Ha a nyíradonyi művésztelepre utazik, mindig betér Debrecenbe a temesvári grafikus – fotókkal
Szerző: Szénási Miklós | szenasi.miklos@dehir.hu Közzétéve: 2023.08.12. 16:10 | Frissítve: 2023.08.12. 17:07
Debrecen – Sohasem állítana ki egy falusi szekeret Kurta Árpád, viszont rajong az olasz ételekért. Főzni is, fotózni is szereti őket. Mindehhez karakteres véleménye van az életről, az alkotásról is.
Apa és fia évente legalább egyszer felkerekednek és a bánáti Resicabányáról Debrecen felé veszik az irányt. Ha légvonalban nézzük a távolságot, az a nagyjából 250 kilométer nem is túl sok. De a valóságban azért jóval hosszabb az út, mintha a cívisvárosból Budapestre szeretnénk eljutni.
Őket ez nem zavarja, szívesen jönnek, mindig várják a találkozást az itteni barátokkal, kollégákkal – ugyanis művészek. Az apa, Kurta Kazimir festő, fia, Kurta Árpád Krisztián pedig grafikával és fotózással is foglalkozik.
Rendszeres résztvevői a nyíradonyi művésztelepnek, és ha lehet, mindig úgy szervezik az utat, hogy találkozzanak debreceni barátaikkal. Idén az ifjabb Kurta egyedül érkezett, édesapja nem jöhetett vele, ám egy szatmári kanyar után ezúttal is betért a debreceni barátokhoz megvitatni az élet nagy kérdéseit, a világ sorát és a művészet helyzetét, lehetőségeit.
Ahogy a Temesváron élő művész felidézte, több mint húsz éve vesz részt a nyíradonyi alkotótábor munkájában. 15 éves volt, amikor első alkalommal megfordult itt édesapja kíséretében, s azóta is mindig örömmel jön – ám nem ez volt élete legelső művésztelepe.
- Először még kétévesen jártam művésztelepen, talán Szerbiában, de bevallom, arra nem emlékszem. Arra viszont már igen, amikor 4-5 évesen is magával vitt apa. Nyíradonyra kamaszként érkeztem, és nekem ez azért volt fontos, mert a művészeti pályafutásom kezdetére esett az első látogatásom, és fiatalemberként nagyon jólesett látni az egymás mellett megférő többféle stílust és alkotót, ott élni köztük. Az is érdekes volt, hogy
nagyon másnak éreztem ezt a kultúrát, mint amihez otthon szokva voltam, ráadásul olyan emberekkel találkoztam, akik nagy hatást gyakoroltak rám,
és a festők, grafikusok mellett betekintést nyerhettem Kondásné Marika által a tánc világába is. Szóval hatott az életemre ez a nyíradonyi tábor.
Az mindig érdekes, amikor egy családon belül ugyanazzal foglalkoznak többen is. Árpádnak meg kellett küzdenie azzal a helyzettel is, hogy az édesapja ismert festőnek számított.
- Volt alkalmam látni és megélni is, mivel jár ez a „művészeti csomag”. Lehet, hogy sok embernek van tehetsége, de ha nincs példa körülötte, vagy nehezen, vagy el sem indul ezen a pályán. Romániában például ma is az a szemlélet, ha művész vagy, akkor éhen fogsz halni.
Én azért láttam otthon, hogy ez nem egészen így van. De az is fontos volt, hogy a család támogatott, és nem döbbentek meg, amikor művészeti egyetemre jelentkeztem. Apám és anyám mindig azt mondták, ha ezt szereted, akkor csináld ezt.
A másik oldalon viszont ott van az, hogy akik ismerik apát, azok mindig összehasonlítottak minket, ami nem egyszerű, mivel eredendően különbözik a stílusunk, akkor is, ha ha én az ő alkotásainak a világában nőttem fel. De apa is változott, én is, és azzal együtt is, hogy voltak különböző korszakai, hatott rám, befolyásolta a gondolataimat. Később aztán jött az egyetem, tágult a világ, más irányokba is tekintettem. Úgy gondolom, a művészetről sokat tanultam tőle, és fontosnak tartom, hogy megtalált magának egy jó stílust, ha valaki megáll a képei előtt, akkor érezheti, hogy azoknak az alkotásoknak van egy üzenete – összegzi Árpád, hozzátéve: mivel művészcsaládban élt, így mindig is volt egy elvárás vele szemben, tudta, hogy nem mehet egy bizonyos szint alá.
Amikor arról faggatom, milyennek látja a mai magyarországi, illetve romániai képzőművészetet, úgy fogalmaz, kell, hogy legyen benne valami, ami több, mint egy vonal.
- Nem szeretem azt a megközelítést, hogy „így akarta a művész”. Manapság ott tartunk, hogy mindenből lehet műalkotás. Kiállíthatunk akár egy szekeret is azzal, hogy tessék, ez is művészet – miközben az a szekér csak egy abból a sok ezerből, ami az erdélyi falvak útjait járja. Ezzel
az a baj, ha hagyjuk, hogy a művészet ilyen laza legyen, akkor el fogja veszíteni az értékét. Akkor bárki azt érezheti, ha akarja, akkor ő is lehet művész, nem kell hozzá tehetség, tanulmányok, semmi – elég egyetlen ötlet.
Amikor arra fordul a szó, hogy a legtöbben itthon csak munka mellett tudnak művészeti tevékenységet folytatni, azt mondja, Romániában is hasonló a helyzet. Magát szerencsésnek tartja, mert korábban tanított, de pályát váltott, és most egy nemzetközi cégnél tervezőként dolgozik, alkalmazott grafikával foglalkozik. Megjegyzi, attól függetlenül, hogy ehhez nagy fokú kreativitás kell, ez a fajta munka nem illik minden művészhez: „kell hozzá egy kis matek, praktikus gondolkodás is”.
Húsz éve jár rendszeresen Debrecenben, így kialakult Kurta Árpádban is egy kép erről a városról, ami persze megkerülhetetlen összehasonlításokkal jár.
- Én úgy látom, ha a méreteket, a lakosság számát vesszük alapul, akkor Romániában kevésbé van jelen az ipar, és ennek az is az oka, hogy nincs elég autópálya. Temesvár környékén viszonylag sok nemzetközi cég megtelepedett, de utána már jóval kevesebb, pont ezért. Ezzel szemben Magyarországon van autópálya, innen el lehet jutni Olaszországba, Németországba is. Csak a példa kedvéért: Bukarestre hét óra az út, Budapestre meg négy Temesvárról, így inkább odamegyünk.
Debrecenhez visszakanyarodva azt mondja, szép város.
- A barátaim sok helyre elvittek, szinte minden évben sétáltunk a belvárosban és kinéztünk a Nagyerdőre is. Az évek során jártam néhány kifejezetten igényes debreceni étteremben, többször voltam a virágkarneválon, olykor még fotóztam is a Valceresek miatt. Temesvárhoz képest szerintem tisztább Debrecen, és őszintén szólva nagyon meglepett, amikor először láttam a sétálóövezetben a villamost, ahogy halkan keresztülsuhant az emberek között és senkit nem zavart. Úgy hiszem, aki itt lakik, annak talán fel sem tűnik már ez, mert megszokta, de aki külföldről érkezik, az szerintem jó élményként éli meg az ilyen tapasztalatokat.
Kurta Árpád egy több nyelvű világban nőtt fel, ami kifejezetten jól jön számára a hétköznapokban.
- Temesvár olyan hely volt, ahol magyarok, románok, németek, szerbek, zsidók éltek együtt. A szüleim révén magyarul és románul is megtanultam, olaszul is jól beszélek, az a kedvenc nyelvem.
Apának volt több kiállítása Olaszországban, és amikor elvitt magával, egészen beleszerettem az olasz kultúrába. Elvarázsolt a nyelv, a hangulat, és úgy megtanultam a nyelvet, hogy sokszor olaszul gondolkodom ma is.
Emellett beszélek valamennyire franciául is, azt az iskolában kezdetben nem szerettem, de aztán rájöttem, mennyire szép nyelv. S persze, itt az angol is, anélkül lehetetlen boldogulni, minden arra épül, az internettől kezdve. Egy éve pedig elkezdtem németül tanulni, úgy érzem, annak is van értelme. Visszatérve az olaszokhoz: láttam, milyen egészségesen étkeznek, s milyen finomakat, így időt és energiát szántam rá, hogy megtanuljak főzni.
Az ételfotóit rendszeresen megosztja a közösségi médiában, mutatja a képeket, én meg nem győzök csodálkozni, mert a fotók is jók, s az ételek is parádésan néznek ki. Ilyesmihez más esetben legalább két ember kell, egy szakács és egy fényképész, Árpád azonban egy személyben hozza mind a kettőt. Amikor ezt felvetem, azt mondja, nem nagyon szereti önmagát definiálni, hogy most éppen fotós, dizájner, vagy grafikus, úgy van vele, hogy ő egy művész, akit sok minden érdekel. De a legfontosabb, bármit csinál: legyen valami konkrét üzenete az alkotásnak, különben nincs értelme.