„Debrecen igyekszik Ady örökségét sajáttá tenni”

---

Debrecen - Herczeg Ákossal Vissza a nyelvbe című tanulmánykötetének megjelenése apropóján beszélgettünk a költőről. Interjú.

---

„Az Ady-életmű mindig kész újfajta válaszokat adni a még fel nem tett kérdésekre”  – írja Herczeg Ákos irodalomtörténész, az Alföld folyóirat szerkesztője tavaly decemberben megjelent, Ady költői munkásságát újraolvasó tanulmánykötetében. A szerző az Ady-recepció korábbi meglátásait újra- és továbbgondolva közelít az érinthetetlen klasszikushoz, szakítva egyúttal az életmű ideológiai értelmezésével. 

Fotók: Szirák Sára

Dehir.hu: A doktori tanulmányai során az ember gyakorlatilag együtt él választott témájával, nagy elhivatottságot kíván ez a munka. Ön mikor és hogyan került komolyabban kapcsolatba Ady költészetével, mi késztette rá, hogy a modern magyar líra nagyágyújával foglalkozzon?

Herczeg Ákos: Ez bizonyos értelemben a véletlennek köszönhető. 2009-ben, a doktori időszak legelején ugyanis eredetileg Pilinszkyvel készültem foglalkozni, és a későmodern lírahagyomány behatóbb ismerete miatt nyúltam vissza a „kezdetekhez”, a mellesleg Pilinszky által is sokra tartott Adyhoz. Aztán a tervezett egy tanulmányt követte egy másik, és már rögtön volt is ötletem a harmadikra – így mire észbe kaptam, már valójában egy Ady-disszertáción dolgoztam. Akkoriban persze nem gondoltam arra, mekkora munkába vágtam a fejszémet, így ahelyett, hogy maga alá temetett volna a tetemes életmű és a hozzá kapcsolódó recepció (egyáltalán, az előttem álló munka) súlya, hagytam, hogy vigyen tovább a lendület.

Az rögtön világossá vált, hogy kellő szorgalommal lehet keresnivalóm: az ezredfordulón fellendülni látszó újraolvasási láznak ugyanis akkor már nem sok jele volt.

Az ott felmutatott izgalmas értelmezői javaslatok anélkül jelentettek tehát közvetlen inspirációt az Ady-líra ideológiai eredetű beidegződéseinek felülvizsgálatához, hogy egy intenzív szakmai diskurzusban kellett volna megszólalnom.

Minthogy ilyen nem volt, és azóta sem igazán alakult Ady körül élénk recepció, úgy éreztem, szabad a pálya, és ahogy az elvégzett kutatások során fokról fokra gazdagodott, árnyalódott a bennem meglévő (mellesleg, távolról sem elfogulatlan) Ady-kép, úgy vált egyre tapinthatóbb hajtóerővé az addig csak épphogy érintett, vagy egészében bejáratlanul hagyott tájak felfedezésének izgalma. Persze ennek bebarangolása nem volt egyszerű folyamat, annál is inkább, mivel az elmúlt bő tíz évben számos más kihívásnak megfelelve kellett folytatni a kutatást, de valahogy mindig volt erőm vissza-visszatérni a témához, újra és újra friss szemmel ránézni a már meglévő anyagra. Ez volt a kulcs ehhez a könyvhöz.

Dehir.hu: A kötetben azzal indít, hogy az Ady-líra újraértését célzó tudományos munkák száma az utóbbi időben jelentősen megcsappant. Mi lehet az oka a recepció lanyhulásának?

Herczeg Ákos: Nehéz bizonyossággal megválaszolni, miért vált az életmű kissé „gazdátlanná”, különösen a valóban forradalminak tűnő ezredfordulós kezdeményezések után. Az a néhány elemzés hatékonyan mutatta fel, hogy bőven vannak kiaknázatlan lehetőségek Ady újraolvasásában. Rá is fért volna Ady-értésünkre egy alaposabb revízió: Kulcsár Szabó Ernő és mások tanulmányait a már-már legendássá vált Újraolvasó-kötetben (Tanulmányok Ady Endréről, Anonymus, 1999) éppen az a szótlanság hívta életre, amely a megelőző évtizedek sokszínű, különféle kisajátítási kísérletekkel tarkított kultikus viszonyulásából örökségül maradt. Ez a kilencvenes évekre mind súlyosabb csend az életmű körül ekkor aligha volt pusztán érdektelenséggel magyarázható:

az 1998-as miskolci konferencia szervezői jól látták, hogy a hagyaték korszerű mérlegre tétele mindenekelőtt a marxista irodalomszemlélet alóli felszabadítás után remélhető, mely ideológiai burok, úgy tűnhet, erősebben tartotta fogva az Ady-, mint mondjuk a József Attila-olvasást.

Hogy a várt áttörés – az életmű átfogóbb újraértése – végül nem valósult meg olyan mértékben, mint ahogy a valóban újszerű fejlemények nyomán talán sejteni lehetett, meglehet, részben éppen annak is volt köszönhető, hogy már akkor érvényesebb válaszokkal szolgált a líraolvasás ezredfordulós kihívásaira a későmodern költészet (József Attila mellett Szabó Lőrinc versei), mint a zárványszerű, a kultuszképződés miatt sokáig nemcsak félreértett, de sajátos módon túl is hangsúlyozott Ady-líra. Nem véletlen, hogy a konferencián is Ady hatástörténeti beágyazottsága volt az egyik legégetőbb kérdés, kevésbé például a szerző századfordulós forradalmi újszerűsége: az ennek nyomán megfogalmazott újabb belátások ugyan néhány évig biztosítottak némi figyelmet az Ady-verseknek, rövid időre újra érdekessé váltak, de aztán megint szótlanság kezdte övezni a költőt, szemben például Kosztolányival vagy mondjuk Babitscsal. Ezzel együtt a kétezres évek szórványos kutatásai olyan megbízható alapot nyújtottak a versek poétikai alapú vizsgálódása számára, amelyből, másfajta célokat és téteket tartva szem előtt, már el lehetett indulni egy, a korábbiaknál átfogóbb Ady-revízió irányába.

Dehir.hu: Ady Endre kora tükre volt, költőlátnok, mit gondol, szükség van manapság az ilyen prófétai szerepekre? Mennyire állnak távol lírájának jellegzetes vonásai, királyi pózai, mitikus önstilizálása a mai közízléstől?

Herczeg Ákos: Meglehetősen távol áll, de nem volt ez másként már 1969-ben sem – ismeretes, Pilinszky éppen az említett „királyi póz” költői érvénytelenségében vélte felfedezni a már akkor szembetűnő hatásvesztés okát. A 2019-es centenárium évében sokszor merült fel kérdésként Ady aktualitása. Ha mindehhez onnan közelítünk, hogy mennyiben szolgál az életmű közvetlenül a saját életünkre fordítható érvényes válaszokkal, akkor kicsit izzadságszagúvá válik az egész törekvés, hogy Ady valódi megszólítóerejét, ne pusztán megkérdőjelezhetetlen kanonikus szerepét igazoljuk. Feltűnő volt, hogy inkább a publicisztikából kitűnő (gyakran kontextusból kiragadott politikai jelszavak formájában idézhetővé tett, ilyen módon aktualizált) kultúrkritikai attitűd bizonyult ismerősnek mai nézőpontból, mintsem a költészete – ennek prófétai hangoltsága, a megszólalás lehengerlően retorizált alanyisága kétségkívül idegen a mai fül számára. Persze nem is csoda, lévén már a halála utáni évtizedek is arról tanúskodtak, Ady lehengerlő líranyelve nem elsősorban továbbgondolható poétikai mintázatot, inkább a hatás alóli felszabadulás kihívását hagyta hátra az utókorra. Jól láthatóan József Attila és Szabó Lőrinc indulását is ez a nehézkedés határozta meg – az, hogy az Ady-féle modalitás hátrahagyásának akadályát mindketten sikerrel vették, az nem pusztán tehetségük bizonyítékát jelentette, de annak feltételét is, hogy egy – a hatástörténet szempontjából távolabbra mutató – érvényes költői nyelv alapjait teremthessék meg.

Az újságíró esete valamelyest más:

noha bizonyosan nagyon más feltételrendszerben működött az újságírás akkor és működik most, erre a fajta problémaérzékenységre, a vitára mindig kész, bátor érdekképviseletre minden kornak szüksége van.

Dehir.hu: Mi a helyzet a kortárs költőkkel, mit tapasztal, hogyan viszonyulnak ma Ady életművéhez?

Herczeg Ákos: Ahogy utaltam rá, kézzelfogható hatással aligha bír a mai magyar költészet számára. Valóban, ahogy emlegetni szokták, egyedül talán Térey János, Kemény István és Kovács András Ferenc költészetében van nyoma e beszédmód továbbélésének – persze ők nem véletlenül a kortárs líra legkiválóbbjai közül valók, olyanok, akik rendelkeznek annyira eruditív egyéni hanggal, amely bőven elbírja, sőt termékenyen magába is képes olvasztani az Ady-modalitás bizonyos „áthallatszódását”. Biztos vannak még mások is, de rajtuk érződik, hogy ezzel az örökséggel tudatosan igyekeztek szembenézni. Ezen túl nem látni, hogy különösebben „élő” volna Ady – vagy mégis, hiszen mi másért született volna nemrégiben Élő Ady címmel Ady-antológia (Scolar, 2019), nem mellesleg kortárs költők válogatásával, az adott (megjegyzem, sok esetben kánonon kívüli) vers kiválasztását magyarázó, egy-egy vers közé ékelt, helyenként különösen izgalmas kommentárokkal. Ez a nagyszerű kötet mégiscsak felmutatja, sőt bizonyítja Ady búvópatakszerű továbbélését a költői köztudatban, azt tehát, hogy a kultikus viszonyuláson túl is elgondolható Ady költészete. Hogy a hatás nem feltétlenül explicit módon, valamiféle szolgai utánzásban nyilvánul meg, hanem adott esetben már-már észrevétlenül határozza meg a költői beszédről, nyelvről alkotott fogalmainkat. Pilinszky például meggyőződéssel állította, hogy számára végérvényesen Ady a legnagyobb magyar költő. Ez persze nem kell hogy jelentse a két életmű szoros érintkezését, hasonlóságát, de jelenlétét annál inkább.

Dehir.hu: Mennyiben tekinthető Ady kultusza esztétikai természetűnek, s mennyire esik kívül az irodalmi élet intézményes keretein? Szét lehet mindezt szálazni?

Herczeg Ákos: Nem nagyon, ami nem meglepő, tekintve, hogy sajátos módon soha nem is volt nála a kettő szétválasztható. Olyannyira, hogy éppenséggel az esztétikai teljesítmény szinte azonnali átpolitizáltsága eredményezte részben az Ady-líra megítélésének kultikus beidegződéseit a századfordulón. Elég ritka jelenség, ma már túlzás nélkül elképzelhetetlen, hogy egy kortárs verseskötetről és rajta keresztül annak szerzőjéről politikai tettel egyenértékű legyen állást foglalni, márpedig Adyval valami ilyesmi történt 1906 körül, az Új versek megjelenésének idején. Ehhez kétségkívül az újságírói szerepvállalás és a tudatos kiadói marketing (és persze a kirívóan hatékony önmenedzselési törekvés) is hozzájárult, nem beszélve egyéb társadalmi, sajtótörténeti összefüggésről, melyekről bővebben szólok a könyvben. Ady fővárosi kötete nemcsak nyelvileg volt felforgató a korabeli magyar költészet közegében, hanem eszmeileg is voltak olyan pontjai, amelynek elismerésével, sőt felmagasztalásával akkoriban könnyen magára haragíthatott egy olvasó egy másikat. Akkor is, ha az affirmáció adott esetben nem politikai, hanem szigorúan esztétikai volt – egy olyan szerzőnek szólt, akinek volt tehetsége és bátorsága másképp gondolkodni versről és azon belül hazáról, magyarságról, mint ahogy addig megszokott volt. Mikor pedig a Nyugat (majd A Holnap antológia) 1908-ban napvilágot látott, és már nem csupán a Budapesti Napló hasábjain szorították ki a modernek a konzervatív líra képviselőit, hanem intézményesülni látszottak, akkor már nem volt visszaút. Ady utóélete pedig valóban felfogható változatos kisajátítástörténetnek – a második világháború után főleg a marxista irodalomszemlélet tett sokat azért, hogy Ady megítélése tartósan ne kerülhessen szigorúan esztétikai szempontok alá.

Ez a könyv arra tesz kísérletet, hogy egy lépéssel közelebb kerülhessünk e kimeríthetetlen művészi gazdagságú életmű ideológián túli megítélhetősége felé.

Dehir.hu: Debrecenhez köthető mind költői, mind újságírói pályájának indulása, első, Versek című kötete itt jelent meg és több lapnál is dolgozott azalatt a rövid idő alatt, amit a cívisvárosban töltött, mégis marginálisnak tekinthető Debrecen szerepe az alkotói periódusa szempontjából Nagyváradhoz, Párizshoz vagy Budapesthez képest. A közelmúltban jelent meg a Déri Múzeum gondozásában az 55xADY című illusztrációs kötet, és ugyancsak a múzeumban láthatta a közönség Formanek Csaba Én vagyok a Kíváncsi című monodrámáját is, amely Ady rejtőzködő debreceni múzsáját, s rajta keresztül a költőt is reflektorfénybe állította. Elégedett a város emlékezetpolitikájával?

Herczeg Ákos: Debrecen, azt hiszem, igyekszik ezt az örökséget sajáttá tenni. A városban töltött rövid időszakhoz viszonyítva különösképp aktív ez az emlékezeti kultúra, hiszen Ady ugyan innen indult, de valódi eszmélését Nagyvárad jelentette, ott került olyan kulturális közegbe, amely aztán a továbblépéshez már megfelelő feltételeket biztosított. Debrecenből aligha lett volna lehetséges az a megelőző versnyelvhez képest értett „szintugrás”, amit az Új versek megírása feltételezett. De még ha távoli ugródeszka is volt Debrecen, ami inkább a meghaladni kívánt provincializmusa miatt lett utóbb fontos Adynak, azért erre a szerepre is van miért büszkének lennünk, és örülök, hogy a város fontosnak tartja, hogy ez a kevés kötődés, kapcsolódás valamelyest láthatóvá váljon. Persze ezen a téren mindig lenne hova fejlődni.

Többször eszembe jutott már, hogy Ady kultuszát hatékonyan össze lehetne kötni például egy-két köztéri információs felület elhelyezésével:

a szerző életének fontos debreceni helyszíneinek tudatosításával párhuzamosan nem pusztán a meglévő Ady-kultuszt ápolhatnánk, hanem épp e kultusz révén lehetne ráirányítani a figyelmet városunk történelmére, azáltal, hogy bepillanthatnánk a századforduló előtti Debrecen mindennapjainak egy szegletébe, nevezetesen abba, pontosan hol és hogyan is zajlott bő 120 éve egy fiatal újságíró élete a városban.

Én biztosan megállnék az utcán, mondjuk a Debreczen egykori szerkesztősége előtt egy-egy ilyen archív fotókkal, idézetekkel stb. ellátott táblánál.

Dehir.hu: Amellett, hogy ikonikus verseit olvassa újra, Ady zsengéivel, korai költészetével is számot vet a kötetében. Az alakulástörténet megvilágítása segíthet abban, hogy lehulljon a szent máz, amely a mindmáig tapasztalható érinthetetlenséggel ruházza fel Ady életművét? Mit gondol ugyancsak ilyen szempontból a költővel kapcsolatos tartalmak digitális folklorizálódásáról, például a közösségi oldalakon terjedő népszerű Ady-mémekről?

Herczeg Ákos: A kutatás során viszonylag későn jöttem rá, mennyire fontos ez a szempont, és nem pusztán az életművet övező (az újraértést sok esetben nehezítő) kultikus tisztelet jelentette értelmezői keret tágítása miatt.

Ma már úgy látom, Ady valódi fontosságát nem lehet felmérni anélkül, hogy tisztán látnánk a korabeli irodalmi élet viszonyrendszerét, állapotát, és annak kontextusában kísérelnénk meg mérlegre tenni a költészetét.

Úgy érzem, ez az a távlat, ami mind a mai napig kevesebb figyelmet kapott, holott ez által sok mindent világosabban láthatunk Ady művészi törekvéseiből. Úgyhogy igen, számomra ez a mozzanat biztosította Ady „visszatérését a nyelvbe”, hogy a kötet címére is utaljak: az a belátás, hogy nem a Góg és Magóg fia vagyok én… kezdetű versnél kell indítani a kutatást, hanem valamivel korábban, a kezdeteknél, amiről nem szokás beszélni, holott a költői nyelv és a lírai én szerepének láthatóvá váló radikális újragondolása számos tanulsággal jár az Új versek és a későbbi költészet alakulástörténete vonatkozásában. Különben munka közben arra is rájöttem, amúgy sem feltétlenül szerencsés csak a kanonikus darabokra fókuszálni. Egyrészről esztétikai szempontok figyelembevételével távolról sem mozdíthatatlan a meglévő Ady-kánon – bátran be lehetne emelni vagy el lehetne hagyni belőle darabokat, ezt a közoktatás szintjén érdemes volna a lehetőségekhez mérten mérlegelni. Másrészről, ha komolyan vesszük az életmű hangsúlyozott kompozicionális működését, akkor pláne nem indokolatlan olykor az önmagában gyengébbnek tűnő verseket is vizsgálat alá vonni. Sokszor pontosan ezek segítettek tisztábban látni bizonyos mozzanatokat az összetettebb költeményekben. Ennek belátásával pedig az is kérdéses számomra, mennyiben járunk el körültekintően Ady hullámzó színvonalának emlegetésével, ahogy erre akad nem egy példa az elmúlt tíz év szakirodalmában.

Essék végül szó a mémekről is röviden: láttam párat, egyik-másik megmosolyogtató, de ettől a jelenségtől túl sokat nem érdemes várni, már ami az olvasás élénkülését illeti. Ady a maga korában irodalmi sztár volt, valami pedig megmaradt az „érdekes figura” imidzséből, amihez mindenki tud kapcsolni egy-két életrajzi anekdotát. Ennyi már elég, hogy továbbéljen a köztudatban a közösségi oldalakon,

de vajon hány mém kell egyetlen Ady-vers elolvasásához?

Dehir.hu: Természetesen nem összemosva a lírai alanyt a biográfiai énnel, változott, árnyalódott az Ady-képe a kutatásai során?

Herczeg Ákos: Nehéz már felidézni az akkori Ady-képem. Az bizonyos, hogy alapjaiban változott meg a figurát és a költészetét egyaránt érintő megítélésem, ahogy egyre beljebb mentem az életmű sűrűjébe. Ahogy utaltam rá, nem állítható, hogy elfogult Ady-olvasó lettem volna, pozitív értelemben biztosan nem, sőt, meglehetősen sok ellenérzést hoztam magammal a középiskolából, ahol egyértelműen József Attila volt a kedvencem, mint a kortársaim többségének, már akit érdekeltek egyáltalán a versek. Ez az ellenállás észrevétlenül tűnt el a kutatás során, mikor már nem pusztán a felnagyított alanyi gesztusokat láttam, hanem sikerült egyre jobban mögéjük is látni. Például azáltal, hogy képet kaptam arról, milyen ellenállást kellett magának a szerzőnek leküzdenie a századfordulón – bizonyos, hogy az azzal történő szembesülés, hogy milyen állapotban volt a magyar költészet az 1890-es évek végén, egészen másként tette hozzáférhetővé Ady diadalmas retorikáját és az értelmezőt kihívás elé állító világalkotását, mint azelőtt. Persze, mint ahogy a disszertációig, majd a könyvig tartó, nagy újragondolásokkal tarkított út is mutatja, ez a kép folyamatos alakulásban van azóta is. A kései költészetébe például csak éppen belekaptam – ennek a több kötetnyi korpusznak a tervezett behatóbb vizsgálata alighanem szolgál majd még további újdonságokkal e téren.

Herczeg Ákos Visszatérés a nyelvbe. Én-figurációk Ady Endre költészetében című könyvét a költő halálának 103. évfordulóján, január 27-én, 17 órától mutatják be a Méliusz Juhász Péter Könyvtárban. A szerzővel Baranyai Norbert irodalomtörténész, középiskolai tanár beszélget.