Debrecenben mesél a Vadasszonyról az egyik legnépszerűbb flamand szerző

---

Debrecen – Háromszáz év meggondolatlan evés és ivás után vitatkozhatunk, amennyit csak akarunk, a számlát akkor is ki kell fizetni – vallja Jeroen Olyslaegers, akivel a Méliuszban találkozhatunk.

---

Jeroen Olyslaegers (55) belga dráma-, regény- és újságíró, a kortárs flamand irodalom egyik legnépszerűbb szerzője. Írói munkásságáért számos hazai és nemzetközi díjban részesült. Legújabb regényét, a Wildevrouw-t Fenyves Miklós fordítja magyarra, ez tavasszal jelenik meg Vadasszony címmel. A mű a 16. századi Antwerpenben játszódik: a gazdag, sokvallású kereskedővárosban, ahol azonban egyre fokozódik a nyugtalanság és vallási harcok. Hol máshol, mint a kálvinista Rómában tudna Jeroen Olyslaegers mesélni a város akkori történetéről?

Dulle Griet: Pieter Bruegel festményének részlete

Az egyik legnagyobb kortárs holland nyelvű íróval a közönség a Méliusz Juhász Péter Könyvtárban találkozhat november 10-én 16 órakor. Az íróval Jelle Van Riet beszélgetett, cikkét Tóth Zsuzsa fordította magyarra, a Dehir a szöveg szerkesztett változatát közli. 

Őrület Antwerpenben

A Wildevrouw (Vadasszony) című regénynél többet már nem is kaphatnánk Jeroen Olyslaegers flamand íróból, aki négyszázhúsz oldalon keresztül részegít meg minket a vadságával. 

„Mintha Bruegel az őrületet festette volna falra, ecsetjével megmutatva, ami akkoriban volt készülőben, és amire most visszatekintek: egy városra, amely úgy vonszolta magát a pokol szélére, mint egy őrült nőszemély, aki fátyoltól elvakítva és a hét bűnben elveszve kétségbeesetten menekült Antwerpenből, hogy oda soha többé ne térjen vissza.”

Így hangzanak a Vadasszony főszereplőjének, Beernek a szavai, aki maga elé idézi a festővásznat, és ráébred, hogy Pieter Bruegel a 16. századi Antwerpen egész történelmét megzabolázta rajta. Beleértve minden vad vágyat, amely a társadalom alvilágában erjedésnek indult és véres eseményekhez vezetett.

Ami Pieter Bruegel számára a Dulle Griet című festménye volt, az Jeroen Olyslaegers számára a Vadasszony. Az író megmutatja a korabeli Antwerpenben a virágzó felszín alatt zajló eseményeket, amelyek végül a képrombolásban törtek ki. Ez elegendő anyag lenne egy tízrészes tévésorozathoz is, de Olyslaegers szilárdan tartja a kezében a gyeplőt Beer alakján, egy olyan narrátoron keresztül, aki tudja, hogyan tartsa életben a tüzet. 1577-ben járunk, amikor az ötvenes éveiben járó férfi amszterdami fogadójából visszatekint az eseményekre, amelyek miatt tíz évvel korábban elmenekült a Schelde menti városból. Beer vallomása egyben gyónás, hiszen bűnt követett el: elárulta barátait, és a címben szereplő vadasszony tragikus sorsáért is felelős, aki nem élte túl a menekülést.

Egyfajta heuréka-pillanat volt, amikor Olyslaegers és barátja, Stef Franck, akivel együtt végezték a regényhez kapcsolódó kutatásokat, rábukkantak egy cím nélküli metszetre, amely egy rejtélyes vadasszonyt és egy gyermeket ábrázolt. Ez a vadasszony lett aztán a regény lelke. Az olvasó azonban nem sokat tud meg róla. Az asszonyt és gyermekét egy expedíció után „zsákmányként” egy hajóra viszik, majd úgy tartják őket fogva Beer fogadójában, mint állatokat az állatkertben. Az asszony és Beer csak egy alkalommal váltanak szót a regényben. „Amiről az asszony beszél, az egy magas fokú spirituális tudatosságra épít. A Vadasszony a titokzatosság utáni vágyakozásról szól, amely még a szerelmet is felülmúlja. A vágyakozásról valami olyasmi után, amire nincsenek szavak. Egy belső igazság után. A vadasszony alakját a lehető legnagyobb mértékben rejtélyesnek akartam láttatni, mert mindenekelőtt abban bízom, hogy az olvasók majd találgatni fognak: mi is zajlik valójában benne?”

Spiritualitás, Isten, pénz

- Nem titok, hogy foglalkoztat a spiritualitás. Amikor az emberek megkérdezik tőlem, hogyan vagyok képes hinni ezekben a furcsa rituálékban, mindig azt válaszolom, hogy ennek kevésbé a hithez van köze, mint inkább az összetartozáshoz és a képzelőerőhöz. Én inkább megfordítanám ezt a kérdéskört: ’Ha úgy gondolod, hogy Isten és a spiritualitás badarság, add ide a pénztárcádat. Mert ez az, amiben hiszel.’ A pénz olyan valóság, amelyet az ember nem kérdőjelez meg. Nos, a 16. században Isten is az volt.” Beer tehát az életében bekövetkezett megpróbáltatásokat - három nő belehalt a szülésbe - Isten ujjának tekintette. „Ez lehet férfihisztéria is. Mert véleményem szerint a Vadasszony, akárcsak Jób története, egy tragikomédia. Van egy komikus oldala is annak, ha valakit az ördög próbára tesz, mégis minden nyomorúság ellenére ragaszkodik vallásos tudatához. Beer ellenállóképessége óriási: mindig reménykedik a gyógyulásban és önmaga megújításában – vallja Jeroen Olyslaegers.

Tragikomédia ez, avagy bolondok, vakok, uzsorások, szélhámosok, bábák, festők, térképészek és asztrológusok bábszínháza, amely csakis Olyslaegers tollából születhetett meg. A Vadasszonyban nemcsak a Wij, Winst és Wil című művek triptichonja rezonál – ez a regény az előbbieket a legfelsőbb mértékig fokozza. 

A regény helyszíne szintén döntő fontosságú volt. 

- Hol máshol terelhetném össze jobban az egész világot, mint egy kocsmában? Ráadásul Stef és én előástuk Paul Verhuyck egyik könyvét, amely felsorolta a korabeli antwerpeni vendéglőket, beleértve az ott felszolgált italokat is. Ez egy igazi kincsesbánya, amivel felépíthetem az univerzumomat! De a kezdeti mámort, amelyben részeg mesemondóként fogtam munkához - a Vleeshuisban írtam és a Museum Mayer van den Berghben Bruegelt tanulmányoztam -, kijózanodás követte. Eltelt két év, és a könyvemet csak Stef és én szerettük. Ez még nem volt kész regény. Le kellett higgadnom, hagynom kellett, hogy Dionüszosz helyett Apolló beszéljen, és a szerkesztőm, Katrijn Van Hauwermeiren szerint egyszerűsítenem kellett az anyagot. Ez meg is történt, de friss nézőpontra is szükségem volt. Katrijn végül úgy vezetett el engem a regény világra hozatalához, mint egy szigorú, de szerető bábaasszony.

Lehetetlen nem belelátni a koronavírust

Természetesen sok mindent el lehet mesélni arról a korról, amikor a világot feltérképezték, a könyvnyomtatás virágkorát élte, és Antwerpen a kereskedelem Valhallája volt. 

- Akkoriban a kikötők nem voltak elszigetelve a várostól. A kikötő egybeolvadt a piaccal. Az emberek szó szerint végignézték, ahogy a világ belép a városuk szívébe, ami tovább táplálta a már egyébként is túlzottan magabiztos kereskedelmi mentalitást. Amint a Schelde befagyott, a város felbolydult. A bérleti díjak emelkedtek, nőtt a szegénység, és hamarosan az emberek az utcán haltak meg.

Lehetetlen nem belelátni a koronavírust ebbe a „láthatatlan és meg nem értett télbe”, amely a várost, „mint ganajtúró bogarat a hátára fektette”. 

- Számomra a jó történelmi regény egyben kortárs regény is, azonban az az olvasó feladata, hogy ehhez hasonló párhuzamokat vonjon. A nemtudásból indulok ki, és számos forrást segítségül hívva próbálom fokozatosan megragadni azt a századot.

Olyslaegers „meg akarta találni Antwerpen repülőgépének fekete dobozát”. 

- Mi történt ott, azon a fordulóponton, amely elindította a modern kort? Kezdettől fogva bizalmatlan voltam azzal az olvasattal szemben, amely szerint mindent a vallási feszültségekre lehetne visszavezetni. Hiszen mindig közrejátszanak a kereskedelmi érdekek is, és az én írói DNS-emből fakad, hogy ezeket keressem. Téziseimet megerősítette Hugo Soly professzor is, aki szerint a képrombolást nem lehet anélkül megérteni, hogy ne vennénk figyelembe a két évtizeddel korábban, a spanyol bástyák építése során történt bizalomvesztést. A korrupció növelte a bizalmatlanságot a városvezetéssel szemben. Még ma is keserűen alacsony a bizalom a kormány iránt, ami engem, mint az intézményrendszer kritikusát, nagyon aggaszt. A gennyes sebek, ahogy a történelem is mutatja, előbb-utóbb mindig összeomláshoz vezetnek. Felszámoláshoz. Az apokalipszishez.

A számlát ki kell fizetni

Jeroen Olyslaegers szerint a Vadasszony, mint minden görög tragédia, egyetlen sorra redukálható: „a francba, még ki kell egyenlítenünk a számlát”. 

- Ez vonatkozik a globális felmelegedésre is. Félrenézhetünk, de a pincér továbbra is ott marad az asztalunknál. Háromszáz év meggondolatlan evés és ivás után vitatkozhatunk, amennyit csak akarunk, a számlát akkor is ki kell fizetni. Az emberi faj egyik leglenyűgözőbb tulajdonságának tartom az önbecsapásra való késztetést. Hiszen éppen azért mesélünk egymásnak történeteket, mert nem tudunk megbirkózni a valósággal. Így született meg az irodalom is. Az önbecsapás és a képzelet a kard két oldala. Ki más lenne képes erre rámutatni, mint az író?

Az említett fekete dobozból Olyslaegers a megosztottságot is kiolvasta. 

- Ez az egyik rögeszmém, mivel úgy látom, hogy a megosztottsággal nem sokra megyünk. Az emberek biztosan nem fognak egy nagy, összetartó közösségbe tömörülni, miután elolvasták a könyvemet. De az ez iránti vágy, amely amúgy önhittséget is tükröz, megmarad. A koronavírus miatt kicsit átértékeltem ezt a fajta közelséget, hiszen ezzel másokat is megfertőzhetünk. Valójában egyre inkább középre húzok. Manapság már nem sokan állnak ott. Mindig bal- vagy jobboldaliságról beszélünk, ami azonban túlmutat a politikán és a társadalmon. Arról van inkább szó, hogy mi az, amit még mindig megosztunk egymással. Látom azokat az embereket, akikről nem feltételeztem, hogy majd eltűnnek a süllyesztőben. Az összeesküvés-elméleteket igazságnak tekintik, és én már nem tudok velük beszélgetni. Azt is eléggé nyugtalanítónak találom, amit a Facebookon olvasok, de azért optimista vagyok. Azt gondolom, hogy ez egy tanulási folyamat. Élni annyit jelent, mint tanulni.

A Vadasszony Olyslaegers a nagysikerű Wil után kiadott első regénye: eredménye 60 ezres példányszám, eladott film- és fordítási jogok, Fintro Irodalmi Díj. Az legtöbb íróra ennél kevesebb is bénítóan hatna. 

- Nincs sok tehetségem az alázathoz, de nagyon hálás vagyok az olvasók szeretetéért, amitől még inkább fokozódik a munkakedvem. Emellett belső késztetést éreztem arra is, hogy lezárjam a Wil-fejezetet. Egy idő után már csak a második világháború szemszögéből tekintettem a városomra. Ez nyomasztó volt, és nem volt méltányos Antwerpen gazdag történelmével szemben. Ki kellett törnöm ebből, át egy másik korszakba, amely ugyanúgy lenyűgözött. Antwerpen bonyolult szerelem. Minél többet tudok Antwerpenről, szerelmi kapcsolatunknak annál nagyobb távolságra van szüksége a tisztánlátás érdekében. A lezárások miatt a feleségemmel, Nikkie-vel gyakorta vonultunk el a francia Ardennekbe, ami ráébresztett arra, hogy kevésbé gyökereztem Antwerpenben, mint korábban gondoltam.

De már most a következő regényemen gondolkodom, amely természetesen ismét Antwerpenhez kapcsolódik.

Szeretem, ha valaki önfejű és cinikus, még akkor is, ha én magam már régóta nem ilyen vagyok. Szeretem a történelmet, amely a mindennapi életbe is átsugárzik, és amelyről az antwerpeniek keveset tudnak. Rajtam múlik, hogy visszaadjam ezt a történelmet nemcsak az antwerpenieknek, hanem mindenkinek. A város továbbra is egyetemes történeteket alkot. Még nem vágtam el a köldökzsinórt.