„Ha megkérdezik, azt válaszolom: debreceni vagyok”
Szerző: Szénási Miklós | szenasi.miklos@dehir.hu Közzétéve: 2020.05.23. 10:45 | Frissítve: 2020.05.23. 18:22
Debrecen – Író, nem írónő. Novelláival sorra nyeri a díjakat Döme Barbara, könyveit elkapkodják az olvasók. Készülő kötetében próbál tükröt tartani – humoros formában. Interjú.
Újságíróként kezdte pályáját, de megtalálta a helyét az irodalomban is. Döme Barbara novellái elvarázsolják az olvasókat, s ahogy egy kritikus írta róla: „nem törekszik megkerülni a valóságot, nem nőies író, inkább felforgató. Nem gyárt legendákat, de látnoki módon hatol be az emberek mindennapjaiba, testi-lelki állapotába.”
Dehir.hu: Író vagy írónő?
Döme Barbara: Író, én így szeretem, szerintem nincs neme ennek a hivatásnak. Most kezdhetnénk persze feszegetni, a már unásig taglalt kérdést, hogy van-e női irodalom, illetve hogy milyen a nők elismertsége az irodalomban, s az, hogyan változott, de nincs értelme belemenni. Nyilván van különbség női és férfi író között, de ez semmiképpen nem minőségbeli, sokkal inkább abban látom az eltérést, ki, hogyan, milyen szemszögből látja, láttatja a világot. De erről beszélhetnénk órákig.
Dehir.hu: Elolvassa a kritikákat?
Döme Barbara: Természetesen, elolvasom. Úgy gondolom, hogy minden megjegyzésből tanulunk, legyen az jó, vagy rossz. Számomra nagyon fontos az önvizsgálat, az állandó kételkedés, szerintem csak ez viszi előre az embert. Mások véleménye mindig fontos – még, ha nem is mindig vehető komolyan –, hiszen egy idegen sok dologra rávilágíthat, amit mi magunk észre sem veszünk. Ha nem mutatnak rá a gyengeségeinkre, azokon változtatni sem tudunk. Kifejezetten szeretem, ha szigorúan bírálnak, attól leszek jobb én és az írásaim is. Magam szintén szigorú vagyok másokkal, de nem annyira, mint önmagammal.
Szerencsés vagyok, mert az utóbbi években csak pozitív kritikát kapok, ami néha kicsit félelmetes, túl nagy súllyal nehezedik az emberre a jövőt tekintve. Mert ha ez most ennyire jó, nem szabad elrontani a következőt. Most írom az új kötetemet, és igen, eszembe szokott jutni, hogy ennek még jobban kell sikerülni, mint az előzőnek, mert nem okozhatok csalódást sem az olvasóknak, se a kiadómnak.
Dehir.hu: Pályája újságíróként indult, s az első kötete is ehhez a világhoz kapcsolódott, egy tényfeltáró riportot tett le az asztalra 23 évesen Hármas halál a harmincötösön címmel. Más volt azt írni, mint novellákat?
Döme Barbara: Össze sem lehet hasonlítani a kettőt. Egyrészt akkor még nagyon fiatal és tapasztalatlan voltam, de hajtott a lelkesedés. Most olvasva a kötetet, mindent másképp csinálnék. Persze ez épp attól szép, hogy egy fiatalember munkája. Ugyanakkor az egy riportkötet, nem irodalom, ezért sem lehet összehasonlítani a novellákkal. A tényfeltárás ma már fárasztana, akkor, 23 évesen az életem volt. Ma már az irodalom tölti ki a mindennapjaimat, megfontoltabb vagyok, sokat tapasztaltam, sokat tanultam. Ez remélhetőleg látszik az írásaimon is.
Az újságírás munka, az irodalom, a novella szerelem. Ez a legnagyobb különbség, azt hiszem.
Dehir.hu: Debrecenben élt és dolgozott évekig, aztán elhagyta a várost. Milyen volt itt élni, s mi vitte el?
Döme Barbara: Ez egy nagyon bonyolult és összetett kérdés. Szerettem Debrecenben élni, ott születtem, ott vannak a gyökereim, a gyerekkori barátaim, az első szerelmem, és ami a legfontosabb, a családom. Oda köt az első munkahelyem, a Hajdú-bihari Nap, aztán pedig a Napló. Mindkét helyen rengeteget tanultam a szakmáról, ebből a tudásból építkeztem hosszú évekig. Aztán megismerkedtem a férjemmel, miatta költöztem Budapestre. Nem bántam meg, ezt biztosan állíthatom. Tagadhatnám, de a főváros sokkal több lehetőséget kínál egy író számára is. Nem kellett új életet kezdenem, folytattam a régit, Budapesten szintén napilaphoz kerültem, aztán persze, ahogy az idő és a szakmai elvárások változtak, én is változtattam sok dolgon. Nyomtatottról online újságírásra váltottam, majd szerkesztő lettem és ismét előkerült életemben az irodalom, amit a napi munka miatt sajnos egy ideig szüneteltettem. Azt gondolom, most épp a helyemen vagyok.
Dehir.hu: A főváros sok lehetőséget kínál, de talán eltűnni, elsüllyedni is könnyű a tömegben. Debreceniből budapesti lett?
Döme Barbara: Ha megkérdezik, mindig azt válaszolom, debreceni vagyok. És ez így igaz. Mindig is debreceni maradok, még akkor is, ha Budapesten élek, most már 20 éve. Szerintem Debrecenben épp olyan könnyű elsüllyedni, mint Budapesten és Budapesten is lehet érvényesülni, akárcsak Debrecenben, ha az ember tehetséges, rengeteget tanul, dolgozik és jó időben van jó helyen.
Dehir.hu: Újságíróból hogyan lett író? Mi vonzotta az irodalom világába?
Döme Barbara: Előbb írtam novellát, kis történeteket, meséket, verseket, mint újságcikket.
Négyévesen már olvastam, s amint írni tudtam, történeteket gyártottam. Aztán a napilapos tempó mellett nem maradt időm irodalommal foglalkozni.
A harmincas éveim végén eszméltem rá, mennyire hiányzik az életemből az, amit huszonévesen csináltam. Tudtam, hogy képeznem kell magam, szerencsére rátaláltam a Magyar Írószövetség Íróiskolájára, ahol két év alatt rengeteget tanultam, nagyszerű írókat ismerhettem meg, akik a mestereim lettek és útba igazítottak. Nélkülük nem ment volna az újrakezdés. Ráadásul ma is segítenek mindenben, nagyon nagy hálával tartozom nekik. Csak néhányukat említeném a teljesség igénye nélkül: Mezey Katalin, Erős Kinga, Szentmártoni János, Baán Tibor, de mondhatnám még Prágai Tamás, Király Farkas nevét is, akik már később lettek szerkesztőim, barátaim.
Dehir.hu: Sorra írta a díjnyertes novellákat, s aztán egymás után jelentek meg a könyvei is. Most mi a főfoglalkozása?
Döme Barbara: A Hajónapló internetes kulturális portál felelős szerkesztője vagyok, illetve író. Hasonló időt töltök mindkettővel, szóval nem tudnám megmondani, mi számít főfoglalkozásnak. A kettő együtt.
Dehir.hu: Tavaly jelent meg a Nők a cekkerben című kötete. Mennyi idő alatt született meg ez a könyve?
Döme Barbara: Ez egy válogatáskötet, a benne lévő novellák 2015 és 2019 között születtek. Természetesen van bennük közös vonás, mégpedig az, hogy nőkről szólnak, női történeteket mutatnak be. A legtöbb esetben a főszereplő mentális betegséggel, skizofréniával küzd, ettől lesz még izgalmasabb a novellák világa. Nem könnyű olvasmányok, de azt remélem, tartalmasak, tanulságosak, és ami a legfontosabb, hitelesek. A szakmai és az olvasói visszajelzések is nagyon jók, a könyv néhány hónap alatt elfogyott, ami nagy öröm számomra és az Orpheusz kiadó számára is.
Dehir.hu: S most min dolgozik éppen?
Döme Barbara: Egy újabb novellásköteten. Ezek a történetek szintén nőkről szólnak, de más stílusban íródnak, mint az előző rövidprózáim. Ezekben próbálok tükröt tartani önmagunknak, mindezt humoros formában. Ezek a novellák sem könnyedek, de talán könnyebben befogadhatók éppen amiatt, hogy jókat nevethetünk rajtuk. A tervek szerint ez a kötet idén jelenne meg.
Dehir.hu: Hogy élte meg a karanténos időszakot? Otthon maradt?
Döme Barbara: Szerencsések vagyunk, mert a budapesti lakásunk mellett van egy másik bázisunk a Balatonnál, Csopakon is. Ilyen értelemben nem csak debreceni és budapesti, de csopaki is vagyok. A két lakás között ingáztunk, a lehető legtöbb időt töltöttük, töltjük Csopakon, hiszen ott sétálhattunk esténként a parton, a természetben, persze betartva az előírásokat, szigorúan egyedül, maszkban, ahogy kérték. Bizonyos szempontból jó volt a karantén, több idő maradt az elmélyülésre, olvasásra, az írásra is. Ugyanakkor sokkal kevesebb inger érte az embert, ami egy író számára végzetes lehet. Remélem, mihamarabb visszatér a normál életünk, találkozhatunk a szeretteinkkel – kell az ölelés, a szeretet, az érintkezés is ahhoz, hogy az ember alkothasson.
Dehir.hu: S tervez valamikor – a belátható jövőben… - találkozást a debreceni olvasóival is?
Döme Barbara: Bármikor szívesen megyek Debrecenbe, ha hívnak. Csak ezen múlik.
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)