Az Aranypinty ezúttal nem repült túl magasra

---

Debrecen - Ezeroldalas regényből kétórás filmet forgatni? Bátor kísérlet, nem is sok rendezőnek sikerül tökéletesre a végeredmény. Kritika.

Tweet

---

Donna Tartt regénye, Az Aranypinty meglehetősen megosztotta a kritikusokat és az olvasókat, mikor 2013-ban a boltok polcaira került. Sokan voltak (köztük Stephen King is), akik éltették Tartt írói képességeit: dicsérték a regény Dickens-i jellegét, méltatva az értekezését az emberi lélekről, valamint olyan alapvető témákról, mint a gyásszal való túlélés, megszállottság, vagy éppen a művészet ereje. A másik oldal viszont azzal vádolta az írónőt, hogy prózája meglehetősen gyermeteg, hosszúsága ellenére túlzottan egyszerű és kliséhegyek húzzák mélybe. Míg egy tábor valóságos mesterműnek titulálta a regényt, addig a másik szerint a mű csak törekszik arra, hogy az legyen, de csúfosan elbukik. A kiváló és érzékeny Brooklynt is jegyző John Crowley rendező egyértelműen az előbbi csoportba tartozik.

Az Aranypinty

Filmjében érezhető az odaadás az alapmű iránt. Azonban valószínűleg pont ez az elhivatottság volt az, ami az év egyik legnagyobb filmes katasztrófáját eredményezte, miközben valószínűleg még az eredeti regény hibáira is rámutatott.

Theo Decker életét egy gyerekkori tragédia tereli új mederbe: egy, a NewYork-i Metropolitan Művészeti Múzeumban tett látogatása során terrortámadás részesévé válik. A robbanás során elveszíti édesanyját, de magával viszi a címbéli festményt, valamint egy gyűrűt, amit egy haldokló férfi bíz rá. Az évszázadokat túlélő festmény sorsa bizonytalanná válik, ahogyan Theo, kezében a műalkotással, egy olyan élettel néz szembe, melyet a bűn és a gyász súlya határoz meg.

Nagyon érdekes, hogy Az Aranypinty pontosan abban az időben jött ki, mikor a Stephen King adaptáció, az AZ második része is a mozikba került. Ami összeköti Crowley alkotását Muschietti adaptációjával, az az arra tett próbálkozás, hogy egy több mint ezer oldalas regényt élvezhető és működőképes formában emeljenek át mozgóképre. Mindkét adaptáció bízott a történet erejében és lendületében, így bátran alakítgattak a struktúrán. Míg Muschietti filmje többé-kevésbé sikeresnek volt mondható, addig ugyanez a trükk már nem vált be Crowleynak, és az írónak, Peter Straughannek.

Az alkotók ezúttal ugyanis úgy tekintettek a műre, mint egy megkérdőjelezhetetlen, már-már szent, örökérvényű alkotásra.

Crowley úgy gondolta, hogy az alapanyagban van annyi erő, hogy a vásznon is mindenféle közbenjárás nélkül megállja a helyét. Persze ezeroldalnyi tartalmat egyszerűen képtelenség két és fél órába beleszuszakolni. Így ami a filmre maradt, az nem több, mint a lemeztelenített cselekmény, szerintük azonban ennek elégnek kellett lennie a sikerhez.

A probléma az, hogy Crowley és Straughan nagyon rosszul ítélték meg a történet erejét. Ugyanis így nem maradt semmi más a filmből, mint egy bonyolult és a történések szempontjából túlzottan sűrű, értelmetlen, érzelmek nélküli zagyvaság. Igazából történetnek is nehéz nevezni, olyannyira széthulló a szerkezete. Mindaz a részletes karakterrajz, ami legfőképpen Tartt első személyben való írásából jött át az olvasónak, és összetartotta a művet, valamint jelentéssel ruházta fel, teljes mértékben kimaradt. Hiányzik a terjengős lendület is, mely nélkül a mozi képtelen megállni a saját lábán. Theo sztorijában benne kellene legyen a művészet erejének sodrása, valamint az apró, véletlenszerű események emberi sorsokra való, akár végzetes hatása.

Azonban nem marad más, mint a szétszaggatott, egymás után sorakozó életesemények, melyek egy picit sem tudnak megérinteni bennünket.

A film megközelítéséből fakadóan képtelenek vagyunk bármit is érezni, és a sűrűség ellenére a nézőben nagyon hamar beüt az unalom és az elnyújtottság érzete. Mindezek mellett a karakterek, bár rengeteg tehetséges, neves színész kelti őket életre, üresek és papírvékonyak maradnak. Legfőképpen a főszereplő, Theo: bár Ansel Elgort jó választás volt, figurája mindvégig egy megfejthetetlen enigma marad. Érezzük, hogy több van benne, de Straughan képtelen volt a lelke mélyéig hatolni. Ez igaz a filmre is egyébként. Ha egy kicsit kritikusabbak lettek volna az alapokkal kapcsolatban, akkor talán kiáshattak volna egy jó filmet is a romok alól.

A helyzetet csak rontja, hogy szinte mindenki, aki ezen a filmen dolgozott, érezhetően úgy gondolta, hogy valami nagyon különlegesben vesz részt. És igazság szerint valóban profi a megvalósítás.

Roger Deakins operatőr egy legenda, ő még soha nem fényképezett csúnyán filmet. Most is ad egyfajta lágy, festményszerű jelleget a filmnek, amiben a rendező is a segítségére van. Ahogyan már korábban is bizonyította, Crowley tudja, hogyan kell rendezni, ebben az esetben azonban túlzottan bíztak az eredeti műben. Hogy az adaptáció majd automatikusan adja a minőséget. Az Aranypintyből sugárzik a felsőbbrendűség érzete, a presztízsre való törekvés, és talán a vágyakozás is a márciusi Oscar-szobrok iránt.

A végeredmény azonban csak egy modoros, hihetetlenül félrekalkulált, művészieskedő mozi, ami egyszerre tud unalmas, mégis fárasztóan sok lenni. És bár lehet, hogy a regényről való vitát nem fogja eldönteni, azért talán rámutat arra, hogy a szélsőséges fogadtatás ellenére az igazság valószínűleg valahol középen helyezkedik el. A film azonban egyértelmű bukás: inkoherens, csapongó, érzelemmentes katasztrófa.

A filmet szerzőnk az Apolló moziban látta. Apolló mozi, Miklós u. 1. Tel.: +36 (52) 417-847, e-mail: info@fonixinfo.hu. A pénztár nyitva hétfőtől vasárnapig: 12.45–20.45 óra. Jegyek: 2D normál – 990 Ft, 2D gyermek/diák – 890 Ft, 2D csoportos (20 fő felett) – 790 Ft, 3D normál: 1220 Ft, 3D gyermek/diák – 1120 Ft, 3D csoportos (20 fő felett) – 1020 Ft.

---

Címkék: Az aranypinty, Kritika, Apolló Mozi, Film, mozi

---

Kapcsolódó cikkek:

---

Cím	dátum
A fél univerzumon átutazik Brad Pitt, hogy megértse önmagát	2019.09.21
Downton Abbey: rajongóknak kötelező mozi született	2019.09.14
Visszatér Stephen King horrorbohóca	2019.09.07