„Foghatnám a gyerekekre, a házimunkára vagy a sok költözésre”
Szerző: Dehir.hu | info@dehir.hu Közzétéve: 2022.06.06. 11:00 | Frissítve: 2022.06.06. 15:05
Debrecen – Városokról, munkáról, életről, családról és friss kötetéről beszélgettünk Kulin Borbálával, aki annak idején két év amerikai vidéki kisvárosi lét után érkezett Debrecenbe, ahol igazi otthonra talált.
Költő és édesanya, lapszerkesztő és kommunikációs szakember, mindemellett egészen frissen egy szép kiállítású kötet büszke szerzője is Kulin Borbála. A hétköznapokban a Csokonai Színház csapatát erősíti, a maradék idejét pedig alaposan be kell osztania, ha szeretné, hogy mindenre elég legyen, amivel csak foglalkozik.
Dehir: Három városhoz is köze van: Budapest, Nyíregyháza és Debrecen. Hol van otthon?
Kulin Borbála: Valójában háromnál is többhöz, viszonylag sokfelé vitt az élet. Szerencsére mindenhol hamar otthon tudom érezni magam, ha velem vannak, akikhez a legerősebben kötődöm, a társam, a családom. Így mindegyik városra, ahol hosszabb-rövidebb ideig éltem, az otthonom egy darabjaként gondolok vissza. Ugyanakkor volt alkalmam megtapasztalni a honvágy Gólyakalifa-szerű skizofréniáját is, amikor álmodban állandóan a régi, otthoni életedet éled, és csak reggelre válik világossá, hogy nem az a valóság. Budapest mellett, Budakalászon születtem, az igazi otthonom, mint mindenkinek, a szülői ház. Az idő közben várossá növekedett falu ugyanakkor azóta, hogy a húszas éveim elején elköltöztem onnan, rengeteget változott, a legtöbb utcáján már idegenként járok. Nyíregyházára harminc évesen érkeztem. Meghatározó állomása lett az életemnek az a város, nagyon sokat kaptam tőle. Debrecen akkoriban még évekig csak az egyetemi campust jelentette számomra, ahol a villamossínek valami ismeretlenbe vezettek – doktori képzésre jártam át Nyírpazonyból, Görömbei András tanár úr óráira. Azokban az években álmomban sem gondoltam volna, hogy Debrecen lesz a gyerekeim számára AZ otthon.
Dehir: Debrecenbe mi hozta?
Kulin Borbála: Ugyanaz, mint az összes többi helyre, ahol eddig éltem: a férjem munkája. Két éves virginiai lét után döntöttünk úgy, hogy ide jövünk haza.
Dehir: Hogy érezte magát itt az első időkben? Olyan volt a város, amilyennek képzelte?
Kulin Borbála: Talán babonás dolognak tűnik, de nem szeretek semmit előre elképzelni! Kisgyerekes anyukaként pedig pláne a praktikus dimenziókra szorítkozik az ember: hol a bolt, hol a játszótér, hol az ovi... Sokáig a városnak csak egy szűk metszetét ismertem. Furcsán hangzik, hogy, bár nyolcadik éve élek itt, igazából most kezdem felfedezni magamnak. Szeretem Debrecen léptékét, a tempóját, ráadásul
két év amerikai vidéki kisvárosi lét után hatalmas élmény volt érezni azt a kulturális és történelmi atmoszférát, ami Debrecen belvárosának van.
A gyerekeim remek óvodába és iskolába járhatnak itt, jó, hogy nagy a választék a középiskolákban, hogy színvonalas zenei képzést tudunk itt számukra biztosítani, hogy bármilyen sportban kipróbálhatják magukat. Debrecen kiváló családos város. Csak hegyek, egy folyó és jazzklubok hiányoznak.
Dehir: Jelenleg a Csokonai Színházban dolgozik a kommunikációs csapatban. Mivel foglalkozik itt?
Kulin Borbála: A színházban az egyes produkciók tartalmi promócióját készítem elő és kommunikálom a rendelkezésre álló csatornákon: honlapon, hírlevélben. Amit a legjobban szeretek benne, hogy időről időre interjút készíthetek színművészekkel, énekesekkel, rendezőkkel. Ezek mindig nagyon inspiráló beszélgetések. De a Csokonai Színház nem csak a művészeit, a dolgozóit tekintve is egy megtartó szellemi közeg, tele a kultúra iránt elkötelezett, érzékeny, egymást támogató emberekkel. Nagyon szerencsésnek tartom magam, hogy közöttük dolgozhatok.
Dehir: A művészetekhez más szálakkal is kapcsolódik, hiszen jó ideje szerző és szerkesztő, utóbbi minőségében a Vörös Postakocsin „utazik”.
Kulin Borbála: Már több mint tíz éve vagyok szerkesztője, nyolc éve pedig főszerkesztője a nyíregyházi kötődésű A vörös postakocsi című irodalmi-művészeti-kritikai folyóiratnak. Éppen azokban az években költöztem Nyíregyházára, amikor a lap indult. Egy fantasztikusan élénk, sokszínű és inspiráló társaságba csöppentem, amikor az akkori főszerkesztő, Onder Csaba a lap szerkesztői közé invitált. Nosztalgiával gondolok azokra az időkre. Sorsfordító lett az életemben a szabolcsi írókkal, költőkkel, irodalmárokkal való találkozás. Az irodalom számomra addig, egy legendás főszerkesztő lányaként (apám a Mozgó Világ főszerkesztője volt a “hőskorszakban”) és az ELTE latin-magyar szakjait elvégezve olyan szent helyként létezett a képzeletemben, ahová csak csendben, figyelve, óriási alázattal léphet be az ember, nehogy valami zajt csapjon. Nyíregyházán tapasztaltam meg, hogy a kortárs irodalom nem templom, szobrokkal és festményekkel, hanem őserdő, benne eleven, öntörvényű, saját útjukat kereső, bátor, sérülékeny, csodálatos vadállatokkal. Lehet, hogy erre ráébredhettem volna Budapesten is – nekem mégis Nyíregyházára kellett jönnöm hozzá. Évekkel később, mikor külföldről hazatértünk, egy elfáradt szerkesztőségre találtam itthon. Világos volt: a lap vagy megszűnik, vagy új szerkesztőgárda viszi tovább. Kürti László mátészalkai költő, aki már a kezdetek óta a lap holdudvarához tartozott, ekkor vállalta el a líra rovat szerkesztését, és mellette szívesen vállaltam a lap körüli többi feladatot. Meglehetősen sűrű időszak volt, a harmadik fiamat kis híján egy budapesti lapszámbemutatón szültem meg. A lapot azóta szerencsésen visszük tovább, és jó látni, hogy az olvasótábora és elismertsége évről évre növekszik.
Dehir: Szeret? Nem szeret? Akár ezt is kérdezhetném, hiszen a napokban jelent meg az első kötete, a …csak szeretek. Miért éppen ez a címe?
Kulin Borbála: Nagy kihívás címet találni egy verseskötetnek, főleg, ha a benne szereplő versek egy tág időszak, tíz év termései. Hosszas gondolkodás után egy versemből vett részletre esett a választásom. “Nem vagyok költő, csak szeretek kávézókba járni” – így kezdődik a vers, ami leginkább egy szokatlan ars poetica és arról próbál szólni, milyen különös, megajándékozott, egyszerre mesebeli és fájdalmas állapot az, amit kívülről, mások úgy hívnak, hogy költő. Tematikailag is találónak éreztem, hiszen a versek java része a szeretni tanulás göröngyös útjait “dokumentálja”, a szerelem, a barátság, a házasság, a honvágy, és a szeretet többi különféle, alig definiálható ösvényein.
Dehir: Nem kései kezdés ez kicsit? Miért kellett ennyit várni erre a könyvre?
Kulin Borbála: Foghatnám a gyerekekre, a házimunkára vagy a sok költözésre – de ezek csak részigazságok lennének. Konyhapulton is írtak már regényt, nem is akármilyet, és sok hozzám hasonló nő maradt produktív a kisgyerekes időszakban is. Az őszinte válasz az, hogy azért most, negyvenhárom évesen jelenik meg az első verseskötetem, mert nekem ez a tempóm. Lassan élek. Eddig úgy tűnik, ezt a luxust meg is engedhetem magamnak. Lehetett volna persze sürgetni a futást, de a karrier sosem volt számomra szempont. Inkább olyan szempontjaim, vagy kérdéseim voltak, hogy, ha elindulsz a költői pályán, mikortól szabad vagy tesz jót látszani. A korai figyelem nem feltétlenül jó mindenkinek. Én most láttam elérkezettnek az időt, hogy egy ilyen kötettel előálljak, és most lettem elég érett hozzá, hogy viselni is tudjam, ami ezzel jár. És tegyük hozzá: a világnak amúgy sem költőkre, hanem versekre van szüksége. Egy vers pedig aligha törődik vele, hogy egy költői pálya melyik kilométerkövénél landol a világban. A költő dolga “csak” az, hogy legyen fogadóképes. Így persze a szokásos szárnypróbálgató debütálás kimaradt. Tisztában vagyok vele, hogy így szigorúbb olvasói szemekre számíthatok: amit egy húszévesnek el lehet még nézni, azt nekem már nem.
Dehir: Szabó Magda nagyon nem szerette, ha írónőnek nevezik. Itt és most mi a jó megközelítés: költő vagy költőnő?
Kulin Borbála: Ami engem illet, többféle válaszom van erre. Ha a lapban azzal az alcímmel szerepel a velem való beszélgetés, hogy “Kulin Borbála debreceni költőnőt kérdeztük”, az egyáltalán nem zavar. Olyan jellemzőkkel rajzolja körbe a személyemet, amelyiknek egyike sem problematikus a számomra. Ugyanakkor más helyzetben, ahol a -nő kitétel egyértelműen a költő-minőséget próbálja specifikálni, és nem rám mint személyre vonatkozik, már zavar. Ha mondjuk azt olvasom, hogy „költőnőket kérdeztünk arról, mit jelent számunkra a debreceniség”, akkor felmerül bennem a kérdés, hogy most a költői vagy a női szempontjaik számítanak itt? Vagy költőként vagy nőként érdekes az ember, én legalábbis alig találom a közös metszetét a kettőnek magamban. A művészet nem nélküli energia, minden kényszerű meghatározottságodból felszabadít. És még egy harmadik: ha mondjuk egy moderátor úgy vezetne fel egy rendezvényt, hogy íme, meghívtunk egy debreceni költőt és egy költőnőt, na, akkor én is sikítanék, mint Szabó Magda. Ellentmondásos, átmeneti korszakban vagyunk még mindig: kerüljük a költőnő szót, de külön hangsúllyal foglalkozunk a női irodalommal.
Dehir: Nem csak verset ír, gyermeket is nevel, hiszen három gyermek édesanyja. Szeretik a színházat és a verseket?
Kulin Borbála: Három remek fiam van, az első egy ültében fal fel regényeket, a második színésznek készül, a harmadik verseket mantrázva és dalolva legózik – remélem, közel marad az életük a művészethez. Talán ez az egyik legjobb dolog, amit kívánhatok nekik.
Dehir: Ha megkérdik, ki is Kulin Borbála, mi a jó válasz?
Kulin Borbála: Ha rövidnek kell lennem, legyen ez: a világ leggazdagabb verebe.
Az érdeklődők Kulin Borbálával és kötetével a könyvhéten is találkozhatnak. Erről bővebben itt olvashatnak.