Játszd újra, Diana!
Szerző: Széles Tamás | szeles.tamas@dtv.hu Közzétéve: 2012.11.17. 10:52 | Frissítve: 2012.11.18. 16:34
Budapest – Érezhető rekedtsége ellenére is elkápráztatta rajongóit, arról nem is beszélve, hogy a megszokotthoz képest más stílust hozott. Jól áll neki. Diana Krall Budapesten koncertezett.
Fél házzal volt teltház kedden a Papp László Arénában. Ez pontosan annyit tesz, hogy a háromszoros Grammy-díjas dzsesszénekesnő koncertjére bár minden jegy elkelt, a sportcsarnokot hosszában kettéválasztva állítottak neki színpadot, mintegy színházzá alakítva az Arénát. Összességében bejött az óhaj, a koncert hangulatához tökéletesen illeszkedett a körítés. Kifelé menet is csak egyetlen elégedetlen hangot hallottunk: egy harmincas úriember háborgott, szerinte „utoljára akkor ücsörögtek emberek egy koncerten, amikor a Neoton Família Leningrádban lépett fel a ’80-as években”. Nem tudjuk, azon nem voltunk jelen, itt viszont tök hülyén mutatott volna, ha a többezres közönség mondjuk heavy metalos vonaglással tombolta volna végig a kétórás előadást.
Új albumát (Glad Rag Doll) jött népszerűsíteni Európába a kanadai származású zongorista-énekesnő. Az a Diana Krall, akiről rajongói nagyjából úgy kezdenek el beszélni „tudatlan” ismerőseiknek, hogy „Tudod, olyan hangja van, hogy amikor először hallottam, azt hittem afroamerikai, aztán amikor megláttam, megdöbbentem, hogy ehhez a hanghoz fehér bőrszín és szőke haj társul”. Igen, tény, hogy Krall kisasszony (aki „civilben” Elvis Costelloné) a fekete énekesekre inkább jellemző kontraalt hangon énekel. Kiválóan, mint ahogy nagyszerűen zongorázik is. Ez utóbbival persze most sem volt baj, ám hangja mintha rekedtes lett volna, amit már az első szám elején egy erősebb köhögéssel támasztott alá. Lehet, hogy a budapesti vagy a prágai (onnan érkezett hozzánk) ősz telepedett torkára, ám elnézve rajongóit, mindez semmit nem vett el a koncert élményéből.
„Lehetsz gazdag vagy szegény, mit sem számít ez, amikor a függöny a végén legördül” – szabad fordításban valahogy így hangzott az új album egyik számának (When the Curtain Comes Down) egyik sora egy meglehetősen sajátos felvezetésként: a kivetítőn a huszadik század húszas éveinek cirkuszi porondmesterét látva hallgattuk Diana Krall hangján a számot. Hogy aztán öttagú zenekarával megjelenve a színpadon, elkápráztassa közönségét. Pedig merész témához nyúlt: egy hosszú időutazást téve a múltba, az 1920-as és 1930-as évek (a Tiltott Kor) amerikai dzsessz-korszakát idézi a most kiadott album. A dzsessz instrumentális „nagyjai” előtt áldozók bizonyára már az ötödik percben marták volna magukat, hogy kiadtak ezért a koncertért ennyi meg ennyi pénzt; mint ahogy a Fluor Tomi-rajongók és az összes tévés zenei versenyen szocializálódó tömeg is követelte volna vissza belépője árát. A többieknek megérte maradni: az egész koncert atmoszférája olyan volt – nem is beszélve a hihetetlenül magas színvonalú zenéről -, mintha „időutazásunk” során ott lennénk a múltban. Jelen időben.
Diana Krall édesapja szintén dzsessz zongorista (és lemezgyűjtő) volt. A kislány előtt tehát kijelölték az utat, mint ahogy mondta: „Gyerekkoromban a hétvégéket nagyszüleimnél töltöttük. Az ebédet követően valaki mindig játszott a zongorán, esetleg a kanállal, vagy bármivel, amit a konyhában talált. Voltam talán hat éves. Valaki mindig zenélt. Belém ivódott, azt gondoltam, mindenki nagyszülei szeretik a régi zenét és a dzsesszt”. A jelek szerint a művésznő most úgy döntött: tiszteleg a „múlt” és édesapja előtt, visszahozza egy jó album (vagy egy kétórás koncert) erejéig azokat a „régi szép” időket a 21. század emberének. Ehhez pedig hitelességet eddigi pályafutása és megannyi sikere biztosít.
Nos, úgy véljük, sikerült is neki. Ültek a melankolikus, nosztalgikus számok: néha Rick kávéházában éreztük magunkat Casablacában (ugye „Játszd újra, Sam!”), és vártuk, hogy belép Humphrey Bogart, máskor pedig mintha a franciák énekes csillaga, Patricia Kaas koncertjén lettünk volna (hangulatában a Glad Rag Doll abszolút Kaas kisasszony Kabaret című albumára hajaz, csak az franciául van). És az egész egyáltalán nem volt nyálas, vagy ciki, ez a „nosztalgia” nem azért nem csapott át karikatúrába - mint mondjuk a Korda-házaspár ámokfutása -, mert amerikai, hanem azért, mert valami hihetetlen érzékkel raktak össze egy jó kétórás utazást. Utaztunk az időben, térben, szerelemben és az évszakokban, esőben és napsütésben, lehengerlő zenei körítéssel. Talán ez volt a legnagyobb erőssége Diana Krall koncertjének. Az, hogy egyetlen szám sem lógott ki a sorból, viszont megismertünk jó néhány „slágergyanús” új szerzeményt, melyek közül a Wide River to Cross, a Just like a Butterfly That’s Caught in the Rain, a We Just Couldn’t Say Goodbye, a Let it Rain vagy a Lonely Avenue gyorsan „beépülhet” a Krall-rajongók toplistájába.
Persze a kanadai zongorista-énekesnő nem lenne igazi „amerikai”, ha nem mondta volna el, hogy mennyire imádja Budapestet (ahol már harmadszor járt), és hogy örülne, ha néhány napot eltölthetne itt – nyilván ehhez megvan a sztárok szokásos biankó-kliséje, csak mindig az adott városnevet kell beilleszteni -, meg hogy mennyire kiváló a közönség, és a többi. Ami minket leginkább meglepett (előszörre látván őt), az az volt, hogy nagyon sokat mesélt magáról: a múltjáról, a jelenéről, a New Yorkban lévő hatéves ikergyermekeiről. Már-már zavarba ejtő volt ez a sok sztori, főként, ha figyelembe vesszük, hogy milyen silány a magyarok idegen nyelv ismerete, bár az egyes vicces megjegyzések alkalmával azért – a nevetésszám alapján – szerencsére voltak sokan, akik nem bliccelték el korábban az angolórákat. Mondjuk ez már csak azért is jelentett nagy előnyt, mert a koncert olyan volt, ahol a dalok szövege szerves része volt a zenének, és fordítva: igazából azok élvezhették az előadást, akik értették is a számokat.
Diana Krall jött és győzött: egy este alatt bemutatta nekünk a múlt század első felének Amerikáját. Zenés utazásban. A csodálatos zongorista és énekesnő egy vérprofi előadás keretében adta elő új albumát. Kell ennél jobb reklám egy új lemeznek?
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)