Messzire röpíti a forgószél a debreceni nézőket

---

Debrecen – Egészen Óz birodalmáig, ahol nem mindenki fekete-fehér, kivéve Totót. Kritika. 

---

Dorothy, Totó kutya és Óz, a nagy varázsló története régi, személyes nagy kedvenceim közé tartozik. Talán másodikos lehettem, amikor a kezembe került Frank L. Baum regénye, és onnantól az olvasás örömének forgószele úgy vágott át Kansasba és Smaragdvárosba, hogy azóta sem tudok szabadulni a gondolattól: a sárga úton (egyszer) mindenkinek végig kell mennie. 

Fotók: Máthé András/Csokonai Színház

Frank L. Baum 1900-ban egy olyan történetet írt meg, ami azóta is szerves része az amerikai irodalomnak, s olyan hősökkel, akikre a gyermek felnőtt fejjel is emlékezni fog. Abban, hogy az Ózt máig érvényes műnek gondoljuk, nem kis szerepe van annak, hogy Amerikában született: film és musical készült belőle – és így még többekhez jutott el. 

Azt persze ne feledjük, hogy más volt a könyv, a színház, meg a film szerepe és helyzete százhúsz éve és napjainkban. Ma ezek egyszerre vannak versenyben egy olyan világban, ahol az online jelenlét szinte mindent elsöpör. Itt minden történik, most és azonnal, egyszerre, nagyon gyorsan. Ezt nem elég tudomásul venni, ehhez egyszerűen muszáj alkalmazkodni, annál is inkább, mivel a mai gyerekek nem nagyon szeretnek olvasni, a színházat pedig könnyen filmre fogják cserélni, ha nem érik őket erős ingerek. Ilja Bocsarnikovsz – ahogy ezt megszokhatták tőle a Hogyan nevezzelek?, a Lear és a Don Quijote nézői is – szerencsére jó kézzel nyúlt az alapanyaghoz. Olyan előadással jelentkezett, ami nem kezeli le a gyerekeket, nem lök oda nekik valami infantilis idétlenséget: komolyan veszi a nézőket, komolyan veszi a játékot, a színházat és a szórakoztatást. 

A Csokonai Színház előadása az első pillanattól működik és hat. Ebben nagy szerepe van az erős látványnak: fények, árnyak, pazar színek uralják a teret, praktikus és dekoratív díszletelemek között játszódik a történet. (A fényekért Narek Tumanien felelt.) A jelmezek pontosan idézik fel a korabeli vidéki Amerikát, és a ízlésesen viccesek a másik világban is, ahova a forgószél röpíti a kislányt és kutyáját. (Bár rajtam átfutott, hogy a jelmeztervező valószínűleg sok Teletabi-epizódot láthatott.) Meglepő, amikor Újhelyi Kinga berobog egy seagway-en, mint Glinda, a jó boszorkány, vagy végigrollerezik a színen led-fényben ragyogó járgányán Oláh Zsuzsa, azaz a gonosz nyugati boszorkány. A tánckar pedig a kevésbé izgalmas zenei témákat is képes feldobni: Katona Gábor lendületes koreográfiájával  kifejezetten mókás a mumpicok tánca és félelmetes a nyugorok masírozása. 

Dorothy bőrébe egy olyan színésznő bújt meghívott vendégként, akinek mintha az éneklés és a tánc lenne az élete: Zsitva Réka végtelen könnyedséggel mozog a színpadon a legmegerőltetőbb helyzetekben is. A Bádogemberként billegő Kránicz Richárdról, a Madárijesztőt életre keltő Herczeg Tamásról és a Gyáva Oroszlán bőrébe (illetve jelmezébe) bújt Papp Istvánról eddig is tudtuk, hogy képesek egészen szélsőséges figurákat eljátszani. Ám ez utóbbi színészben gyakorlatilag az előadás igazi „primadonnáját” üdvözölhettük: nála mókásabb, hisztérikusabb oroszlánnal nemigen találkozhattunk még (a mumpicok országán innen és túl sem). Az Óz minden erénye ellenére sem olyan, mint valami fortélyos királydráma Shakespeare életművéből: szereplői mesefigurák – tehát többnyire meglehetősen egyszerű jellemek. Ezért van nehéz helyzetben Takács Dániel is: sem a jövővel bűvészkedő mutatványos Marvel professzor, sem a rejtélyes varázsló nem igazán bonyolult figurák. Ráadásul ez az Óz az eredetihez képes még könnyebben hajlik arra, hogy eleget tegyen látogatói kérésének, mint a regénybeli változata, nem kell túl sokat noszogatni az ész-, szív- és bátorság osztásért. Ezzel Újhelyi Kinga és Dánielfy Zsolt is küzdenek, ám a kissé fásult Emmy néni és a mindig időben érkező Glinda, valamint a mókásan idétlenkedő Henry bácsi és a lelkes smaragdvárosi kapuőr szerepében talán könnyebben felvillanthatják, hogy a mesehősök sem pusztán feketék vagy fehérek. 

Kivéve Totót, aki egyértelműen fehér. Kétségtelen, hogy ő az előadás egyik legnépszerűbb szereplője, akit ezúttal nem kutyajelmezbe bújt színész játszik el. Egy igazi, hús-vér kutyus fut ki a világot jelentő deszkákra – a közönség nagy örömére...

Az Óz, a csodák csodája különös mese, ami két nagyon különböző és ugyanakkor nagyon hasonló világban játszódik. Az egyik szürke, szomorkás – ez a mi valódi, néha gondokkal-nyűgökkel teli hétköznapi életünk. A másik színes, szélesvásznú és kalandos, mint az álmok. Nem veszélytelen, de ott is sokat tanulhatunk a barátságról, a szeretetről és a becsületről, valamint a hazugságról és a szélhámosságról is. Ebben a mesében is jelen van a jó és a rossz örök küzdelme, ám nem feledkezhetünk el arról sem, hogy az Óz ebben a formában (ahogy annak idején Amerikában mozivászonra, itt és most a debreceni színpadra álmodták) mégiscsak egy szórakoztató zenés darab. Egy utazásról oda, ahova annyira szeretnénk eljutni. 

Részletes szereposztást itt, a Csokonai Színház honlapján találnak, ahogy további fotókat és információkat is a közelgő előadásokról.