Ráckevei Anna: már 1996-ban szóltak, hogy nem jó oldalon állok
Szerző: Dehir.hu | info@dehir.hu Közzétéve: 2012.03.17. 16:02 | Frissítve: 2012.03.19. 11:00
Debrecen – Egy szerepet fel kell építeni, mint egy házat – mondja a Csokonai Színház művésze, aki a legnagyobb hóban is átjárt Váradra. Ráckevei Anna teljesítményről, művészetről, politikáról. Interjú.
2006-ban szegődött Debrecenbe, ez már az ötödik évad, amit a Csokonai Színházban tölt Ráckevei Anna. Nem a média által felkapott celeb, akinek minden mozdulatáról beszámolnak a bulvárlapok, hanem olyan művész, aki bármilyen szerepet kap, képes élettel megtölteni azt. Akár filmben, akár színházban játszik, alakításai felejthetetlenek.
Ráckevei Anna: Jól érzem magam a színházban, és nagyon megszerettem magát a várost is. Ha nem hoz ide a sorsom, nem ismerek meg olyan embereket, akikkel baráti kapcsolatba kerültem itt, Debrecenben. Az persze okoz némi nehézséget, hogy sokat kell utazni, mert szerteszét van így a család (Ráckevei Anna férje Horváth Lajos Ottó színész – a szerk.), miközben ma már nagyon megnézi az ember, hogy mikor, hova és mivel megy... Annak örülök, hogy itt nagyon izgalmas munka folyik, minden évben voltak emlékezetes előadások, melyeket szakmailag is kihívásként élhettem meg.
Dehir.hu: Utazni viszont nemcsak a család, hanem egy-egy szerep miatt is szokott. Most például a szomszédos Nagyváradon is játszik.
Ráckevei Anna: Egy kortárs angol szerző darabjában, Howard Barker Jelenetek egy kivégzésből című drámájában, a Szigligeti Színházban. Nagy élmény számomra ez, nagyon jó a nagyváradi társulat, szeretek velük dolgozni, még akkor is, ha a március eleji premier előtt annyi minden nehezítette a helyzetemet: pont ezekben a napokban voltak a legnagyobb hidegek, nagy hó, még kisebb egészségügyi gondjaim is akadtak – szóval minden összejött. Ugyanakkor a darab kifejezetten izgalmas, sok-sok áthallás, utalás van benne a mi jelenünkre, politika, közélet, művészet viszonyára. Egy festőnőt alakítok benne, akit Velence megbíz azzal, hogy fesse meg a lepantói csatát, a törökök felett aratott nagy győzelmet közpénzből, és ő a maga feje után megy, nem olyan képet alkot, amit a megrendelő, a dózse szeretne... Beleszólhat-e hatalom a művészetbe, illetve ki kell-e szolgálnia a művészetnek a politikát, ha az anyagilag támogatja? – ezek roppant fontos kérdések. Az is érdekes, mennyiben más ott a színjátszás. Szerintem visszafogottabbak a nagyváradi magyar színészek, miközben kicsit erőteljesebben használják a nyelven túli színházi eszközöket. Ez merész, provokatív darabnak számít abban a színházi közegben, és neves román rendező, Theodor Cristian Popescu rendezte.
Dehir.hu: A művészet és politikai viszonya itthon sem egyszerű: a magyar színházi szakma sok sebből vérzik, szekértáborok feszülnek egymásnak. Vannak jobboldali, meg baloldali szerzők, színházak, színészek?
Ráckevei Anna: Furcsa ez, mert még 1996-ban történt, hogy odajött hozzám a szakma egy meghatározó személyisége egy rendezvényen és azt mondta: Anna, a maga pályája most odaérkezett, amikor sorra kellene kapnia a jelentős, nagy női szerepeket. Csak tudja, az a baj, hogy nem jó oldalon áll. Én akkor néztem, és tényleg nem értettem, miről van szó, hol állok én, és hol kellene állnom. Csak annyit tettem, hogy igent mondtam egy számomra kedves, nagyra becsült ember, Gyurkovics Tibor felkérésére, és részt vettem egy rendezvényen, ahol történetesen az alternatív Kossuth-díjat adták át. Aztán hamarosan megértettem, mit jelent ez a megjegyzés a gyakorlatban, amikor például úgy alakult, hogy a színházban, melynek tagja voltam, nem tudtak szerepet adni egész évadban... Csak éppen ezt nem mondta ki senki, nem mondták a szemembe, hogy azért, mert... A helyzet bizonyos értelemben máig változatlan, a szakma megosztott, kettészakadt, ami ugyanakkor azért is lehet érdekes, mert nagyobb teljesítményre sarkallja mind a két oldalon állókat.
Dehir.hu: Ha már teljesítmény: hogyan készül egy szerepre?
Ráckevei Anna: Egy szerepet fel kell építeni, úgy, mint egy házat, lépésről lépésre, tégláról téglára. A próbafolyamat során alakul, formálódik a szerep, sokat segít, ha van mihez kötni a szöveget, mozgáshoz például, színpadi jelenethez. A Képzeletbeli operett például azért volt nehéz darab, mert a mondatok, a jelentések nem hagyományos módon kapcsolódtak össze. Amikor csak felolvastuk a szöveget, nehéz volt megtalálni a kapaszkodókat. Amikor viszont elkezdtünk dolgozni a színpadon, akkor már könnyebb volt minden. Sokféleképpen lehet egy-egy szerepet tanulni. Magamról tudom, hogy amikor megkapom az első szöveget, szeretek végig abból dolgozni, és azon jelölni, ha bármi változik, módosul, nem pedig újra kezdeni a folyamatot egy új, egy még frissebb szövegkönyvvel.
Dehir.hu: Hogyan éli meg, amikor párhuzamosan dolgozik több darabban, és akár nagyon különböző karaktereket formál meg?
Ráckevei Anna: Visszatérve a ház-hasonlathoz: ha felépült, akkor az ember otthon van benne, könnyedén tájékozódik, tudja, merre nyílnak a szobák, hol, milyen bútor van, merre található a villanykapcsoló. S nem téveszti össze az otthonát a nyaralójával, vagy a szomszéd lakással, ahol szintén ismerős és tud tájékozódni. Vannak hívószavak, mozdulatok, ezek segítenek. Ezért van az, hogy egy-egy darabot évek múlva is elő lehet venni.
Dehir.hu: Ráckevei Annát nem csak színházból – filmekből is ismerjük. Annak idején, még 1988-ban Cserhalmi Györggyel játszott a Tüske a köröm alatt című filmben, ami akkor különösen bátor dolog volt, mert a Sikula-korszakot, a hortobágyi „libázást”, mutatta be, s azóta is viszonylag sokat forgatott. Mit gondol, miért beteg a magyar film? A nézők nemhogy kifordulnak a mozikból, be sem mennek.
Ráckevei Anna: Szerintem ez nem így van, ennyire nem rossz a helyzet. Ha megnézzük, akkor ma is születnek jó magyar filmek, és nagyon sok értékes színházi előadás is. Csak az a baj, hogy nem igazán jó az énképünk, nem bízunk eléggé magunkban, túlságosan negatív módon viszonyulunk önmagunkhoz. El kellene hinni, hogy mi, magyarok, tehetséges nép vagyunk, hogy jó az, amit csinálunk. Amikor például a Képzeletbeli operett előadásával Párizsban járt a Csokonai Színház, ott a francia közönség állva, vastapssal ünnepelte a társulatot, és a francia színészek sorban álltak az öltözőnél autogramért. Volt olyan párizsi színházi szakember, aki azt mondta, ő a francia szerző, Novarina által írott és rendezett darabot most, a debreceni színészek játéka alapján értette meg igazán.
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)