Csetlik-botlik Sophie Marceau az új francia romkomban
Szerző: Wiedemann Krisztina | info@dehir.hu Közzétéve: 2012.10.27. 14:28 | Frissítve: 2012.10.28. 15:10
Pofonegyszerű történet színes konfetti felhőben, kevés értékelhető humorral. A boldogság még a gallok földjén sem jár egyedül. Kritika.
Mitől boldog az ember? – firtatjuk szüntelenül évszázadok óta. A hitben élők az Istennek tetsző élet kiteljesítésében találják meg a boldogságot, míg mások az életre szóló baráti kapcsolatokban, a szolgálatban vagy a hivatásban. A franciák válasza - ezúttal James Huth filmrendező tolmácsolásában - a szerelem, az a máshoz nem mérhető összetevő, mely szélsőséges lelkiállapotainkért is felelős. Mert ha boldogok vagyunk egy kapcsolatban, minden más öröm kicsinységnek tűnik, ha pedig egy csalódás súlya alatt nyögünk, fekete fátylat borítunk a világra.
A zongoraművész-zeneszerző Sacha (Gad Elmaleh) önvédelemből mást sem csinál, mint kíméli magát. Nem hajlandó olyan kapcsolatokba belemenni, melyekben megsérülhet. Sok barátja van, akiket szintén úgy válogat meg, hogy ne zavarják a köreit. Nem csak a nőket, hanem a saját életét sem veszi komolyan, s hajlamos mindig a könnyebb megoldást választani. Charlotte (Sophie Marceau) egy esős délutánon kerül a látókörébe, és fenekestül forgatja fel az életét. Nagyjából félórás ismeretség után az ágyban találják magukat. Később jön a nemulass: kiderül, hogy a középkorú nőnek három gyermeke van, két apától. A legutóbbi ex ma is a feleségeként mutatja be és anyagilag folyamatosan támogatja, miközben az estéit sohasem tölti otthon. A féltékeny férj ráadásul nagykutya (Francois Berleand), azt a multinacionális céget vezeti, amelynek Sacha és Charlotte is dolgozik…
A boldogság sosem jár egyedül tanúsága szerint Sophie Marceau-t nemzedékek tanítómesterévé érlelte az idő. Bájból és kellemből naponta leckét adhatna, de számottevő filmes karrierjének több vetülete is tanulságokkal szolgál. Elég, ha azt idézzük emlékezetünkbe, hogyan tört ki a számára előkészített skatulyából a kilencvenes évek végén annak érdekében, hogy drámai erejű művekben is megalapozhassa magát. Emlékezetes marad az a bravúr is, amikor a nemzeti kincsnek számító francia színésznő első nagyjátékfilmes rendezésével Torontóból vihetett haza első díjat. Azt, hogy csak a szerelem számít, már a Házibuli idején megtanulhattuk tőle, amikor Vic Beretton szerepében egy csapásra a tinik kedvencévé lett. Lélegzetünket visszafojtva figyeltük a mozitermek sötétjében, hogy szülei tiltása ellenére vajon eljut-e élete első házibulijába, s hogy ott pontosan mi vár rá. Az azonosulás egy percig sem okozott gondot, hisz a tinédzser lány a mienkhez hasonló körülmények között élte az életét, és kereste meg a boldogság apró tükörcserepeit. A habkönnyű romantikus film rendezője, Claude Pinoteau érzékenységével találta meg a nézőkhöz az utat, amit a színészek közül a legkiválóbban a mindössze tizenhárom éves Sophie Marceau közvetített. A színésznő utánozhatatlan báját, kedvességét most sem győzzük csodálni. Valamennyi arca hasonlít arra a gyereklányéra, akit a Házibuliban ismertünk meg, az élmény mégis jóval összetettebb. Sophie szemében ott cikáznak az elmúlt évtizedek tompább és élesebb fényei, a szenvedélyek, a vívódások, a csalódások, az örömök, melyek nyomot hagytak tartásán, mozdulatain, ám összességében jót tettek neki. Nem is tagadja, hogy megélt érzéseit, élményeit beleszőtte alakításába, melyek nélkül kártyavárként omlana össze a rendkívül gyenge lábakon álló film. A franciás könnyedség akkor ér valamit, ha van ellenpontja, ha legalább megsejtjük a „testesebb” tartalmat is a háttérben.
James Huth filmjének humora egy tinédzser igényeit sem elégíti ki. Charlotte dől-borul, csetlik-botlik, magára rántja a mosdókagylót, kezében marad a tiplikkel a falra rögzített fogas, a lépcsőn pedig majd’ kitöri a nyakát. Ami ennél jobban fáj, az az, hogy hiányzik a talapzat, más szóval a kapcsolatok érzelmi megalapozottsága. Nem látjuk meg, hogy mi tartja össze Sacha és Charlotte szerelmét, és mi működteti a férfi és a gyerekek kapcsolatát. A rendező egy dologban mindenképp sikeres: érzékletesen ragadja meg a művészpálya mélységeit és magasságait.
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)