Hé, nézd már, egy lány dobol: keményen püfölik a bőröket ezek a debreceni hölgyek
Szerző: Szénási Miklós | szenasi.miklos@dehir.hu Közzétéve: 2021.03.28. 09:00 | Frissítve: 2021.03.30. 08:35
Debrecen – Györki Szilvia és Karakas Éva ismert arcok a város zenei életében. Szilvi a Neonhal, Éva a Trouble Time csapatát erősíti. Interjú.
Egy olyan világban, ahol Pink, Taylor Swift, Lady Gaga vagy éppen Billie Eilish teremt zenei trendeket, nem sok értelme van arról beszélni, hogy a zene férfias műfaj lenne. Megszokott látvány, hogy egy énekes, gitáros, basszeros vagy éppen billentyűs nő, viszont felkapjuk a fejünket, ha azt látjuk, hogy a hegynyi dobszerkó mögött egy hölgy püföli a bőröket.
Dehir: Emlékeztek az első találkozásra a zenével?
Györki Szilvia: Nem emlékszem ilyen „nagy találkozásra”, de arra igen, hogy már elég korán saját rádiós magnóm volt, amin nagyon szerettem a szobámba zárkózva zenét hallgatni. (Nem igazán egyezett a zenei ízlésem a szüleimével…)
Karakas Éva: Már kisgyerek koromban is folyamatosan énekeltem a Polski hátsó ülésén (szüleim nagy örömére ), de a meghatározó hatásokra viszont még éveket kellett várni. Talán meglepő lehet, hogy zenészként blues-rockot játszok, de korai zenei hatásaim a ’90-es évek második felének popzenéiből származnak. Tinédzserként főként az akkor divatos Aaron Carter, Backstreet Boys, N’sync számok forogtak legtöbbet a discman-ben. Egyébként
sokan nem tudják rólam, hogy nem csak zenével foglalkoztam, hanem matematikát tanultam az egyetemen.
Dehir: Mikor éreztétek a zenei pálya vonzását?
Györki Szilvia: Ilyen nem volt, azt hittem, a zenei pályára születni kell, és hogy én ettől nagyon távol állok. Gyerekkoromban volt egy szintetizátorom, azzal nagyon jól elszórakoztam, próbáltam zenéket „írni” a magam szórakoztatására, illetve olykor a szekrényen doboltam ceruzákkal... Igazából ha visszagondolok, mindig ott volt bennem az alkotási vágy, de akkoriban ezzel nem volt divat foglalkozni, így maradtak a szobám mélyén. Később sem maga a zenei pálya vonzott: konkrétan a dob volt az, ami megfogott.
Karakas Éva: Az érzés már 14 éves koromban megvolt, az első próbálkozások a törökszentmiklósi zeneiskolához kötnek, aktívan 20 éves koromtól, a Rocksuliban kezdtem el dobolni.
Dehir: Miért éppen a dobot választottátok? Mi tetszett ebben a hangszerben?
Györki Szilvia: Ilyenkor szoktam azt mondani, hogy a dob talált rám! Úgy láttam, hogy a dob a zene közepe, a szíve, a dobos pedig az izom, ami mozgatja, így együtt adják meg a zene lüktetését. Mikor koncerten voltam, mindig szerettem a színpad mellől figyelni a dobost. Ekkor még azt hittem, csak ennyi jut nekem ebből a csodából. De a dob „jött utánam”. Kiderült, hogy van egy ismerősöm, aki ismer valakiket, akik egy garázsban szoktak zenélni.
Teljesen véletlenül keveredtem oda. Hirtelen fel sem fogtam, de kinyílt a garázsajtó és ott volt előttem a dob. Szegény hangszer alig „élt”, de nekem maga volt a csoda, hogy kipróbálhattam.
Mivel épp nem volt dobosuk, engem pedig ügyesnek találtak, bevettek a bandába.
Karakas Éva: Egyszerűen tudtam, hogy ez az én hangszerem, ettől függetlenül az évek során több alaphangszert is kipróbáltam, de a fókusz mindig is a doboláson volt.
Dehir: Dobosnak lenni a férfiaknak sem egyszerű, amikor például szállítani, rakodni kell a cuccot…
Györki Szilvia: Beiratkoztam a Rocksuliba, ahol a dobolás mellett nagyon érdekelt a háttérmunka, és a közösség is nagyon jó volt, így koncerteken sokat segítettem a pakolásban is. Élveztem, hogy ilyen módon is a része lehetek a folyamatnak. Ezzel rengeteget tanultam, mivel
ekkor még nem volt saját hangszerem, ezeken a rendezvényeken tanultam meg össze- és szétszerelni a dobfelszerelést.
Mikor meglett az első saját dobom, örültem, hogy van mit pakolni! Mára már csökkent ez az öröm, főleg a buli utáni visszarakodásnál, mikor a legszívesebben még beszélgetnél az ott lévőkkel… De fizikailag soha nem éreztem nehéznek.
Karakas Éva: Erre vannak a zenekar férfi tagjai... Viccet félre téve, a pakolás mindig csapatsport. De a dob össze- és szétszerelését csak én csinálom, nem szívesen engedem, hogy a hangszeremhez bárki hozzá nyúljon. Ez egyszerűen azért is van, mert csak én tudom úgy felállítani a dobot, hogy aztán nekem kényelmes legyen rajta játszani.
Dehir: Mennyire megszokott, hogy nőként ültök a dobszerkó mögött? A közönség, a zenész kollégák – például egy-egy fesztiválon – szoktak rácsodálkozni?
Györki Szilvia: Nem annyira megszokott, és én szeretem is ezeket a reakciókat. Vicces, amikor meglátnak egy koncerten és bökdösik egymást, hogy „hé, nézd már, egy lány dobol”. A zenész kollégák nem azon csodálkoznak, hogy lány dobol, hanem hogy hogyan, ugyanis nem kímélem a bőröket, szeretem jól megütni, hogy az a hang szólaljon meg, amit hallani szeretnék.
Karakas Éva: Debrecenben már jobban ismernek minket, így ez megszokott. De néha még itt is odajönnek hozzám a koncertek után gratulálni.
Jól esik, hogy elismerik a színpadi játékomat. Ha más városban játszunk, néha már a koncert előtt megkérdezik, hogy én vagyok-e az énekes, ilyenkor szokott nagy meglepetést okozni a válaszom.
Dehir: Hol, s kiktől tanultátok a rockműfajt?
Györki Szilvia: Az alapokat Kovács Norbitól volt szerencsém megtanulni, amiért mindig hálás leszek. Ezekre később jól lehetett építeni. Miután Norbi Budapestre ment, Tóth Zsoltihoz kerültem, akinek szintén hálával tartozom. Ő az, aki tudta kezelni a hisztijeimet, tudta, hogy mit akarok elérni, és mire vagyok képes. (Általában az utóbbit gondoltam kevesebbnek, így elég sok gátlással kellett megküzdenem.)
Karakas Éva: Minden tanáromnak nagyon sokat köszönhetek. A Rocksulis évek alatt Szabó Gergőtől (Neochrome Replika) tanultam meg a stabil alapokat, Kovács Norbi (Mrs Colombo, Szentpéteri Csilla) keze alatt sokat pontosodott a játékom és a kottaolvasási készségem. Végül Tóth Zsolti (Acoustic Gallery, fruzsikáS) a dobolás finomságait mutatta meg. Emellett egy évet jártam Budapestre, ahol Geröly Tamástól tanultam meg a jazzdobolás alapjait.
Dehir: Milyen csapatokban és kikkel játszottatok?
Györki Szilvia: A Rocksuliban félévente van lehetőség színpadra állni és kipróbálni magunkat zenekarban. Egy ilyen alkalmi projektből alakult meg később a Strings Of R'N'R, lányokból álló rockzenekar. A 80-as, 90-es évek rockslágereit játszottuk, amit nagyon élveztünk, később pedig elkezdtük a saját dalok írását is. Szerettem ezt a zenekart, jó csapat voltunk, élveztük a koncerteket, és a reakciókat, amiket kaptunk.
A közönségnek tetszett a lányok és a rockzene kettőse.
Később, ahogy jöttek a nagyobb lehetőségek, elkezdték szétfeszíteni a zenekart, de a végső döntést a kislányom születése hozta meg. Ezután volt pár év szünet, amikor az anyaság lett a legfontosabb szerep az életemben, ekkor nem is igazán hiányzott a zenélés.
Karakas Éva: Szívesen vállaltam szerepet Rocksulis produkciókban, ilyen volt például a Rock and Roll Circus. A Sheville-el countryt játszottunk, ahol a kezdeti időkben akusztikus gitáron játszottam, később egy tagcserét követően beültem a dobok mögé.
A kezdeti szárnypróbálgatások után az első komoly zenekarom a Karc volt, ahova Komódi Karesz hívott meg.
Ezután kezdődött el a Robin Masters Project története, amiből megszületett a mai Trouble Time. Ezzel egy időben az Évi 1 Millió Dollár névadója és dobosa voltam.
Dehir: Hogy kerültetek a mostani zenekarotokba?
Györki Szilvia: Kétéves volt a lányom, amikor újra zenekart kezdtem keresni. Egy barátom, Kiss Ákos „vezetett” el a Neonhalhoz. Először valamiért nem engem választottak, de aztán mégis visszahívtak a zenekarba.
Karakas Éva: Zabán Tomival a Rocksuliból ismerjük egymást, ő álmodott meg egy blues-rock zenekart és megkérdezte, lenne-e kedvem csatlakozni. Ez volt a Robin Masters Project, amiben Fodor Balázs énekelt, Kárpáti Péter basszusozott és Tomi mellett Domokos Marci gitározott. Sajnos, három év után feloszlott a zenekar, de alig fél év elteltével Lukács Dórival az élen új lendülettel és új néven folytattuk a közös zenélést. Így született a Trouble Time.
Dehir: Kedvencek és példaképek?
Györki Szilvia: Egyetlen ember nevét mondhatom, aki példaképem és motivációm, amióta ismerem, s aki bebizonyította, hogy egy egyszerű lány is érhet el óriási dolgokat munkával, kitartással és a zene szeretetével. Aki nem zenész családba született, de erre a pályára. Aki tehetségével a Debreceni Rocksuli dobtermétől egészen egy nemzetközi dobosverseny 4. helyezéséig jutott el. Ő Török Emese, aki ma már a Budapesti Rocksuli tanára, dobolt a Compact Discóban, jelenleg pedig a Groovehouse zenekarában játszik.
Karakas Éva: Továbbra is kedvelem a korai hatások zenéjét, de
az idők során azonban sokat tágult a látóköröm, így olyan előadókat is megkedveltem, mint Diana Krall, BB King, Joe Bonamassa, Susan Tedeschi, Kenny Wayne Sheperd.
A dobosok közül Jeff Hamilton játéka áll a szívemhez a legközelebb. További kedvenceim: Szendőfi Péter, Dave Weckl, Peter Erskine, a hölgyek közül Emmanuelle Caplette.
Dehir: Ha nem zenéltek, hogy telnek a hétköznapok?
Györki Szilvia: Elsősorban anyuka vagyok, a kislányom most első osztályos, eddig szerencsénk volt, de most itthonról kell tanulni, amit nem könnyű munka mellett követni. Én a kereskedelemben dolgozom, jelen helyzetben ez tűnik a legbiztosabbnak.
Karakas Éva: A korlátozások sajnos leszűkítik a szabadidős teret is, de a munka mellett szeretek koncertre, fesztiválokra járni (ha vannak), sportolok, olvasok.
Dehir: Ez a koronavírusos helyzet nem nagyon kedvez a koncerteknek, de talán a próbáknak sem. Ti ezt hogy élitek meg? Tudtok gyakorolni?
Györki Szilvia: Úgy gondolom, hogy az immunrendszer erősítéséhez az is hozzátartozik, hogy a munka mellett az ember foglalkozzon önmagával és azzal, ami neki örömet okoz, természetesen a szabályok megfelelő betartásával.
Nagyon hiányoznak a koncertek, de igyekszünk aktívan kihasználni a felszabaduló időt. Rengeteg hangszerelésre váró új dal van, folyamatosan dolgozzuk ki ezeket, ahogy időnk, erőnk engedi.
A Szikra Projekt támogatásával 2020 szeptemberében rögzítettünk öt új dalt, melyekhez egyenként készítünk klipet és decemberre megjelennek összefoglalt album formában. Februárban párhuzamosan munkálkodtunk három klipen, amiből egy (A pillanat heve szövegvideó) már meg is jelent a böjti időszak kezdetén. A Tudom, mivel tartoztam egy dicsőítő jellegű dalunk, ennek a premierje március 30-án lesz az Ez az a nap! magazinban. A 999 lépés című számunk zenekari filmrészeit pedig már megvalósítottuk, a sztori felvételei hamarosan következnek.
Karakas Éva: A vírushelyzet leginkább a lemezünk felvételeit akasztotta meg, a teljes 2020-as évünk erre ment rá. Sokáig nem is próbáltunk, idén viszont már év elejétől írjuk az új dalokat. A gyakorlás szerencsére megoldható, eljárok a próbaterembe és a gumipad itthon éjjel-nappal elérhető. A motivációnak nem tett jót a koncertek hiánya, hullámzó volt a gyakorlási kedvem is.
Dehir: Van már elképzelésetek róla, mi lesz, ha egyszer visszazökken az élet a rendes kerékvágásba?
Györki Szilvia: Ez még annyira bizonytalan, hogy konkrét dátumok nincsenek, de több szervezővel és koncerthelyszínnel is tartjuk a kapcsolatot és startra készen várjuk a koncertek újraindítását.
Karakas Éva: Minél többet szeretnénk koncertezni a zenekarral, hiszen még a lemezbemutatónkat sem tudtunk megtartani. Reméljük, hogy az új számokkal is jól haladunk és minél hamarabb meg tudjuk őket mutatni a közönségnek. A Heavy City című bemutatkozó EP-nk után már egy nagylemezre készülünk: ha nem is idén, de szeretnénk, ha két éven belül ez is megjelenhetne.
Kapcsolódó cikkek:Cím | dátum |
---|---|
Heavy City: megjelent a debreceni Trouble Time bemutatkozó lemeze | 2020.12.14 |