Ősszel és télen is sétálni vinnék a közönséget ezek a debreceni színészek

---

Debrecen – Térey János befejezetlenségében is magával ragadó emlékiratából különleges előadás készült. A játékról, az íróról, Debrecenről Bakota Árpád, Kránicz Richárd és Mercs János mesél.

---

Egy cívis vall szülővárosa, családja és önmaga múltjáról megejtő bátorsággal és cizellált humorral Debrecen első sétaszínházában. Boldogh-ház, Kétmalom utca címmel tavaly szeptemberben jelent meg Térey János befejezetlenségében is magával ragadó emlékirata, amelyben az író debreceni gyerekkorának és ifjúságának csaknem két évtizedét meséli el. Családi kötelékek mélyére megy, a szülőváros kulturális és történeti hagyományainak személyiségformáló hatásáról mesél. A kötetből Pelsőczy Réka rendezésében, a hosszúlépés.járunk? és a Csokonai Színház együttműködésével sétaszínház készült, amelyben Bakota Árpád, Mercs János és Kránicz Richárd színészek idézik meg Térey alakját és Térey Debrecenjét. Hármójukkal beszélgettünk. 

Sétaszínház (az előadás fotóit Miskolczi János készítette)

Dehir: „Hatalmas vágy kínoz az elismerés iránt, s az a rögeszme mérgez, hogy mindenért meg kell küzdenem, ami másoknak eleve megadatik. S hogy mindez a gyermekkori szenvedésből és stresszből ered. Majdnem teljesen ez vagyok én.” Ezek a Térey-sorok a sétán is elhangzanak. Mennyiben alakult az íróról alkotott képük annak függvényében, hogy megszületett a Térey-sétaszínház? 

Bakota Árpád: Közülünk személyesen Jancsi ismerte Térey Jánost. Mi két évvel ezelőtt, pár hónappal a halála után Mészáros Ibolyával, Hajdu Imeldával csináltunk egy Térey-estet a Stúdióban. Az Őszi hadjárat című kötetből mondtunk verseket, a különböző részeket Térey egy-egy riportrészlete választotta el egymástól. Érdekes volt őt hallgatni, mennyire keményen tud fogalmazni. Most, amikor próbáltuk a sétaszínházat, Pelsőczy Réka kérte, hogy „téreysen” öltözzünk: ing, öltöny, nyakkendő. Mondtam, hogy jobb, ha a nyakkendőt elfelejtjük, mert az egyik interjúban határozottan leszögezte, hogy ő nem diplomata. Ettől függetlenül is

úgy éreztem, hogy Térey minden fenntartás nélkül, legfőképp nagyon őszintén fogalmaz.

Ahogy a regényrészletekből elkezdtünk dolgozni, egyre világosabbá vált, hogy az élet olyan intim részleteiről, amiről általában nem szeretünk beszélni – a családi körülményekről, az apánkhoz, anyánkhoz való viszonyról – ő milyen kendőzetlenül, olyan érzékletességgel ír, hogy szinte filmszerűen látjuk magunk előtt a történéseket. Felkavaró volt, hogy az apáink nagyon hasonlatosak voltak, diktatórikusak, azzal a különbséggel, hogy az én apám nem volt beteg. De visszatérve a kérdésre, engem leginkább az lepett meg, hogy én ilyet biztos, hogy nem tudnék írni a saját családomról. Illetve tudnék, de nem akarnék. 

Mercs János: Én 15 éve, még egyetemistaként, a Katona József Színházban töltött gyakorlatomon ismertem meg Térey Jánost. A Kazamaták című darabját játszottuk. Később többször beszélgettünk, már csak a debreceniségünk kapcsán is, amikor a különböző színházi és irodalmi berkekben összehozott minket a sors. Ismertem egy oldalát, talán jobban, mint általában az emberek, ismertem a szövegeit is, de nyilván én sem kérdeztem meg tőle például azt, hogy miért cserélt nevet. Az ismeretség okán is kézbe vettem a köteteit, de sok minden nekem is új volt. Egyrészt azért, mert ilyen bensőséges dolgokról a hétköznapokban ritkán diskurálunk, másrészt

Térey kellőképpen zárkózott fickó volt, vagy legalábbis nem nyílt meg mindenkinek.

Nekem sok újat mondott a regény is, de érdekes ez a történet a debreceniségem, és a saját életem párhuzamai kapcsán is. Őáltala a saját múltamat és a saját életemet kezdtem el vizsgálni, de persze minden jó szövegnek van egy ilyen síkja. Számomra inkább a személyes érintettség volt nehéz, mert ha az özvegyét látom, vagy a gyerekei eszembe jutnak, az plusz súlyt ad a szövegeknek. Így, hogy János meghalt, nehezebb a viszonyulás is. Túl közel van a dolog ahhoz, hogy elengedjem, ugyanakkor nagyon örülök, hogy bekerültem a sétaszínházba, ott lehetek, és vihetem Térey hátizsákját. 

Dehir: Mi az érzésük, hogy az írói és/vagy személyes igényesség hozhatta ezt a kíméletlen szembenézést? 

Bakota Árpád: A családunkat nem tudjuk lecserélni. A sértődékenységből, a családi konfliktusokból fiatalon még képtelenség megfogalmazni, miért is rossz, hogy lehetne jobban csinálni, hiszen olyan emberektől jön bántás, akiktől nem várjuk. Ahogy öregszünk, de ebben persze Térey intelligenciája is benne van, egyre tisztul a kép, hogy mi és miért történt a családban, és többé már nem a fiú vagy, a megalkuvó anyával és diktatórikus apával, hanem a külső nézőpont. Nekem több mint ötven év kellett, hogy rálássak a családi viszonyaimra.

Kránicz Richárd: Rengeteg olyan párhuzam akad, ami az én életemben is visszaköszön. Ismerős volt a „tiéd a világ” kisgyerekkor, aztán a középiskola szétesett, útkereső időszaka. Ezek mindenkiben intenzív emlékeket hozhatnak elő, de Téreyben az a baromi erős, ahogy ezt kiírta magából. Az írással ment ellene a nehézségeknek, talált egy módszert, amivel gyógyította magát ahelyett, hogy egy életen át cipelte volna. És bár én nem éltem át ilyen szintű családi tragédiákat, illetve azt gondolom egyéni tragédiák is vannak, megélhet tragikusnak valaki egy atyai pofont is, mégsem lehet elmenni a párhuzamosságok mellett. Ezek a felismerések ott munkálnak végig a séta során, mert

olyan helyeket jártam be a városban, olyan történeteket megismerve, ahol sosem voltam korábban, és amiket nem ismertem, hiába élek évek óta Debrecenben.

Személyesen nem ismertem Térey Jánost, ismertem a munkásságának egy-egy részletét, olvastam tőle dolgokat, de nincs rátásom az életútra, viszont a próbafolyamat, maga a séta meghozta a kedvem, hogy foglalkozzak vele, olvassak többet tőle. Ez a nyers őszinteség, kitárulkozás, ami végigvonul a sétaszínház szövegrészein is, nagyon behúzott, magával ragadott. Ez az őszinteség sokat segített abban is, hogy képviselni tudjuk őt a séta során.

Dehir: Térey Debrecene hozott új színt a városképükbe? 

Kránicz Richárd: Új színt is hozott, de még érdekesebbé tette, hogy a Térey szemén keresztül nézek olyan helyeket, ahol még nem jártam. Teljesen új volt minden szempontból. 

Mercs János: Én is szeretem a szárazkapus nagy polgárházakat, és éltem is azon a környéken, ahol ő felnőtt, de az egyéb élettörténeti párhuzamok, amelyekről ír, például a keresztnevünkhöz való viszonyunk, szóval ezek mind elgondolkodtattak. Azt nem tudom eldönteni, mennyire fakad a debreceniségemből, hogy ugyanolyan érzéseim voltak a hétvégi kertünkkel kapcsolatban, mint neki a sajátjukkal, de sok mindent értek abból, amit itt leír. És igen, amikor ő a mezőgazdász családjáról beszél, akkor én a sajátomra gondolok, így pláne érintettnek érzem magam a szövegei által. 

Dehir: Az a fajta dühödt lokálpatriotizmus ismerős, ami a panelek épülésével, az óváros szisztematikus elpusztításával él Téreyben?

Bakota Árpád: Természetesen. A szárazkapus bejárat nekem sem újdonság, mert nagymamáméknál Óbecsén ugyanilyen kapu volt, és én kaptam is az ívet, mert hintáztam rajta. Nálunk is volt „kéttonnás” kulcs. Úriszabók voltak a nagyszüleim, és ugyanúgy, ahogy Térey leírja, egyik oldalon volt a lakhely, mellette a szárazkapu bejárat, utána a szabóság, a műhely, ahol a nagymamám és a nagypapám dolgozott. Én Délvidékről származom, Szabadkáról, egy gyönyörű szecessziós városból, de említhetném Palicsot is, hisz ott ma is őrzik a szecesszió nyomait. A polgárháború után beköltöztették a bosnyák menekülteket, a Horvátországba menekült szerbeket, mindenki Vajdaságba jött, mert ott lehetett megélni, és Szabadka régi épületeit, amelyeket nagyon szerettem, szisztematikusan rombolják le, újakat emelnek és már nem is szeretek oda járni. A fiaimat elvittem egyszer a klasszicista stílusú gimnáziumba, ahová jártam, de ahogy sétáltunk, azt éreztem, ez már nem is az én városom. Igen, ez a düh ugyanúgy bennem van. 

Dehir: Térey tárgyilagos stílusában ott munkál egyfajta finom humor; a gyerekkori, várostörténeti részeket végig kíséri. Aki látta az előadást, felfigyelhetett rá: élnek a lehetőséggel, hogy ezt megmutassák.

Bakota Árpád: Én bírom az ő szarkasztikus humorát.

Mercs János: De a rendező is biztatott minket, hogy bányásszuk ki az adott helyeken fellépő humoros lehetőségeket. Színészileg élvezzük ki a dolgot. 

Dehir: És izgalmas kihívás színészileg? 

Mercs János: Persze, mindannyiunknak. Még egy kicsit friss, nyilván más-és más típusok vagyunk, de majd lazábban tudjuk kezelni, ha egyre többet birtoklunk a szövegből, és akkor egymásra is jobban tudunk majd figyelni. 

Kránicz Richárd: Nekem meglepő volt, hogy a műfaj, amelyben egy ember önéletrajzi írásából séta közben idézgetünk, ilyen sok embert érdekel, és ennyire leköti őket. Volt bennem ezzel kapcsolatban egy kis kétely, mivel nem volt sétaszínházi tapasztalatom, de szerencsére azt látjuk, hogy

sok az érdeklődő és úgy sétálnak velünk helyszínről-helyszínre, hogy behúzza őket, élvezik. 

Mercs János: Abban bízunk, hogy sikeres vállalás lehet. 

Bakota Árpád: Ha valaki végig sétált Szabó Magdával a városon, jól emlékezhet rá, hogy mindegyik házhoz volt története. Tudott róluk mesélni és nekem épp ezek a történetek hiányoznak. Ma teljesen normálisnak tűnik, hogy sorakoznak a panelek egymás hegyén hátán. De mi volt előtte? Ezekkel a kérdésekkel akkor szembesülsz, mikor elmész az Aranybika előtt és meglátod az üvegezett járda alatt a gerendákat. 

Dehir: A Térey-sétán beszélnek az egykori várossáncról is. A város története ezek szerint érdekli az embereket, nemcsak mert a városuk múltját szeretnék megismerni, de biztos érdekes valaki más szemüvegén keresztül látni az ismert vagy épp ismeretlen utcákat. 

Mercs János: Szerencsére azt látjuk, hogy egy réteget különösen vonz.  

Bakota Árpád: Épp azért, mert nem csak a Piac utca, Nagytemplom, Kollégium szűk keresztmetszetét mutatja, hanem mögé néz. Van itt egy aranybánya. 

Dehir: Vinnék az embereket télen is?

Mercs János: Mi igen. Csak jöjjenek.  

A legközelebbi séta október 24-én lesz, azt követően november 13-án és 28-án. Részletes információt itt találnak róla: http://csokonaiszinhaz.hu/muvek/terey-setaszinhaz/