„Az a típus vagyok, aki megszereti a szerepeit, az előadásokat, amikben játszik”
Szerző: Vajland Judit | info@dehir.hu Közzétéve: 2023.06.25. 09:05 | Frissítve: 2023.06.25. 09:09
Debrecen – Így látja Csata Zsolt, aki szerint nincs olyan, hogy megnyugvás, és mindig lehet jobban csinálni. Interjú.
Az Edmond szerepátvétele volt Csata Zsolt első komoly bemutatkozása a Csokonai Színházban, majd megkapta a Névtelen csillag és A test történetei főszerepeit is. Erősen önkritikus hajlamú színész, megküzd a szerepeivel, ha kell futás közben tart tréninget, és már úgy tűnik, nem bánta meg, hogy Temesvárról Debrecenbe szerződött.
Csata Zsolt a Mágnás Miskában
Dehir: Erdélyből, Gyergyócsomafalváról származik. A Hargitáról az erdélyi írók után az jut eszünkbe, hogy a tájat körülzáró hegyek miatt szárnyalhatott a képzelet, a hegyek mögé gondolhatta, álmodhatta ki-ki a maga világát. Visszanézve, mit adott ez a vidék, az ott töltött gyerekkor és mit vett el?
Csata Zsolt: Valóban egy viszonylag zárt, de biztonságos burokként éltem meg ott a gyermekkoromat, talán ebből adódóan vagyok későn érő típus,
a mai napig sok számomra új dologra gyermekként tudok rácsodálkozni.
Van egy olyan mende-monda, hogy a tatárok azért nem mentek be a medencébe, mert akkora volt a köd, hogy azt hitték, tenger, nincs ott semmi. Hogy ez igaz, vagy nem, nem tudom, de ebben a tengerben olyan gyermekkort élhettem, melyet nem cserélnék el senkivel. Amit ez a vidék adott, az a teherbírás, a székely virtus, például hogy ha valamit elkezdek, nem hagyom félbe, addig csinálom, amíg úgy nem érzem, teljesítettem a feladatot. Nem azért, hogy kipipálhassam, ez is megvolt, hanem hogy a dolgoknak legyen „pofája”, formája.
Dehir: A környezet, a szülei mennyiben támogatták vagy ellenezték azt, hogy színész legyen? Hagyták a saját döntései után menni?
Csata Zsolt: Harmadik gyerek vagyok, ennek minden szokásos velejárójával, például, hogy már nem féltettek annyira. Annyiban zárt közeg, amennyiben székely, hogy nem fogadnak el mindent, mint ma a világban megszokott, de hagytak és támogatnak. Ezt a zártságot észreveszem magamon is, például abban, hogy helyzetekben nehezebben oldódok fel. Bizonyos dolgokkal szemben van egy gát bennem, és valószínűleg ezt otthonról hozom.
Dehir: Egy korábbi interjúban azt mondta, hogy általános iskolában, negyedikesként egy szavalóversenyen tapasztalta meg a színpadon, hogy tud hatni az emberekre. Ezek szerint vannak helyzetek, amikben ma nehezebben oldódik, de elég korán megélt egy ilyen élményt. Valamennyi összefüggés biztos van…
Csata Zsolt: Van, de amikor a színpadon vagyok nézők előtt, az általában már egy bepróbált előadás. Egy asztaltársaságban nem feltétlenül én vagyok az az ember, aki a különféle sztorikkal szórakoztatja a társaságot.
Dehir: Mikor gondolta úgy, hogy színész szeretne lenni? A faluból akkor lépett ki, amikor gimnazista lett?
Csata Zsolt: Még akkor sem, mert a szomszéd városba mentem gimnáziumba, ami autóval 10-15 perc. Sokkal inkább, amikor felvettek az egyetemre: akkortól számítok egy új lépcsőfokot az életemben, mert a világ egy újabb részét kezdtem felfedezni. Akkor voltak a nagy találkozások: új és tartós barátságok szövődtek, szerelmek jöttek, mentek és elkerülve otthonról, bátrabban feszegettem a határaimat.
Dehir: Mit adott a színház, a játék, és a színészkedés, ami miatt bizton döntött, hogy ezt szeretné csinálni akár hosszú időn keresztül?
Csata Zsolt: Sokaktól lehet hallani és én is csak megerősíteni tudom, hogy a színház egy olyanfajta szenvedély, szerelem, amit, ha az ember egyszer megízlel, nem tud szabadulni tőle. Az az egy pillanat, vagy tizedmásodperc, amikor kizárunk mindent, és megszűnik a tér és az idő, és csak a partnerünk tekintetére emlékszünk, akkor vagyunk igazán boldogok. Főpróbahéten például számomra megszűnik a külvilág. Szenvedély, nem lehet csak kicsit adni magadból. Persze,
senki nem gondol arra, miközben néz egy előadást, hogy milyen kínnal rakta össze a szerepet a színész és a premier után sokszor nekünk is megszépülnek a próbán megélt küzdelmeink. De ha összejön egy-egy pillanat esténként, akkor nagyot tudunk találkozni a színpadon.
Dehir: Ahhoz, hogy ezt megtapasztalja, azt is éreznie kell, hogy jó volt a darabban vagy önmagában a játék is hozhatja ezt az élményt?
Csata Zsolt: Vannak olyan esték, amikor nem úgy adódnak össze a dolgok, amikor „nem áll meg a föld forgása”, pedig mindent úgy csináltunk, ahogy kellett. Az, hogy mit mondanak, vagy milyen visszajelzést kapok, nekem még nem jelenti azt, hogy elégedett is vagyok magammal. Fontosak a visszajelzések. Kapok persze pozitívakat is, de érzem, amikor bizonyos helyeken adós maradtam, mindig lehet jobban csinálni.
Dehir: Mivel adós és miben érzi úgy, hogy megfelelt a saját elvárásainak, ha az utóbbi időszakot nézzük? Rózsa Lászlótól vette át az Edmond címszerepét. Érdekes tapasztalat volt nézőként is bizonyára, ha valaki mindkettejükkel látta a darabot, hogy mennyire más eszközökkel nyúlhat ugyanabban a darabban és rendezésben két színész ugyanahhoz a karakterhez. Örömmel vagy teherként élte meg ezt a szerepátvételt?
Csata Zsolt: Nehéz időszak volt, leginkább az idő szűkössége miatt, de mindemellett megtiszteltetés is. Olyan érzésem volt, mintha vizsgáznék. Nem szeretem a megfelelés szót, nincs bennem megfelelési kényszer, próbáltam a lehető legjobban megcsinálni a feladatot. Nagy szerep, felelősség és kihívás egyben.
Ott motoszkált bennem, hogy most mutatkozom be egy igazi nagy feladattal a debreceni nézőknek és a kollégáknak is, mint társulati tag.
Igen, lehet teljesen más ugyanaz a szerep, ahogyan két színész csinálja meg, ez normális, hiszen nem vagyunk egyformák. Hiába voltunk osztálytársak és vagyunk nagyon jó barátok Lacival, különböző emberek vagyunk, más eszközökkel dolgozunk. Nekem kotta szerint kellett átvenni a szerepet, hiszen a jelenetek már be voltak próbálva, az előadás kész volt, átvettem és hozzá adtam a magam részét.
Dehir: Ha ez egy feldobott labda volt, sikerült lecsapnia?
Csata Zsolt: Szerintem igen. Most, hogy átkerült a Latinovitsba az előadás, még jobban működik. Szeretjük játszani, és bent is érzem, hogy mindenki szívvel lélekkel csinálja, pedig nem könnyű darab, rengeteg a színpadi változás, amikben a színészek tologatják a díszleteket.
Dehir: Lehet, hogy ez a beugrás teremtette meg azt a bizalmat, hogy utána két főszerepet kapott. A Névtelen csillagban a visszafogott, álmodozó Tanárét, és Visky András írta A test történetei Lina epizódjában egy érzékeny, traumatizált férfi szerepét. Hogy érezte magát ezekben az előadásokban?
Csata Zsolt: Az a típus vagyok, aki megszereti a szerepeit, az előadásokat, amikben játszik. Van, hogy a próbákon még nem szeretem, főleg azért, mert nem találom a kulcsot hozzá, nem vagyok elégetett, hamisnak érzem. A Névtelen csillag próbái alatt vért izzadtam, mert a rendező, Ilja Bocsarnikovsz olyan kulcsot kért a Tanár figurájához, ahogy addig nem játszottam. Minimális játékot és gesztusokat várt tőlem, ami számomra plusz figyelmet igényelt, mert nem vagyok az a minimalista játékos. Elég sokat vagyok színen és van egy nehéz jelenet, amikor a csillagokról beszélek Hajdu Imeldának, ami nagy intenzivitást követel.
Erre sokszor futás közben készültem, mondtam kint a futópályán, vagy az erdőben. Persze olyankor mentem, mikor nem láttak, vagy viszonylag kevesen voltak kint.
Dehir: Próbálta elkerülni a tébolyodott színész látszatát…
Csata Zsolt: Persze, ez inkább fizikai tréning. Tudtam, hogy ha el tudom mondani futás közben, akkor előadás alatt nem kell spórolnom az energiával, hogy adott ponton tudjon robbanni.
Dehir: Segített ez abban is, hogy megszokja a minimálisra szorított mimikát, gesztust vagy ebben most is tudatosnak kell lennie?
Csata Zsolt: Nem, ezen nem segített, ez csak a fizikai állóképességet erősíti, aminek minden más előadásban is hasznát tudom venni. A gesztusaimra, mimikáimra figyelés, az egy hosszabb távú munka.
Dehir: Ennek talán van egy pozitív oldala is, mert nézőként a leegyszerűsödött színészi játékhoz önkéntelenül is kapcsoljuk a magasabb szintű színészi képességet. Amikor valaki minimális eszközökkel tud árnyalt érzelmeket megmutatni.
Csata Zsolt: Tudom, miről beszél, amikor egyetlen gesztussal el tud játszani egy egész mondatot.
Hajlamos a színész azokra az eszközökre támaszkodni, ami már megvan, ami könnyen jön, de akkor egyforma lesz minden szerepben.
Most elkezdődött valami, ami egy hosszabb munka, hogy akkor is pontosan tudjak közölni, amikor semmit sem csinálok.
Dehir: A test történeteiben úgy látszott, jól működnek együtt Hermányi Mariannal. Nagyon szép, kiforrott színészi megoldásai voltak a darabnak, amelyet azt hiszem, a nézők is hazavihettek magukkal…
Csata Zsolt: A Mariannal való találkozás csodálatos volt. Néha hajnal négyig ültünk az erkélyemen a szöveg fölött, sokat ötleteltünk és próbáltunk. Nem volt könnyű munkafolyamat, mert ezek nehéz szövegek, de azt gondolom, hogy jól megugrottuk a lécet.
Dehir: Ez a három szerep ad valamiféle megnyugvásra okot? Már eltöltött két évet Debrecenben, és megmutatott valamennyit magából.
Csata Zsolt: Nincs ilyen, hogy megnyugvás. Nem szabad hátradőlni.
Dehir: Nem csak azért, mert alkatilag nem hajlamos arra, hogy ezt érezze?
Csata Zsolt: Lehet, de akkor sincs. Talán van biztonság, de előfordulhat, hogy a következő évadban olyan szerepet kapok, amit nem tudok jól megcsinálni.
Nem azt mondom, hogy folyamatos stresszben létezem, meg tudom ünnepelni a sikereket, de nem érzem azt, hogy ne lenne sok munka még a holnapokban.
Eddigi pályám alatt voltak bukások. Volt főszerep, ami nem sikerült.
Dehir: Nézők voltak, csak nem érezte hiánytalannak?
Csata Zsolt: Én éreztem úgy, hogy ez nem sikerült. A nézők szerették és két csodálatos kolléga mellett játszottam, de adós maradtam, nem tartottam ott agyban, hogy meg tudjam csinálni azt a szerepet.
Dehir: Ez egy örök kérdés marad a színészetben, mert drámairodalom jelentős része kapcsán mondhatjuk, hogy ha valaki szellemiekben, lelkileg nem érett meg rá, akkor a forma mögött nem lesz tartalom. Kérdés, mit tud hozni képességből egy színész és mikor kell, hogy megtelítődjön élettapasztalattal egy-egy szerephez?
Csata Zsolt: A névtelen csillagban a Tanár nagymonológjánál ma is érzem, hogy még nem tartok ott mélységekben, hogy azt úgy el tudjam mondani, ahogy gondolom. Folyamatosan dolgozom rajta. Másik oldalról ez egy csapda, hogy megszenveded és roncs leszel. És esetleg még úgy sem tudod eljátszani.
Dehir: Ad már olyasmit a debreceni színház, ami miatt megérte eljönni Temesvárról? Kapacitált belőle?
Csata Zsolt: Ha visszanézek az elmúlt két évadra, az Edmondra, a Csillagra, A test történeteire, a Makbettre, és a Mágnás Miskára, jó szerepeket játszom. Egy hónapban játszom 10-15 előadást, ami korrekt. Valamikor ábrándoztam arról, hogy milyen lehet az a színész, aki havi 28-at játszik.
Ebben az évadban fél év alatt öt bemutatóm volt, tetszett, hogy több szerepem van, de világos lett az is, hogy ezt hosszú távon nem lehet csinálni.
A társulatra térve: jó olyan helyen dolgozni, ahol otthon érezhetem magam, ahol bátran kibontakozhatok, jó a hangulat. Van, hogy esténként a takarásból nézzük egymást, amikor nincs jelenetünk és aztán összeülünk és megbeszéljük az előadást. Figyelünk egymásra. Visszajelzéseket adunk-kapunk.
Dehir: Hogyan fogadja a változást, az igazgatóváltást? Inspirálja egy ilyen új helyzet vagy béklyóba köti?
Csata Zsolt: Várom. Olvastam a pályázatot és adja a Fennvaló, hogy megvalósuljon, amit szeretnének, amit leírtak. Mint ahogy már mondták előttem is páran: fogy a kultúra körül a levegő és minden attól függ, mennyi levegőnk lesz. Szeretnék sokat dolgozni, tanulni, fejlődni és jó színházat csinálni. Az alapok megvannak, jó a társulat, lesz két színházépületünk és mindenki akarja, hogy jókat dolgozzon, jókat találkozzunk a színpadon egymással és a nézőkkel.
A Csokonai Színház társulatának évadzáróján Csata Zsolt Nívódíjat kapott, és átvehette a Kardoss Géza Alapítvány különdíját is.