„Debrecen akkoriban a felszín alatt egy eléggé pezsgő szellemi életet élő város volt”

---

Debrecen – Az első közlés után fél évre eltiltották a megjelenéstől, ám ez sem tudta megállítani. Újságot szerkesztett és művészeti köröket vezetett, most pedig kötetbemutatóra tér vissza. Interjú Fucskó Miklóssal.

---

Jó ideje Leányfalun él és alkot, ám most arra készül Fucskó Miklós, hogy Debrecen felé fordul, és elhozza válogatott versei gyűjteményét bemutatni itt, ahova egykor annyi szál kötötte életét. Hamarosan találkozhatunk vele – mondjuk az Édenkerthelyiségben.

Izraelben, Askelón tengerpartján, 2023 februárjában

Dehir: Penészlek, Debrecen, Sárvár, Budapest, Budakalász, Szentendre, Leányfalu: maradt ki valami e listából?

Fucskó Miklós: Jó a lista. Az ország talán legszegényebb településén, Penészleken születtem 1961-ben, szüleim azért is költöztek Debrecenbe, hogy taníttathassák gyerekeiket. János bátyám a vegyipari szakközépiskolába járt és kétszer nyerte meg az országos kémia versenyt, majd külföldön is elismert analitikus kutató lett.

Jómagam Sárváron, a Diákírók, Diákköltők országos versenyén különdíjas voltam, hamar elkapott a nyomtatott betű varázsa.

Harmadikos gimnazistaként már a Hajdú-bihari Naplónak voltam rendszeres szerzője, később pedig Mezey Katalin hívására belekeveredtem az Írók Szakszervezete, a Széphalom Könyvműhely alapító körébe Budapesten. Budakalászon a városi újság alapító főszerkesztője voltam évekig, Szentendrén a Csontos János főszerkesztésében megjelent Folyam című művészeti folyóirat versrovatát gondoztam. Leányfalun mostanság kiállításokat rendezek, s mindvégig működtettem a Szószabó Stúdiót, amely 1991 óta többek között lapok és könyvek kiadásával foglalkozik. Közben Pécsett is csináltam egy Kép-Írás című sorozatot az ottani egyetemen, szóval a művészetszervezés mindig is része volt az életemnek.

Dehir: Visszakanyarodva a debreceni évekhez: itt újságot szerkesztett, művészeti kört vezetett, könyvkiadónál is dolgozott. Mindezt egyszerre? 

Fucskó Miklós: Nagyjából 1981-ben találtam ki, hogy kellene egy hely, ahol az újságíró pályával kacérkodó középiskolások a sajtóműfajokkal megismerkedhetnének, ezért alapítottam egy ilyet a Kölcsey Művelődési Központban. Nem adott ugyan képesítést, de az oda járók közül sokan médiamunkások lettek később.Tulajdonképp én előtte etikai-politikai okokból kiábrándultam az újságírásból, így nem is végeztem el a MÚOSZ iskoláját, tehát képesítés nélkül tanítottam műfajelméletet. Közben már publikáltam verseket is gimnazista koromtól, Boda István mutatott be a megyei lapban, ahol

mindjárt az első közlés után fél évre eltiltottak a megjelenéstől.

Élt bennem egy erős igény alkotóközösség létrehozására, ezért 1982-ben megalapítottam a Csomópont Alkotóstúdiót, ahová összegyűjtöttem a mindenféle területeken alkotó – zenész, drámaíró, fotós, grafikus, karikaturista, festő, filmes stb. – fiatal „nemanyaszültéket”, akik kéthetente örömmel jöttek Debrecenbe, ha épp nem itt laktak.

Bodó János karikaturista társunk tervezte eléggé beszédes logónkat, ami kiállítási katalógusunk borítóján virított. Mintha sokan csak erre a közösségre vártak volna, hogy előbújjanak rejtekükből. Ezt nem nézte jó szemmel a város akkori (kultúr)politikai vezetése,

az első kiállításunkat arra hivatkozva tiltották be, hogy nem kaptam rá engedélyt, de épp ott volt a fiókomban a jóváhagyásuk, így aztán gyorsan behívattak katonának, hogy elő ne vehessem azt a papírt hétfőn, amit állítólag ők ki sem adtak.

Nagy László János igazgató adott otthont a csoportnak az Újkerti Általános Művelődési Központban, ahol Tóth Dénes is próbált a szomszéd teremben az Unió Mozgásszínházzal. Mivel itt sok alkotó, író, verselő kézirata került az asztalomra, Bényei József főszerkesztőt megkerestem azzal, hogy nincs elég publikációs tere a pályakezdő fiataloknak. Ő azt mondta, hogy akkor csináljak egy sorozatot szerdánként a megyei lapban. Közben könyvterjesztési ügyekkel foglalkoztam a Kossuth Könyvkiadó helyi raktárának kezelőjeként, ami nem volt kifejezetten felemelő feladat, de ebből is kiszakított a büntető építő századba történő kényszerbesorozásom másfél évre, miután a Szabad Európa Rádió is túlzóan szépen méltatta a Csomópont tevékenységét, ami akkoriban éppen nem számított pozitívumnak.    

Dehir: A nyolcvanas évek világa ma már nagyon távolinak tűnik. Mit szeretett benne?

Fucskó Miklós: Ezt a sokféleséget mindenképp. Nem éreztem, hogy bármi olyat tennék, ami „bűn” volna, bár még a pártbizottságon is feljelentett egy jótét lélek, hogy én „klerikális ellenzéki” oldalakat szerkesztek. Ekkoriban alapította meg Tóth Dénes az egyetem és a Magyar Újságírók Országos Szövetsége fenntartásában azt az újságíró stúdiót, amit végül rábeszélésére mégis csak elvégeztem. Közben Niklai Ádám rovatvezető megkért, hogy „olvassam elő” az oda érkező, mérhetetlen sok kéziratot, s csak azt adjam oda neki, ami már átment a szűrőmön.

Az Egyetemi Életnél is művészeti szerkesztőként dolgoztam, ahol az Új Főnix oldalpár hasábjain fiatal grafikusok, verselők, prózaírók, fotósok jelentek meg. Sokan azóta sok kötetes szerzők, ismert, díjazott alkotók.

Ott adhattam teret Csontos Jánosnak (a 2017-ben elhunyt, József Attila-díjas költő, filmrendező jó barátom volt, még Párizsba is kimentünk együtt filmet forgatni ott élő magyar szerzőkről); Vitéz Ferencnek, aki a NézőPont folyóiratot szerkeszti és vagy félszáz kötete jelent meg; Kiss Ottónak, aki ma elismert meseíró, a Bárka folyóirat egyik szerkesztője; de ott publikált Versényi Anna (most díjazták remek elbeszélését a Budapest főpályaudvar című pályázaton) és Szeles Judit is, aki jó ideje Svédországban él, s a napokban jelent meg Libegő címmel új könyve. De közöltük Kemény Istvánt, Vörös Istvánt, Tóth Krisztinát is, akikkel még Sárvárról voltunk egy csapat s együtt jelentünk meg az Alapművelet és a Vérképlet című antológiákban. Horváth Magdolnának pedig remek grafikái jelentek meg az Új Főnix oldalakon, s később könyvek illusztrátoraként is foglalkoztattam a Széphalomnál. De Kerpel Péter is kiváló grafikus-festő lett, akivel tervezünk egy versalbumot is az általam ferdített Seng Thu Chek verseivel és az ő tusrajzaival. Jó volt, mindig öröm és megtiszteltetés, ha segíthettem arra méltó fiataloknak publikációs lehetőséghez jutni, s ezt az Új Főnix oldalak szerzőivel a Mozgó Világban és később a Folyam hasábjain is megtettem, ahogyan kiállításokon fotósoknak és képzőművészeknek igyekeztem teret adni. Az csak a helyzet tréfája és ajándéka, hogy tehetségük kibontásában, önérdemük kiteljesedésében támogathattam őket, miközben méltatlanul, mindenkitől én magam tanultam többet.

Dehir: Nem csak tanult, publikált is. 

Fucskó Miklós: A nyolcvanas években az Alföld Stúdió Küszöbök című antológiájában – Aczél Géza, Bertha Zoltán és Márkus Béla szerkesztésében – magam is megjelenhettem, ahol megismerkedtem Dusa Lajossal és baráti körével, G. Nagy Iliánnal, Ószabó Istvánnal, Sz. Kima Lászlóval.

Sokat ültünk az akkori Szabadságban, a mai Belga étteremben Ratkó József asztalánál, ahol széket foglalni csak úgy lehetett, ha már legalább egyszer eltiltottak a publikálástól.

Ehhez volt belépő már első közlésem, amit nemrég Pál Csaba kutatott fel, s ezt ezúton is köszönöm neki. Ennek az étteremnek a kerthelyiségét neveztem el Édenkerthelyiségnek (ez lett válogatott kötetem címe is), ahol meg Gábor Zoltánnal találkoztunk többször, aki szintén remek költő volt, s méltatlanul nem emlékeznek ma már rá. Debrecen akkoriban a felszín alatt egy eléggé pezsgő szellemi életet élő város volt. Csengey Dénessel a vénkerti Gyöngy presszóban beszélgettünk, Arany Lajos irodalomtörténész barátommal az Óbester borozóban, Osztojkán Bélával meg a Pálma teraszán vagy a Leveles csárdában lehetett találkozni. Jómagam az antikváriummal szemben, a Gambrinus étterem teraszán tartottam fogadóórákat a Csomópont idején.

Dehir: S mi az, ami miatt nem szívesen élné újra azokat az időket?

Fucskó Miklós: Később sem szerettem, ami megingatott a morális mértékekbe és a szóba vetett hitemben. A „kulturális korrupció” az egyik ok, amiért nem írtam többet, másrészt alkatilag vagyok alkalmatlan a semmi-írásra. Ami a médiasegédmunkáskodást illeti, Csurka István a publicisztikai közbeszédbe behozta a sajtószabadság párhuzamaként a sajtótisztesség szakmai etalonját. A „polkorrekt” a médiamétely. Nem tudok azonosulni vele. Rossz látni azt is, hogy nincs művészeti rovat, vers, de már szinte megszoktuk. Mert az ember ilyen: „megszok”. Ám mindenki, aki billentyűt kap a keze alá, az blogol, ha telefonkamerája is van, akkor vlogol.  Jómagam már hosszú ideje szívesebben szerkesztek, adok ki, tervezek könyveket.

Dehir: Mi vitte el végül Debrecenből? 

Fucskó Miklós: 1985-ben négyfelé tört a gerincem egy baleset következtében. Kilenc hónapos felépülésem után költöztem Budapestre, és elmentem népművelőnek egy pesti munkásszállóra, ahol kiállításokat is rendeztem többek között debrecenieknek, Józsa Sándor barátomnak (ő illusztrálta Évország című mesenaptárkönyvemet 1990-ben), Kerpel Péternek, Csátth Attilának, s másoknak. Onnan hívott át Mezey Katalin az Írók Szakszervezetét és a Széphalom Könyvműhelyt elindítani.

Dehir: Nem fárasztó, hogy élete minden részlete a szövegek világához kötődik? Ráadásul még a felesége is ezekben a berkekben mozog…

Fucskó Miklós: Engem feltölt a könyvek születése körüli bábáskodás, amiben nagyjából 150-200 kötet esetében volt részem valamilyen minőségben (irodalmi vagy művészeti szerkesztőként, lektorként, tipográfusként, borító tervezőjeként, fülszöveg íróként…). A nejem, Anóka pedig társam volt ebben olvasószerkesztőként, újságíróként, lektorként,  magyar-művészettudomány szakosként pedig házi, „személyi esztétám” is.

Dehir: Hogy jött a gondolat, hogy negyven év terméséből válogasson? S milyen volt a régebbi szövegeket újraolvasni?

Fucskó Miklós: Csontos Jancsi és persze, a nejem ösztökélt, hogy az új versekhez válogassak egy szűkebb metszetet a régebbiekből is. Szerencsére nagyon szép kötet jelent meg a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával, az Orpheusz Kiadónál, amit ezúton is köszönök mindenkinek, aki segítette a létrejöttét, Erős Kingának, a kiadó igazgatójának pedig hálás vagyok azért is, hogy magam tervezhettem meg.

Dehir: S most mivel telnek napjai?

Fucskó Miklós: A családommal, az unokáimmal. Szívesen gondozom mások könyveit, ha felkérnek rá. Szószabó Stúdió nevű cégünkben sok kötetet mi adtunk ki. Mostanában egy (vagy két) gyerekkönyv darabjait írom, ezekből remélhetően verseskötet lesz unokáimnak és kortársaiknak. Írok „rendes” verseket is, amikből majd valamikor, tán a 65. születésnapomra – van még két évem rá befejezni – lesz majd új kötet is. A gyerekversekből épp mostanában olvasható néhány a Napút online-on.

Dehir: Debrecenben mennyire érzi azt, hogy hazaérkezett?

Fucskó Miklós: Mindig úgy érzem, ha Debrecenben járok. Első dolgom beleszippantani a Kossuth tér levegőjébe.

Október 3-án 16.30-kor még inkább szeretném otthon érezni magam a Méliusz Juhász Péter Könyvtárban, a Bem téren, régi barátok, kollégák, osztálytársak, ismerősök és számomra még ismeretlen olvasóim körében.

Itt Vitéz Ferenccel beszélgetünk majd Édenkerthelyiség című kötetem bemutatóján, egykori gyermekkönyvtárosom, Kiss Anna közbenjárására, Sass Bálintné gondos szervezésében. A kötetet a helyszínen dedikálom. Mindenkit hálával és örömmel látok – aki örömmel lát!