filmfelvétel készült, azzal a céllal, hogy a Hajdú-Bihar megyei általános iskolák hatodik osztályos tanulóihoz a pandémia idején is eljuthasson az előadás, ezt a filmet láthattuk a Deszka második napján. A bluest, rockot és metált elegyítő zenés produkció minden eszköztárat mozgósított annak érdekében, hogy közelebb hozza a fiatalokhoz a művet, a maníros színészi játék viszont egyre-másra rávilágított az előadás legnagyobb hibájára, a kényszeres megfelelni vágyásra: vajon tényleg tinédzserek klisés viselkedésmintáit kell imitálni ahhoz, hogy utat találjunk a fiatalokhoz?
A Deszk@ utolsó napján a nagyváradi Szigligeti Színház Y című ifjúsági előadását láthattuk, amely Balogh Attila és Benedek Zsolt azonos című drámájából kiindulva az Y-generáció problémáit tematizálta. A főszereplő fejére erősített GoPron keresztül tárult fel egy tinédzser rémálomba forduló ingerdömping napja, amely végül a valóság és illúzió szürreális összemosódását eredményezte.
A nagyon is aktuális, komoly társadalmi kérdéseket feszegető disztópia prezentálta a leginkább azt, hogyan tudja a színház az online világban bevett technikai vívmányokat úgy beépíteni az előadásba, hogy az egyszerre új dimenziót nyisson és élvezetes is legyen.
A több mint kétórás film azonban gyakran elengedte a kezünket, már csak az ismétlődések elkerülése végett is érdemes lett volna feszesebbre húzni a játékidőt.
Egy szűk klub utolsó vacsorájára készül, dalra fakadnak, így kommunikálnak egymással, miközben vészesen fogy a levegőjük, de kitartanak a végsőkig. A K2 Színház dramaturgiailag kiválóan felépített, abszurd melankolikus Búcsúkoncertje Mozart Requiemének Dies Irae-szekvenciájából indult ki. Nemcsak megható, hátborzongató lezárása volt ez a darab az eseménysorozatnak, de a koronavírus-járvány áldozatainak is méltó emléket állított.
A hagyományhoz hűen a fesztivál minden napja beszélgetésekkel zárult, amely során filmes és színházi szakemberek cseréltek eszmét a közönség részvételével, az adott nap alkotóival. A Nyílt Fórum sem maradt el, hat fiatal kortárs magyar drámaírót látott vendégül a Deszk@ Digital: Bognár Pétert, Dóka Pétert, Lesi Zoltánt, Maros Andrást, O. Horváth Sárit és Szilágyi Eszter Annát, akik Debrecenben mutathatták be először fejlesztés alatt álló friss szövegeiket az érdeklődőknek.
Az idei Deszk@ sok tanulsággal szolgált, megmutatta, hogy számos olyan eszköz, ötlet, ami a kényszerhelyzetben előkerült, termékenyen átmenthető a jövőben is, ahogyan azt is, hogy a digitális előadások nem vetekedhetnek az offline intimitásával, ami nem is olyan rossz hír a teátrumoknak, hiszen a járványnak reményeink szerint egyszer vége lesz, a színház viszont örök.