Fesztivált rendeztek Debrecenben: ezek a filmek taroltak

---

Debrecen – Mind a négy film elemi erővel tapint rá a teljesen eltérő emberi sorsokra, életszagú problémákat boncolgatnak, frissek, és tehetséges alkotók munkáit mutatják be. Kritika.

---

Szerdán a magyar rövidfilmeké volt a főszerep az Apolló moziban: 11.30-tól egészen estig, három blokkban összesen 28 filmet tekinthettek meg az érdeklődők a Malter Filmfesztiválon. Este fél nyolckor pedig a tetőfokára hágott az izgalom, ekkor hirdették ki ugyanis a győztes filmeket. Az En Passant, a Volt egyszer két balerina, a Help és a Bence vagyok nyerte el leginkább a zsűri tetszését: utóbbi különdíjban részesült. A háromfős zsűri tagjai Váró Kata Anna filmkritikus, Fejér Tamás, az Apolló mozi vezetője és Szénási Miklós író voltak.

Gryllus Dorka a nyertes filmben

Mind a négy film elemi erővel tapint rá a teljesen eltérő emberi sorsokra, életszagú problémákat boncolgatnak, frissek és tehetséges alkotók munkáit mutatják be.

Négy minikritákban foglaltuk össze, számunkra mit jelentettek ezek az alkotások.

Első helyezett: En Passant

Különleges és megrázó kisjátékfilm nyerte el az első helyet a Malteren: állandó feszültség húzódik meg az En Passant-ban.

Az Oláh Kata rendezte kisjátékfilmre egy baljós, sötét leplet húz a rengeteg ki nem mondott sérelem, a félelemmel teli összenézések, a titkolt irigység.

Ezt persze csak fokozza a váratlan, kegyetlen fordulat, a bűn, amely rengeteg család életet teszi tönkre titokban, a szépen díszített falak mögött hazánkban és világszerte egyaránt.

A 13 éves, roppant érzékeny és csöndes kisfiú, Andor sakkversenyre készül, csinos anyukája (Gryllus Dorka) kíséri el a nagy iskolai megmérettetésre. Elkésnek, a rosszalló tekintetek és a csipkelődés ezután persze nem maradhat el. A partik pedig követik egymást, a kisfiú egyre jobban áll, míg anyukája egyre távolabb sodródik a realitástól és az igazmondástól egyaránt.

Egy pár óra alatt lezajló eseményen egy jellemfejlődési folyamatot, mágikus kívánságokat és realitásba burkolt álmodozást is láthatunk: az anyja által egyedül nevelt kisfiú a kiszámítható sakk világában próbál feloldódni és sikereket elérni a fojtogató légkörből kilépve.

Minden sakklépés egy, a való életben is megtenni kívánt lépésre emlékezteti, így menetel az első hely felé. Ám jön egy telefonhívás, ami megváltoztat mindent.

A film minden apró mozzanata gondosan megtervezett, előre átgondolt, művészi és nőiesen érzékenyen.

Rosszul esnek a csúnya hallgatások, sérti a fület a rosszindulatú szurkálódás, minden elejtett mondat kongva hull le benne a kemény padlóra.

Hisz hiába van egy jó szándékú, kissé szerencsétlen tanár, ha ott az áskálódó, tokás anyuka, aki frusztrációját házi süteményeken és gigantikus bonbonokon vezeti le.

És hát hasonlóval mindannyian találkoztunk már.

Második helyezett: Volt egyszer két balerina

Elgondolkozott már, milyen lenne az, ha leültetné a nagymamáját szembe egy kamerával, és hagyná beszélni? Szerelemről, karrierről, elveszített lehetőségekről, háborúkról, forradalomról, kitelepítésről, álmokról. Dombrovszky Linda rendező gondolt egy nagyot, és rövidfilmet készített az elképesztő életutat maga mögött tudó ikerpárról, Kolozs Éváról és Veronikáról.

A 93 éves hölgyek pedig őszintén beszélnek mindarról, amit a mai fiatalok csak a történelemkönyvekből ismernek: szabad szájúan, könnyeden, nagyadag öniróniával és elképesztő szeretettel.

Mindig ritka érdekes időseket hallgatni, amikor a fiatal éveikről mesélnek, a Kolozs ikrek története viszont különösen nagy hullámvölgyekkel tarkított. Apácáknál nevelkedtek, titkolniuk kellett a tánc iránti vonzalmukat, mégis 1939-ben már a berlini Wintergarten varietészínházban léptek fel mint balerinák, karrierjüket a második világháború kitörése törte derékba.

Dombrovszky Linda rendező érzékenyen, nagy tisztelettel nyúlt a témához és fordult interjúalanyaihoz, korrekt, konkrét kérdéseket feltéve vezette a beszélgetést, s a végeredményre ez nagymértékben rányomta a bélyegét. Összeszedett, tömör, lényegre törő, amit látunk.

A dokumentumfilm, bár alig 25 perces, teljes, bár kissé felületes képet ad a múlt század fontosabb történelmi eseményeiről is, hiteles alakokat állít a középpontba, és nagyon szerethető, igazán megérdemelt volt akár egy 60 perces verziót is.

Bájos rajzok, egy kézzel írott emlékkönyv és az adott kor hangulatát tökéletesen megidéző fotók teszik teljessé a képet. A kisfilm pedig, egyszer csak azt vesszük észre, teljesen feltölt szeretettel. Elég csak arra gondolni, hogy a közel egy évszázadon átívelő, viszontagságokkal teli sorsuk után is azt tudják mondani az egykori balerinák, hogy nem ismerik a gyűlöletet. Felemelő emberi történetek a javából.

Harmadik helyezett: #Help

Megtámadtak! – rebegi a lány. Levideóztad? – kérdezi a barátnője. Életszerű? Nem tudom, de mindenképp kétségbeejtő.

Egy nagyon is aktuális témát ragadott meg Engelmann Péter író-rendező. Instagram, Skype, Facebook, Snapchat, Hi5. A Z-generáció egyre jobban elvész a közösségi média bazári majmokat tömörítő hálójában, a valóságérzetük pedig ezzel arányosan egyre inkább eltűnni látszik.

Legalábbis így mutatja be a mai fiatalokat a kisfilm.

Virág vacsora közben is az iPadjén csetel a hősszerelmes Petivel, miközben az anyukája faggatja, melyik buliba készül este. Persze közben anyu is szkájpol egyet valamelyik barátnőjével, tableten. A buli pedig beindul, a fiatalok isznak az utcán, a HÉVen, a dizsiben, közben meg nem is érdekli őket, hogy valamelyik haverjuk elkeveredett mellőlük.

Nem mernek buli közben ismerkedni, inkább ráírnak arra, aki bejön nekik. Jól mutatja ezt az is, hogy a szereplők attól még, hogy egy teremben buliznak, inkább neten kezdenek el csevegni, ott beszélek meg, ki mit tanult, a bulira már csak a koccintás és a tánc marad: teljesen életképtelennek, már-már elrugaszkodottan pancsernak ábrázolja a film ezt a generációt.

Az elképesztően dark és nyomasztó kisfilm naiv főszereplője mindent elhisz, amit írnak neki, és a valós párbeszédeket se nagy kérdőjelezi meg annak ellenére, hogy 21 éves egyetemista (ergo nem csak hiszékeny, butuska is). Egy horrorfilmeket idéző piros szoba számára a VIP, ezzel kéz a kézben pedig

a valóság is csak egy arctalan masszát kínál, olyat, amelyiknek egyik tagja se önálló annyira, hogy segítséget tudna nyújtani a lánynak.

A 20 perces kisjátékfilm pedig egyik pillanatról a másikra durva társadalomkritikába megy át a könnyeden induló, csajoskodó közegből. Mégis leginkább egy szájbarágós prevenciós film érzetét adja, amelyben a kulcsjelenet elég kevéssé hiteles. (Itt pedig egyszer csak felsejlik az a parodisztikus elemektől hemzsegő kisfilm, amelyben egy lányt egy slukk cigitől elvisz a mentő. Fájdalmas emlékek.)

Jól megragadja viszont a film a figyelem iránti vágyat, az ingerküszöbök abszurd mértékű kitolódását és azt, hogy az online világban manapság szinte bármit meg lehet tudni, és nem mindig kiszámítható, hogy az infókat jó célra akarják-e felhasználni.

A Truman show rövid változata is lehetne a #Help, amely arra mutat rá, hogy a mediatizált világban az emberek a saját valóság show-juk szereplői, lényegében a tudtuk nélkül – csak már nem a tévében, hanem az interneten, valamelyik ingyenes videomegosztó portálon követi őket nyomon a több tízezer néző.

Már a főszereplő Virág sapkájára hímzett over felirat sem sejtet túl sok jót, a többi meg magáért beszél.

A teljes kisfilm itt tekinthető meg:

Különdíj: Bence vagyok

És itt van ő, a töketlen, jóvágású egyetemista, aki a félelmeibe burkolózva lépésképtelen, a fejében játssza le a számára kellemetlen jelenetek alternatív befejezését, amelyben rendre ott van az erőszak, a lopás, a joint, a szitkozódás, a tehetetlen harag. Természetesen csak elképzeli őket, hiszen túlzottan magába van fordulva ahhoz, hogy meg is tegye, amit kigondolt.

Na meg persze rákattant a gyógyszerekre is, azzal nyugtatja magát, mert meghúzták szociológiából, ami minek is egy villamosmérnöknek. A gitározást is abbahagyta, egy sörre sincs pénze, de még a boltban szerencsétlenkedő nyugdíjas néni is az agyára megy.

Persze egy kellemesebb hétköznap reményében arról is fantazmagóriákat sző, hogy a kilós kenyeret félrehajítva megcsókolja az első szembejövő jó csajt, Nórit. Álmodozni szabad.

Laskai Csaba író-rendező érzékenyen tapint rá a huszonéves, pénztelen és félénk fiúk gondjaira: 10 perces kisfilmje is bőven elég arra, hogy körvonalazza ennek a korosztálynak a világtól való vélt vagy jogos félelmeit, a megbénultság, a frusztráció súlyos érzését. Bence utál egyetemista lenni, hisz – mint minden egyetemista – a kelleténél csak egy picivel jobban kedveli meg az alkoholt, és a „szintjénél” csak egy picivel magasabb ligában játszó lány iránt érdeklődik főként.

Így persze a bukás garantált, de talán mégsem lehetetlen a változás – olykor elég, ha csak a fejünkben –, amúgy is összecsapnának felettünk a hullámok, ha mindent bevállalnánk.

A Bence vagyok is megérdemelne egy egész estés verziót, okos alapanyag egészen jó színészi játékkal, részletesen kibontva nagy potenciállal rendelkezne. Így – célját elérve – viszont egy elgondolkodtató kezdeményezés marad.

A hétvége folyamán a debreceni származású alkotóval, a Volt egyszer két balerina című díjnyertes dokumentumfilm rendezőjével, Dombrovszky Lindával olvashatnak interjút a Dehiren.

Kapcsolódó cikkek:

---

Cím	dátum
Jó hangulatú, családias fesztiválon díjazták a legjobb kisfilmeket Debrecenben	2017.10.19