Így látja a krimik világát a debreceni kutató
Szerző: Szénási Miklós | szenasi.miklos@dehir.hu Közzétéve: 2020.11.28. 15:00 | Frissítve: 2020.11.28. 15:00
Debrecen – Mióta szeretjük ezt a műfajt? Ha van skandináv krimi, van tipikusan magyar is? S milyen a jó bűnügyi regény? Kálai Sándorral beszélgettünk. Interjú.
Kálai Sándor, a Debreceni Egyetem Kommunikáció- és Médiatudományi Tanszékének oktatója több mint egy évtizede foglalkozik hivatásszerűen a populáris műfajok történetével. Különösen közel áll hozzá a bűnügyi regények világa: 2008-tól az Agave kiadó Georges Simenon-sorozatának szerkesztőjeként is tevékenykedik.
Dehir: Gyerekkorában arról álmodozott, hogy majd nyomozó lesz? Vagy hogy került a krimi vonzáskörébe?
Kálai Sándor: Nem, ennél jóval prózaibb a helyzet. Francia irodalomból, egészen pontosan Émile Zola regényművészetéből írtam a doktori értekezésemet, és az egyetem francia tanszékén kezdtem tanítani. Amikor egykori tanáraim a kollégáim lettek, akkor sok olyasmit is megtudtam róluk, amiről diákként sejtésem sem volt. Többek között kiderült, hogy az egyik mesterem, a doktori értekezésem irányítója, Gorilovics Tivadar nemcsak, hogy szerette Simenon regényeit, hanem az egyik első, magyarul, könyv formában megjelent Maigret-regényt, a Maigret és a lusta betörőt ő fordította. Ezt az információt elraktároztam magamban. Aztán
egy antikváriumban kezembe akadt a kötet, megvettem, elolvastam, majd jöttek sorban a Maigret-regények, s aztán ez lett belőle...
Simenon után sok más, elsősorban francia szerzőt (Jean-Patrick Manchette, Thierry Jonquet, Didier Daeninckx) kezdtem olvasni. Simenon-t azóta is tanítom a francia szakosoknak, és – bár már nem azon a tanszéken vagyok állásban, de vannak még ott óráim – mind a mai napig vannak hallgatók, akik valamilyen francia krimiből írják a diplomamunkájukat.
Dehir: Mi érdekli ebben a világban bölcsészként?
Kálai Sándor: Számomra a krimi több szempontból is érdekes lett az idők során. Az egyik aspektus, ami nagyon megragadott, hogy azok a fentebb említett francia szerzők, akik 1968 után kezdtek el írni (kivéve Simenon-t, aki egy másik korszakhoz tartozik), s akik mind baloldali mozgalmakban vállaltak aktív szerepet, műveikben nagyon érzékenyen tudtak reflektálni a francia társadalom problémáira. Ez mind a mai napig meghatározza a krimihez való hozzáállásomat: akkor igazán érdekesek számomra, ha az adott kor és adott társadalom lenyomataiként is működnek. Az elmúlt néhány évtizedben a krimi egyébként valóban erről (is) szólt: Nyugat-Európában rengeteg krimit fordítanak, legyen az indiai, chilei, kubai vagy dél-afrikai, mert a történet izgalmassága mellett legalább annyira érdekes a hely, ahol játszódik – a magyar könyvpiac a műfajnak ezt a változatosságát sajnos nem tudja közvetíteni. Másrészt viszont
a krimi egy nagyobb kontextus része, amit az egyszerűség kedvéért hívjunk populáris kultúrának. A kultúra e szeletéről a mi generációnk még nem tanult, sőt illett nem szeretni. Egyre inkább azt gondolom, hogy a kultúrát nem lehet ilyen egyszerűen kettévágni, az elit és a populáris területére.
A kultúrának ez a területe legalább annyira izgalmas, műfajilag, formailag, tematikailag összetett, mint az, amit az egyetemi oktatás hagyományosan előnyben részesített.
Dehir: A bűnnel, bűnügyekkel kapcsolatos történetek honnan erednek? Mióta érdeklik az ilyen elbeszélések az embereket?
Kálai Sándor: A bűn, a bűnösség történetei évezredekkel ezelőttre nyúlnak vissza, de a bűnügyi elbeszélés műfaja, ami, ha úgy tetszik, éppen azáltal jön létre, hogy a bűn üggyé válik, a szó jogi értelmében is, nem túl régi, körülbelül kétszáz éves, ha Edgar Allan Poe novelláit tekintjük alapító szövegeknek.
A krimi a modern kor műfaja: megváltozik a társadalom szerkezete, kialakul az ún. felügyeleti társadalom, amelynek az egyik legfontosabb tudásszervező módja éppen a nyomozás
(a jelekből mint okozatokból következtetni az okokra, adatgyűjtés, -feldolgozás, -értelmezés); a kapitalista gazdasági logika stabilizálódása is új pozíciókat jelöl ki az egyének számára; a társadalmi-politikai változások jogi lenyomata lesz Napóleon törvénykönyve, amely a modern európai jogrend kiindulópontja. Átalakul tehát a bűnhöz, a bűnösséghez, a halálhoz való viszony. A születő krimi mögött mindez ott van. S persze a 19. század folyamán a műfaj arról is szól, hogy megszületik (pontosabban pozitív figurává válik) az az individuum, aki nélkül nincs krimi: a nyomozó, aki megoldja a rejtélyt, s ha minden jól alakul, akkor a tevékenysége nyomán helyreáll a megbomlott rend. A nyomozó, akár profi, akár amatőr, akár példaszerűen élő kispolgár, mint Simenon Maigret-je, akár a saját démonaival küszködő szereplő, mint Jo Nesbø Harry Holéja, a krimik sikerének és vonzerejének legfontosabb összetevője – a műfajnak ez Poe óta meghatározó eleme.
Dehir: A skandináv krimi egy ideje fogalom. Mi a helyzet a magyar krimivel? Létezik?
Kálai Sándor: Persze, létezik. S egyszer azt gondoltam, hogy meg is tudom írni a történetét, de aztán beláttam, hogy (egyedül) nem fog menni. Viszonylag egyszerű összegyűjteni az elmúlt 20-30 év magyar krimitermését. Már nem ennyire evidens ugyanezt megtenni a szocialista korszak esetében. Minél inkább megyünk vissza az időben, annál nehezebb kutatni, mert elfelejtettük a szerzőket és a szövegeket. Részben azért is, mert azt gondoljuk, hogy a krimi mint populáris műfaj, nem az örökkévalóságnak készül.
A magyar krimi számomra a története miatt is érdekes. Az olvasó (és az, aki hivatásszerűen is foglalkozik vele) e történetben a nyomozó pozíciójában van.
Messze nem ismerek mindent, de csak az, amivel én eddig találkoztam, gyakran megdöbbentő eredményekhez vezetett. Egy példa: Louis Lucien Rogger neve alatt nyolc krimi jelent meg Budapesten 1934 és 1937 között. Az álnév tulajdonképpen két szerző együttműködését jelentette: Aczél László és Aigner László a harmincas években Párizsban megalapították az Aral Press hírügynökséget, és számtalan riportot készítettek francia magazinok számára. Aigner elismert fotósként halt meg 1999-ben az Egyesült Államokban, míg a Magyarországra visszatért Aczél feltehetőleg Auschwitzban vesztette életét 1944-ben. A halálkabin című regényükből 1936-ban Carole Lombard és Fred MacMurray főszereplésével a hollywoodi Paramount stúdió filmet forgatott. Óriási a kontraszt: ez egy sikertörténet, amelynek magyarok a főszereplői – ez azt is jelenti, hogy a nemzetközi populáris kultúrának alakítói is voltunk/vagyunk, nemcsak szimpla befogadói –, de alig tudunk valamit erről a történetről.
Dehir: Hogyan viszonyul egymáshoz a bűnregények és bűnügyi filmek, illetve sorozatok világa?
Kálai Sándor: Nagyon bonyolult ez a viszony. A történet talán ott kezdődik, hogy a krimi mint műfaj transzmediális: könnyen médiumot vált, könnyen adaptálható. A film részben az irodalmi szövegek adaptációjával vált történetmesélő kulturális intézménnyé. Van, hogy ugyanazon alműfaj, pl. a thriller története szinte párhuzamos: Alfred Hitchcock nem csupán ilyen filmeket készít, de elméleti szempontból is fontos neki a kérdés, s ahogyan ő erről a műfajról gondolkodott, abból az irodalom is sokat tanult. Vannak szerzők, akiknek adaptálják a könyveit, de ők maguk ebben a folyamatban nem vesznek részt: ilyen például a fentebb említett Manchette, akinek a regényeiből Alain Delon készített filmeket. Raymond Chandler műveit is filmre adaptálták, és ő maga is írt forgatókönyveket, jóllehet nem a saját regényeiből, például Patricia Highsmith egyik regényét adaptálta filmre Hitchcock számára. A régi fikciós univerzumokat a kortárs audiovizuális elbeszélések (filmek, sorozatok) újra tudják gondolni, lásd a BBC Sherlock című sorozatát, vagy Kenneth Branagh Poirot-filmjeit.
Dehir: Milyen a jó krimi, s milyen a rossz, amitől érdemes menekülni?
Kálai Sándor: Én egy ideje óvatos vagyok ezekkel a kategóriákkal. Ki dönti el, hogy mi a rossz? Én mint irodalomtörténész, vagy kultúrakutató? Egy adott ponton túl nem releváns, hogy mit gondolok. Onnantól kezdve, hogy valami publikussá vált, és bekerült a kultúra körforgásába, létezik. Számomra ez a lényeges: létezik, meg kell érteni, hogy miért akkor és ott, miért épp úgy létezik. Hogy jó-e vagy rossz, az ebből a szempontból másodlagos.
Dehir: A magyar irodalomnak része lehet egy jó krimiíró? Mitől függ, hol a határ?
Kálai Sándor: Azt tapasztalom, hogy nálunk is kezd egyre kevésbé számítani, hogy valaki kvázi műfaji regényt (csak azt, vagy legalább egy ilyet) ír vagy sem. Ha egymás mellé teszünk szerzőket – Kondor Vilmos, Hász Róbert, Csabai László, Molnár T. Eszter, Cserháti Éva, Mészöly Ágnes (és a lista bővíthető) –, akkor azt látjuk, hogy ezek mind nagyszerű írói életutak, s mindegyikőjük írt legalább egy krimit.
A magyar irodalomnak nyilvánvaló része a krimiíró (a „rossz” krimiíró is, nem csak a jó). Azonban az, hogy milyen pozíciójuk van/lehet, az más kérdés: a magyar irodalomtörténeti kézikönyvek hallgatnak a populáris műfajokról, s lehet tudni azt is, hogy vannak olyan irodalmi díjak, amelyekre egy-egy regény azért nem nevezhető, mert krimi. A műfaj, a műfaji elnevezés itt stigmaként működik. Amíg ez így van, addig megmaradnak a határok.
Dehir: Elárulja, kik a személyes kedvencei?
Kálai Sándor: Olyan sok van, hogy az egy másik interjú tárgya lehetne. Igyekszem nagyon sokfélét olvasni, elsősorban franciául. Náluk bőséges a hazai termés és nagyon sokat fordítanak. A magyar szerzők közül Kondor Vilmos az első – ha a műfaj hazai reneszánszáról beszélhetünk, akkor az úttörő ő volt. Nagyon szeretem a Prae kiadónál megjelenő Krimi ma című sorozat regényeit is – azt gondolom, hogy amit a kiadó csinál, az nagyon fontos: esély van arra, hogy egy egyre inkább bővülő szerzői körre támaszkodva a sorozat hosszú éveken keresztül képes lesz láthatóvá tenni a magyar krimit. Korábban az Athenaeum és még inkább az Agave kiadónál volt erre törekvés, de aztán a kezdeti lendület sajnos – különböző okok miatt – kifulladt. Most bizonyos szempontból jobb a helyzet, egyre több magyar krimi van a piacon.
Dehir: Gondolt már arra, hogy nemcsak a krimiről ír majd, hanem krimit is?
Kálai Sándor: Gondoltam, de a gondolatnál tovább eddig nem is jutottam. Azt gondolom, hogy ehhez nincs elég fantáziám. Bár erre is megvan a recept: Thierry Jonquet mindig arra hivatkozott, hogy nincs képzelőereje. De, mint mondta, elég volt csak kinyitni az újságokat, ott volt előtte az alapanyag.
Kapcsolódó cikkek:Cím | dátum |
---|---|
Indiában tanítottak a Debreceni Egyetem oktatói – fotókkal | 2019.11.17 |
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)