Mokaszin és tollas fejdísz
Szerző: Wiedemann Krisztina | info@dehir.hu Közzétéve: 2011.05.11. 11:52 | Frissítve: 2011.05.11. 11:52
Bereményi Géza és Kovács Krisztina néhány évvel ezelőtt felkérést kaptak egy ellenállókról szóló dráma megírására a Radnóti Színháztól. A Török Ferenc rendezésében 2009-ben bemutatott Apacsok című darabnak most elkészült a filmváltozata. Kritika.
Török Ferenc – szellemes önreflexió gyanánt – egy fiatal és naiv filmrendező forgatókönyv-ötletére alapozza a jelenből induló történetet. Kishorváth (Csányi Sándor) a nagyapja indiános legendáját vinné filmre, a passzív ellenállásnak azt a romantikus formáját, amire valóban volt példa a szocialista Magyarországon. Minden reménye megvan arra, hogy a kuratórium támogatja majd az elképzelését, ám a bíráló bizottság egyik tagja a döntés előtti utolsó beszélgetésen bejelenti, ő egészen másképpen ismeri a sztorit, amiben személyesen is érintett. Kiderül, a fiút csőbe húzták, méghozzá a saját nagyanyja, aki még huszonévesen elhatározta, csak a szépre fog emlékezni. Meg akarta őrizni a férje feddhetetlenségének látszatát – legalább önmaga előtt. Sem a fiának, sem az unokáinak nem árulta el, hogy megboldogult férjét beszervezte az indiánt játszó fiatal felnőttek körül is veszélyt szimatoló belügy.
Az Apacsok története időben visszafelé építkezik, majd a fordulópontnál irányt vált, hogy lépésről lépésre érkezzen vissza a jelenbe, oda, ahonnan elindult. Az út rögösnek bizonyul, de azt még a kerettörténet fiatal főszereplői is érzik, hogy volt értelme bejárni. Ők azok, akik felmenőikkel szemben inkább feltárnák a családi titkokat, mint elkendőznék, talán, mert úgy érzik, a szülők, nagyszülők hibáiból tanulni kell. Felvetődik ugyanakkor a kérdés, lehet-e objektíven ítélkezni egy olyan eseménnyel kapcsolatban, mely egy letűnt kor ma már csak nyomokban ismerős viszonyrendszerében nyerte el valódi súlyát és értelmét. A történetnek ezzel a vetületével Török Ferenc filmje szerencsére csak a probléma felvetés szintjén foglalkozik, a mondandót a bepiszkolódás és a mocskos ügy szervezi.
Ha szűk az élettér két dolgot tehetünk: lehajtott fejjel elfogadjuk a helyzetet, vagy a magunk módján megpróbálunk tenni ellene. A hatvanas évek Duna-menti indiánjai számára Zebegény lankáira nyílt annak a másik világnak a kapuja, mely a választás szabadságával kecsegtette a betérőt, és egyetlen apró elemében sem emlékeztetett a nyomasztó magyar valóságra. Az észak-amerikai apacsoktól kölcsönzött felépítményben, mely néhány barát összetartozását is szimbolizálta, Szoboszlai (Schneider Zoltán), Horváth, Edit és Csilla is megtalálta a helyét, rábólintva a törzsi hierarchiára és szokásokra. Kívülről és egy másik politikai berendezkedés keretei közül nézve csak sejtésünk lehet arról, hogy pontosan milyen is lehetett ehhez a közösséghez tartozni. Bereményi Géza és Kovács Krisztina forgatókönyve nem szedi ízekre a legendát, sőt, mondhatni alig valamicskét segít nekünk a feltárásában. Az apacsok tulajdonképpen mindvégig a homályban maradnak, az elmosódott, határozott kontúrokat nélkülöző archív felvételeken álomszerűen kavarog ló és ember, a tipik előtt békésen üldögélő indiánok a következő etapban harcmodorukat tökéletesítik vagy a tűz körül táncolnak. Az ébren álmodók – kiszakadva a valóságra rátelepedett diktatúrából – Zebegényben nem vegetálnak, hanem élnek, a boldog pillanatokat elmélyítve magukban egyúttal erőt gyűjtenek a nehezebb napokra.
Külön említést érdemel a zene, a korábbi munkatárs, Zságer Balázs és Kovács Andor munkája, ami távlatokat ad a látottaknak, egyúttal épp a kellő mértékben távolítja el az idealizált indián jeleneteket az ügynöktörténet nyerseségétől.
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)