„Nagyon sok szépséget látok a tárgyakban, olyasmit is, amit mások talán észre sem vesznek”– fotókkal
Szerző: Szénási Miklós | szenasi.miklos@dehir.hu Közzétéve: 2021.01.17. 09:00 | Frissítve: 2021.01.17. 09:04
Hajdúböszörmény – Kapukat, kerítéseket, különleges hangulatú részleteket örökít meg séta közben Kupás Csilla, akivel életről, munkáról és kedves városáról beszélgettünk.
Kupás Csilla neve egybeforrt Hajdúböszörménnyel. Szereti ezt a várost, itt van otthon, ismeri utcáit, tereit, minden zegzugát, kockakövét és templomát. Csilla egy ideje folyamatosan fényképezi Böszörményt: sétál, közben időről időre előkapja a telefonját, s megörökít egy-egy részletet, amit aztán hamar meg is oszt a Facebookon. Aki pedig látja, rácsodálkozik, mennyi szépség rejtőzhet egy öreg kerítés korhadt deszkáiban, milyen izgalmas látványt nyújt egy vénségesen vén kapu, egy rozsdás kilincs, vagy egy faragás, mellyel a hajdani mester díszítette egykor a munkáját.
Bagamérban gyerekeskedett, Debrecenben járt középiskolába Csilla, aztán elkerült Egerbe, a tanárképző főiskolára, ahol népművelés és magyar szakon szerzett diplomát.
- A népművelés szakra azok mennek szerintem, akik vonzódnak a művészetekhez. Engem a kultúra egész világa vonzott, a családomból jött az inspiráció, édesapám éneket tanított, kórusokat vezetett, a faluban színjátszókör működött, hamar megismerkedtem ezzel a területtel. Később, középiskolásként kapcsolatba kerültem a debreceni Alföld folyóirat stúdiójával, miután elküldtem Aczél Géza főszerkesztőnek a verseimet. Nagy élmény volt részt venni annak körnek a munkájában, és az akkor még egyetemista Osztojkán Bélával, Csengey Dénessel találkozni, beszélgetni.
Amikor Egerben végeztem, s szétnéztem, hol tudnék állást és munkát találni, Hajdúböszörményben volt hely, itt kerestek szakembert az akkori művelődési házba. Azóta itt vagyok, ebben a városban élek...
Mint felidézi, 1985-ben épült a ma Sillye Gábor hajdúkerületi főkapitány nevét viselő hajdúböszörményi művelődési központ, nagyrészt a lakosság összefogásával, nem kevés társadalmi munkával. Nagy dolog volt ez annak idején, mondja, s megemlíti a szép színháztermet is, amit sok más város elirigyelhetett annak idején.
S hogy miért épp a képzőművészettel kapcsolatos szervezési munkákat kapta Hajdúböszörményben? Ezt tulajdonképpen megörökölte, s hamar a „szívszerelme” lett. Nem véletlenül – teszi hozzá.
- Gyerekkoromban a szüleim sok festményt vásároltak, tele volt velük a lakás, azok között nőttem fel, szerettem a képeket és a tárgyakat is, édesapám ugyanis régiségeket is gyűjtött. Amikor ezen a területen kezdtem dolgozni, mindez azonnal a felszínre került.
Kupás Csilla szerette a munkáját, s mint mondja, szinte maga is rácsodálkozott, mikor összeszámolta, hogy 39-40 év alatt több mint hatszáz tárlatot hívott életre.
- Havonta rendeztem kiállítást – néha kettőt is! –, és közben nagyon sok művésszel megismerkedtem. Minden részlete érdekelt a feladatnak, nem csak az, hogy milyenek az alkotások, hanem az is, ki van mögöttük.
Kifaggattam a művészeket, érdekelt a munkásságuk, az életük, s így közelebb kerültem az alkotásokhoz is. Mindez engem is épített, sokat tanultam ebből a munkából, amit én hivatásnak hívok inkább.
Innen nézve érthető, ha Csilla alkotás iránti vonzalma mostanában ilyen kreatív módon, a fotózással került előtérbe.
- Nem vagyok fotós, tiltakoznék, ha valaki annak nevezne, de megragadnak részletek, apróságok, s ezeket fontosnak tartom. Nagyon sok szépséget látok a tárgyakban, olyasmit is, amit mások talán észre sem vesznek. Úgy érzem, a tökéletesség sokféle lehet – a kerítések, kapuk részleteiben is testet ölthet. Mindennek megvan a szépsége, a bája, s ezt próbálom meg átvinni a képeimre, megmutatni, hogy próbáljuk mindezt óvni, ha lehet, mert az, ami körülvesz minket, érték. Érdekelnek a kapuk, a kerítések, az, hogy mi lehet mögöttük, milyen élet, milyen lélek...
Amikor szóba kerül a beszélgetésünk során a település különleges, körkörös szerkezete, Csilla megjegyzi, hogy ez a hajdúknál alakult ki a védelem miatt, „ugyanakkor ez a zárkózottság beleépült az emberi lelkekbe is”.
- Nekem körülbelül három-négy évbe telt, hogy elfogadjanak, s ehhez bizonyítanom kellett. Ha megnézzük a kerítéseket, kapukat, láthatjuk, hogy ezek is mind zártak. Bagamérban nyitott kerítések, belátható udvarok vannak, látod a házat – itt nem. Itt zárkózottak voltak az emberek, nem engedték, hogy betekintsen bárki is az életükbe, azért is ilyenek ezek a kerítések. Eltakarják azt, ami rajtuk túl van. Ha valahol tönkremennek a régi kerítések, sokan ugyanazt a formát, ugyanabból az anyagból építik fel, ugyanolyan mintázattal, ugyanolyan zártra. Viszont ha valakit befogadnak, akkor azt örökre befogadják. Furcsa világ Hajdúböszörmény, de én nagyon szeretem. Talán azért is, mert a ridegségnek tűnő dolgok mögött nagyon nagy emberség, nagy melegség is van. Én falun nőttem, fel, s ezt a várost is egy nagy falunak tekintem, mert olyanok az emberi kapcsolatok.
Csilla nemcsak az emberekről, a város messze földön híres főteréről is lelkesen beszél.
- Levegőt ad ez a tágas tér, csodálatos, hogy ekkora terünk van, és ezt nem csak én érzem így, aki itt élek, hanem az idelátogató művészek is elmondják. Látjuk innen a felhőket, a házakat, a templomot, éjszaka a csillagokat – mint a Hortobágyon is. A gimnázium épülete is elragadó, engem az fogott meg először, amikor idekerültem. Sok szépség van ebben a városban. Sokan kocsival jönnek-mennek, nem állnak meg ezeknél a részleteknél, én viszont bejártam és bejárom ezt a várost, az utcákat, a zugokat, benézek a zsákutcákba, ezekbe a rejtett világokba is, és nagyon sok szépet látok. Örülök annak, hogy a visszajelzések szerint sokan felfigyeltek ezekre a szépségekre a képeim által.
S hogy miért éppen az elmúlást veszi észre?
- Pusztuló dolgokat fotózok, az igaz, de mögéjük látok: látom, milyen volt, amikor új volt, ép volt egy-egy ház, és elképzelem, milyen emberek élhettek ott annak idején...
Amikor megjegyzem, mennyire szépek, egységesek a képei, szinte mentegetőzve ismétli meg, hogy ő nem tartja magát fotósnak.
- Vannak nagyon jó böszörményi fotósok – eszembe sem jut, hogy versenyezzek velük. Egyszerűen az van, hogy engem ezek a részletek megfogtak séta közben, a karanténos időszakban, amikor mindössze ennyi lehetőségem maradt mozgásra. S mert mobiltelefon mindig volt nálam, azzal készítettem képeket.
Újra szóba kerül Csilla hivatása, s az is, hogy nemrégiben nyugdíjba vonult.
- Nem éltem meg tragikusan a nyugdíjba vonulást, mert készültem rá. Azt is tudtam, hogy aktívan szeretnék dolgozni utána is. A jó kapcsolat megmaradt, ha szükség van rá, szívesen segítek majd. Ez a koronavírusos helyzet mindenbe belekavart. Talán maradtam volna még, ha ez nincs, emiatt viszont úgy láttam jónak, hogy eljövök negyven év után, a karanténos időszakban, amikor éppen amúgy sincsenek rendezvények. Remélem, majd normalizálódik a helyzet, és minden visszatér a megszokott rendjébe.
Kultúra nélkül semmi nincs. Szükségük van az embereknek arra, hogy kikapcsolódjanak, szórakozzanak. Az is kell az élethez… Bízom benne, hogy arra a munkára, amit én is végeztem, később is szükség lesz.
Kupás Csilla képei folyamatosan gyarapodnak – s vannak további tervei is ezekkel a fotókkal...