Nyáry Krisztián: ha a magyar ember várost épít, az olyan lesz, mint Debrecen
Szerző: Szénási Miklós | szenasi.miklos@dehir.hu Közzétéve: 2020.11.03. 08:45 | Frissítve: 2020.11.03. 11:27
Debrecen – Irodalomról, olvasásról és – talán nem is olyan meglepő módon – a debreceniségről beszélgettünk az íróval, aki két héten belül másodjára járt városunkban.
Nyáry Krisztián élete az irodalom, a könyvek, az olvasás világa körül forog. A népszerű író és kiadóvezető a napokban az Arany János utcai lakásszínházban járt, ahol az Egy Páholyban című sorozat és Végh Veronika vendégeként találkozott a közönséggel.
Fotók: Páholy Lakásszínház
Mielőtt elfoglalta helyét a színpadon, interjút adott a Dehirnek, s rögtön elárulta, hogy legutóbb éppen két hete járt erre. Mint felidézte, akkor eljöttek megnézni a Hortobágyon a darvakat, s mivel Debrecenben ebédeltek, felmentek a Nagytemplom tornyába is szétnézni.
Dehir: Sokat olvas?
Nyáry Krisztián: Az átlagemberhez képest valószínűleg sokat, mert részben a munkám is az, hogy olvassak, saját vágyaimhoz képest azonban keveset. Úgy érzem, nincs elég időm olyan könyveket forgatni, melyek sem a kiadói, sem a szerzői munkámhoz nem kapcsolódnak.
Van egy polcom otthon, ahol azok a könyvek gyűlnek, amiket majd egyszer, kedvtelésből fogok elolvasni.
Leginkább a nyaralás, a karácsony utáni időszak olyan, amikor jobban ráérek erre.
Dehir: Mi volt az utolsó könyv, ami a kezében járt?
Nyáry Krisztián: Az utolsó? Spiró György Kádárról írt drámája. (Sajnálatos események – Két tragédia közjátékkal Kádárról – a szerk.)
Dehir: Ez munka volt?
Nyáry Krisztián: Nem, abszolút nem az. Engem kifejezetten érdekel a téma, mert Kádár nagyon összetett és megfejtésre váró jelenség szerintem. Nem szimpla szörnyeteg, nem olyan, mint Rákosi vagy Szálasi, akiket könnyű értelmezni. Mindig izgatott ez a figura, és mert szeretem Spirót is, egy éjszaka alatt elolvastam ezt a két dokumentumdrámát.
Dehir: Az olvasás mellett ott az írás és a könyvkiadás világa is az életében.
Nyáry Krisztián: Ez tulajdonképpen mind ugyanaz. Kicsit más a szerzői tevékenységem, mint a kiadói, de azért mind az irodalomról szól, meg arról, hogy az emberek olvassanak. S ez bizonyos értelemben a szerzői munkáimban is benne van. Az különben mindig szerencsés, ha az ember munkája, hobbija és érdeklődése fedi egymást.
Dehir: Debrecenben beszélgetünk, egy olyan városban, mely büszke arra, milyen sokat hozzá tudott tenni a magyar irodalomhoz. Valóban így van?
Nyáry Krisztián: Akad néhány olyan város a magyar kultúrtörténetben (nincs sok, talán hat-hét!), melynek semmivel össze nem téveszthető kulturális arculata van. Ilyen Kolozsvár, Pécs, Szeged – és Debrecen is, melynek karakteres, csak rá jellemző arcéle van Csokonai óta: benne vannak a protestáns hagyományok és mellettük a sajátosan magyar városi kultúra is. Ha a magyar ember várost épít, az olyan lesz, mint Debrecen.
Dehir: Milyen lesz?
Nyáry Krisztián: Mintha több kis város lenne egybegyúrva, miközben az egész kiad egy nagyvárost. Az különben ritkaság, ha egy város teljesen magyar alapokra épül, még ha voltak is itt a történelem során mindenféle kultúrához és etnikumhoz tartozó emberek.
Debrecen tradicionálisan magyar kultúrájú város, nem is tudok még egy ilyet mondani.
Részben Szeged hasonló, de az sem teljesen. Az erdélyi városok többsége szász, német kultúrára épül. Vagy ott van Nagyvárad, ahol speciálisan a zsidó és a magyar kultúra keveredik, míg Sopronnál és Pozsonynál a német kultúra hatása volt erős. Debrecen meg ehhez képest stabilan magyar, parasztpolgári város, és ennek van egy nagyon erős kulturális íze. Ha csak az irodalmat nézem, Csokonaitól Szabó Magdán át Térey Jánosig ezek jól azonosítható karakterek. De említhetném Borbély Szilárdot is, aki szintén nagyon fontos életművet hagyott hátra, vagy Tar Sándort is.
Dehir: Sokszor panaszkodunk, hogy a zenében nem igazán van magyar világsztár. És az irodalomban?
Nyáry Krisztián: Bocsánat, hogyne lenne a zenében, hiszen akkor Liszt Ferenc, Bartók Béla és Kodály Zoltán kicsoda? Ha viszont a könnyűzenéről beszélünk, ott valóban más a helyzet. Azt annyira az angolszász kultúra uralja, hogy ott nem túl sok babér terem egy ilyen kis nyelvnek. Az olasz és a francia könnyűzene világa meg gyakorlatilag megközelíthetetlen terület. Nagyon nehéz egy ilyen kis országból világsztárt adni erre a piacra, s nemcsak nekünk: tudunk mondani például egy svájci sztárelőadót? Valószínű, ha nem szocializmus lett volna Magyarországon, lehettek volna magyar világsztárok a hatvanas-hetvenes évekből. Az Omega, Zalatnay Cini vagy Szécsi Pál például… De másként alakult, nem lehetett ebből a dobozból kitörni.
Dehir: Az irodalomban tehát jobban állunk?
Nyáry Krisztián: Az irodalom fordítható, nem az adja elő, aki létrehozza. Egy ekkora kultúra büszke lehet rá, hogy ennyire ismert írói vannak. Külföldön és zömmel német nyelvterületen több népszerű írónk van. De olyan már kevesebb, mint Dragomán György, akit az angol, vagy Tóth Krisztina, akit meg a francia nyelvterületeken olvasnak. Olyan értelemben világsztárunk, mint egy Gabriel Garcia Marquez nincs, de Kertész Imre nevét ismerik mindenütt, ahogy Szabó Magda, Márai Sándor, vagy Krasznahorkai László, Esterházy Péter és Nádas Péter nevét is.
Az irodalomfogyasztók, akik sokat olvasnak, fel tudnak sorolni három-négy magyar szerzőt és ez óriási teljesítmény.
Dehir: Íróként min dolgozik éppen?
Nyáry Krisztián: Amikor megjelenik egy könyvem, akkor sokfelé utazok, megyek, ahova hívnak, író-olvasó találkozókat, rendhagyó irodalomórákat tartok. Ez most a koronavírus idején azonban nem annyira gyakori tevékenység. S természetesen gondolkodom a következő könyvemen, ami valószínűleg azokról a 19. és 20. században élt magyar emberekről szól majd, akiknek sokat köszönhetünk, ha a magyar identitásról beszélünk. Ha feltesszük azt a kérdést ugyanis, mi a magyar, és mondjuk a magyar konyháról vagy a magyar sikersportokról, a magyar kultúrtájról beszélünk, akkor látni kell, hogy ezek mögött emberek állnak, akik valamit létrehoztak. Vásárhelyi Pál nélkül például teljesen máshogy nézne ki az Alföld.
Nem feltétlenül magától értetődő az sem, hogy a „hagyományos” magyar konyha nem is olyan régi: a 19. században alakult ki, s ezt emberek neve is fémjelzi.
Vagy miért olyan az irodalmunk, amilyen: ennek is van debreceni vonatkozása, mert Kazinczy Ferenc nélkül teljesen más irodalmunk lenne. Ráadásul nagyrészt neki köszönhető, hogy a felső-tiszai dialektusból alakult ki a magyar irodalmi és művelt társasági nyelv. Vagyis mindannyian debreceni nyelven írunk...
HOZZÁSZÓLÁSOK (3)
Juhász Bertalan
Remélem, nem.
Gémesi Gábor
Szeressétek Debrecent és egymást. Különleges varázslatos hely. Csodás lakókkal. Igazi és igaz emberekkel.
Gémesi Gábor
Jó és érdekes elgondolkoztató interjú. Szép írás egy szépíróról. Debrecen szerethetően maradi kis-nagy város. Keresztény és hazaszerető, maradi és haladó, hagyományaihoz hű és sokszínű. Konzervatív és szabadelvű egyben. Ezer szín keveredik benne, ezért is szeretem. Meg persze a csendesen büszke és szerényen segítőkész karakán lakói miatt. Akik szívesen adnak, segítenek a rászorulóknak, de ezt nem kürtölik világgá. Zárkózottak, mégis nyitottak. Csendesen szeretnek.