Lehet, hogy Olaszországban vagy Mexikóban folytatja a debreceni születésű rendező
Szerző: Szénási Miklós | szenasi.miklos@dehir.hu Közzétéve: 2024.03.01. 08:30 | Frissítve: 2024.03.01. 10:07
Debrecen – Erről is beszélt Hajdu Szabolcs az Apollóban, ahol hatalmas sikere volt a Kálmán-nap premier előtti vetítésének.
Percekig zúgott a taps az Apolló moziban csütörtök este. Így üdvözölte a közönség a városunkból elszármazott színész-rendezőt, valamint a Kálmán-nap szereplőit: Földeáki Nórát, Gelányi Imrét és Szabó Domokost. Rajtuk kívül csak Tóth Orsolya nem tudott eljönni a premier előtti vetítésre és az azt követő beszélgetésre (melyet Gyürky Katalin, a Csokonai Színház irodalmi referense vezetett), aki bár nem Debrecenben született, de szintén itt járt középiskolába.
Nem véletlen, hogy Hajdu Szabolcs világa nekünk, debrecenieknek különösen izgalmas: ez a kreatív, sokoldalú alkotó, akit a zene, az irodalom és a képzőművészet is érdekel a színház és a film mellett, itt nőtt fel, ebben a városban. Sokszor nyúl vissza hozzá, a történetei, a helyszínei, vagy akár egyes szereplői dialektusa is innen ered. Akik mellette ültek az Apollóban, azok szintén mind Debrecenhez kötődtek, régi barátok, hallhattuk, már több mint 35 éve ismerik egymást. Ezen az estén ők kevesebbet beszéltek, de fontos volt jelenlétük, ahogy a filmben is.
S hogy miről szólt ez a trilógia, az Ernelláék Farkaséknál, a Kálmán-nap, és az Egy százalék indián? Rólunk. Kicsit arról is, amiről Bergman vagy Fassbinder mozijai: az emberi viszonyokról, helyzetekről, vagy ahogy Hajdu Szabolcs rávilágított, a szeretetről. S bár a film fő helyszíne – egy faház nappalija – valóban északi tájakat idézett sokaknak, és ahogy a tallinni vetítés után el is hangzott, a nézők valahol a saját otthonukat, vagy a nagyapjuk házát is felismerni vélték benne, a rendező szerint igazából azért volt a film ott is sikeres, mert magukra ismertek.
Az Ernelláék Farkaséknál, a Kálmán-nap és az Egy százalék indián mind színpadi darabok voltak, úgy kerültek mozivászonra, ám ahogy a beszélgetés során elhangzott, érdekes volt az alkotók számára megtapasztalni, hogy a mozi közönsége rendre ott nevetett a filmen, ahol a színházi nézők is.
S hogy mit jelent színpadról filmre vinni egy szöveget, egy darabot? Szabó Domokos szerint a „színészben buzog a ripacsvér”, és a játékot „le kell csavarni”. Ha a lakásszínház után nagyobb színpadra lépnek, ugyanúgy harsánynak tűnnek a mozdulatok, a gesztusok, mintha filmforgatás után térnének vissza egy intimebb színházi térbe.
Nagy hangsúlyt kapott a filmben a debreceni dialektus, ami elsősorban a Gelányi Imre játszotta Ernő sajátossága, s egy olyan eszköz, ami még nem volt benne az Ernelláékban. Mi viszont azt akartuk, hogy a Kálmán-nap ne legyen pont ugyanolyan, és így került bele ez a szál, emlékezett vissza Hajdu Szabolcs. Mint mondta, innen jutottak el oda, miért is ne lehetnének „belterjesek”. Úgy voltak vele, mesélte, hogy akár azt is megtehetik, hogy a világ szinte minden részén érthető Ernelláékkal szemben
készítenek egy olyan filmet, amit csak Debrecenben fognak igazán érteni az emberek. Ahogy ironikusan megjegyezte, az Egy százalék indiánban ezt még tovább vitték, az már egy olyan film lesz, amit Budapesten sem fognak érteni.
Szólt arról is Hajdu Szabolcs, hogy úgy érzi, elért valaminek a végére a magánéletében, a művészetében is, ahonnan már nincs tovább, valami mást, valami újat kell csinálnia. Az is lehet, hogy ezt majd Olaszországban vagy Mexikóban fogja megvalósítani, ahol egyébként már vannak munkái, árulta el. Meghatározza a közeg is, mivel foglalkozom, jegyezte meg. Kell, hogy legyen valami kapcsolódási lehetőség.
„Nekem Ausztriában meg Németországban semmi nem jutott eszembe, Romániában meg igen, úgy született a Bibliothèque Pascal című film például.”
Hozzátette, valahol abból is elege van („belefáradt” abba), hogy folyton szívességeket kell kérnie ahhoz, hogy filmeket készítsen. Ezt a filmet egy rendező barátja, Rohonyi Gábor otthonában forgatták, és egy kanapé kivételével eleve minden ott volt a helyszínen.
- Mi nem szoktunk támogatást kapni a filmjeinkre, mert úgy vannak vele, hogy mi így is megcsináljuk – foglalta össze Hajdu Szabolcs. S ahogy a beszélgetésen elhangzott, a hamarosan mozikba kerülő Petőfi-film árából kb. kétszáz Kálmán-napot lehetne forgatni. (Amit egyébként a szlovák filmes alap támogatott.)
Visszatérve ahhoz, miről is szól ez a filmje, a szeretet szót hangsúlyozta a rendező, a szeretet minőségét vagy hiányát, és itt megjegyezte – miután felvetődött, hogy egy adott jelentben a gyászoló Ernő csak megérintette-e a filmbeli Zitát vagy rámászott –, hogy az érintés is mennyire tud hiányozni az életünkből. Nem könnyű ezeknek a filmeknek a nyelve, a szövegvilága, még ha ismerős is mindannyiunknak, mert sok az ismétlődés, de kicsit mindig másképpen ismétlődik meg egy-egy mondat és gondolat.
- Mi igazából csak utat mutatunk a nézőnek, aki három lépés távolságból talán tisztábban lát mindent, és ő majd összerakja, mi a lényeg, mi a megoldás. Az nekem is sokat segít, ha látok egy filmet vagy előadást, és felismerek általa valamit a saját életemből – hallhattuk.
Nézői kérdésre szóba került a Tar Sándor művekhez való viszonya. Hajdu Szabolcs felidézte, hogy a Te országod vagy a Csóka is a debreceni író művei alapján született, ám Tarnál az a helyzet, hogy a saját jelenéről írt, nála pontosan lehet tudni, hogy egy történet a nyolcvanas évek végén vagy a kilencvenes évek elején játszódik, és így gyakran túlment rajta a világ. Hajdu Szabolcsot pedig – ilyen értelemben – a saját kora, a saját jelene foglalkoztatja.
Az Ernelláék Farkaséknál sikere után vélhetően hasonló sors vár a Kálmán-napra is. Aki lemaradt erről az alkalomról, az legközelebb nőnapon – egy tökéletes randi keretében – ismét láthatja majd ezt a filmet az Apollóban.