Mi fán terem a „nigger” westernhős?

---

A bűnös élvezetek kategóriájába tartozik, nagyobb dózisban fogyasztva tényleg megárt. Tarantino Djangója, Jamie Foxx Franco Nerótól veszi át a kantárt, hogy a nagyon vad nyugaton próbálja meg bizonyítani, hogy a fekete ér annyit, mint a fehér. A Django elszabadul című mozi igazi vakmerő és véres filmes stílusbravúr.

---

A Golden Globe-díjas és Oscarra jelölt filmet megelőző várakozás izgalma bőven átszűrődik a nyitó képsor néhány percére, mialatt még azt is megbocsátjuk Tarantinónak, hogy rabszolgának álcázott, jól táplált afro-amerikaiakkal szúrja ki a szemünket. Vagy legyen inkább „nigger”, félretéve a politikailag korrekt megfogalmazást? Legyen, hisz épp Tarantino az, aki felszabadítja a fogalmazót ebben a tekintetben, az az ember, aki a háttérből valamilyen megfoghatatlan, perverz örömmel „niggerezi” végig mind a 165 percet – ha valaki, hát ő megteheti! Persze, ha leragadunk itt, akkor csak a felszínt kapargatjuk, hisz a történet több elemében is éppen azt demonstrálja, hogy amikor a kurázsit osztották, nem csak fehér emberek álltak sorba. Tarantino vakmerősége nem csak szókimondó stílusában rejlik, hanem a témaválasztásban is, hisz az amerikai történelem egyik szégyenfoltját, a rabszolgaság hajdanán támogatott intézményét hozza felszínre. Ám mielőtt komolyan vennénk, a történetet spaghetti westernbe csomagolja, s elvárja tőlünk, hogy szinte valamennyi közlését tegyük idézőjelbe.

A filmes ezúttal előképet is választott, egy hatvanas évekbeli gyöngyszemet, Sergio Corbucci felülmúlhatatlan Djangóját, melyben az akkoriban még ismeretlen Franco Nero egy lezárt koporsóval közlekedik a vadnyugaton. A brutalitás is sajátja a Corbucci-mozinak, mely állítólag nem először ihleti meg Tarantinót: a Kutyaszorítóban legrázósabb jelenete valójában Corbucci áthallás.

Tarantino Djangója bosszúszomjas, akárcsak Corbucci Djangója. Tarantino egy fehér embert rendel a fekete rabszolga Django mellé, egy fejvadászként működő németet, dr. King Schultzot (Christoph Waltz) aki közös munkát ajánl, mert szüksége van Django segítségére. Miután kiderül, hogy a fiú őstehetség, hozza a lét a konyhára, s ráadásul, mint ember is elviselhető, hosszabb távú együttműködésben kezdenek el gondolkodni. S mert a fehér bizonyos fokig megkedveli partnerét, közösen indulnak el Django rabszolga feleségének kiszabadítására.

Amikor a film utolsó harmadában Tarantino színre lép kaján vigyorral, western kalapban, biztosra vesszük, hogy perceken belül elszabadul a pokol. A szemmel láthatólag feszült Django – aki épp ugyanott tart, ahol a film elején: csinos bokapereccel, mezítláb próbál lépést tartani néhány lóval és egy kocsival – egy furmányos terv részletein dolgozik, hogy segítség nélkül húzza ki magát a slamasztikából. A dühbe csatornázott érzelmek elszabadulnak, akárcsak a rendező fantáziája, lehull az utolsó béklyó is a Tarantinóban lakozó kaján vadállatról. A giccsbe forduló finálé azt a titkolt örömet árasztja, amit akkor érzünk, amikor otthon elővesszük és felpolírozzuk a féltve őrzött kerti törpét. Nem olyan már, mint régen, mégis szerethető, mert mindig is hozzánk tartozott.