Á-tól W-ig: ismét nagyot álmodott néhány kreatív debreceni nő és férfi
Szerző: Szénási Miklós | szenasi.miklos@dehir.hu Közzétéve: 2024.03.04. 10:07 | Frissítve: 2024.05.04. 11:25
Debrecen – Ábrahámmal indult, Weöressel folytatódott a közösségi színház – és jó volt látni.
Különleges világba csöppentünk a Csokonai Fórumban ezen a hétvégén. Mintha valami bizarr túlvilági vásárban bolyongtunk volna az amúgy stílusos és modern, máskor talán hűvösebb hangulatot árasztó térben. Rögtön a bejáratnál elárulhattuk (kék és lila csöppek segítségével), milyen a hangulatunk. Aki akarta, próbára tehette a bátorságát, fél-e a mélységtől (bármilyen értelemben is). Kislabdadobással megszabadulhattunk egy kínos tulajdonságunktól, és szemébe nézhettünk a híres-hírhedt Hétszünyű Kapanyányi Monyóknak is (átlépve ezzel a valóságból a mitológia térfelére). Mint hamarosan kiderült, a stúdiószínházban kezdődő előadás színjátszói voltak itt a mi kikiáltóink, útikalauzaink e sajátos forgatagban.
![Á-tól W-ig: ismét nagyot álmodott néhány kreatív debreceni nő és férfi](upload/images/wp_cikkek/2024/ktr09.jpg)
Fotók: Kovács Milán
A Próbatét folytatása egy korábban indult kezdeményezésnek. A Csokonai közTér közösségi színház első évada még 2022-ben indult, annak a játéknak a hőse a 2012-ben született Ábrahám volt, akiről igazi édesanyja lemondott, és egy kórház előtti inkubátorban hagyta. Két nő fogadta örökbe, így egy sajátos családban, két édesanya mellett nőtt fel. (A produkcióról bővebben itt olvashatnak.)
A mostani projekt is aktuális, a mi korunkról és időnkről szóló kérdéseket feszegetett, de másképpen, más irányból közelítve. A produkció középpontjában Weöres Sándor szövege állt, A teljesség felé, amit a Csokonai Színház ebben az évadban már megidézett egy pazar táncprodukció segítségével.
A költői szöveg pedig itt új életre kelt a kézenfekvő kérdésekkel és kulcsszavakkal: bátorság, bizalom, önértékelés, álmok, vágyak, kihívások – e gondolatok mentén haladtunk előre.
Tavaly ősszel kezdődtek a folyamatok, és így nagyjából három hónap alatt született meg ez az előadás, melyben jórészt vállalkozó kedvű, a civil életben és nagyon különböző területeken tevékenykedő, különböző életkorú hölgyek és urak vettek részt. (Talán nem lényegtelen tény: négyszer annyi nő vett részt ebben a programban, mint férfi. Azaz feltehetnénk a kérdést, hol vannak a férfiak: nem vonzza őket a kihívás, a kreativitás? Vagy az urak ideje, energiája másra kell?)
Nagyon szép mondatok és végtelenül professzionális mozdulatsorok tanúi lehettünk. A vetítések, a zene, a hangok, a folyamatosan változó térben folyamatosan változó nézőpontok, a játék, mely nagyon személyes és nagyon emberi volt, könnyen magával ragadta a nézők figyelmét. Itt voltunk a jelenben, láthattuk és hallhattuk, mi lehet fontos, de visszatérhettünk a múltba, az olykor fájdalmas emlékek közé is, amelyekről nem mindig akarunk (vagy tudunk) beszélni. Milyen gyereknek lenni, milyen egy családban élni és megélni helyzeteket, vitát, vihart, konfliktusokat. Milyen célokat tűzhetünk ki magunknak, honnan és hova szeretnénk jutni. Ezek kódolásával, értelmezésével a néző is része lett a folyamatoknak, azzal együtt is, hogy azért jellegénél fogva ez mégis csak egy olyan produkció volt, mely a legnagyobb élményt azoknak nyújtja, akik nem nézőként, hanem színjátszóként részesei az estnek.
Ám a vége mégis az, hogy izgalmasan állt össze Weöres költői világa és azok a típusú vallomások, hogy „jó lenne még ebben az életben eljutni oda, hogy rám jöjjön a leánykori farmerem”. S gyönyörű volt a maga egyszerűségében a színpadi tér is, melyet a mozgás öltöztetett fel a jórészt szürkében felvonuló szereplők segítségével.
A vetítések, a filmbejátszások, a mozgás mellett a zene szintén remekül belesimult a produkció szövetébe.
Kifelé menet, amikor ismét jelezhettük kék vagy lila színű csöppekkel, hogy érezzük magunkat, a projekt egyik vezetője, Gemza Melinda elárulta, Madák Zsuzsanna válogatta ezeket (igen jó kézzel, illetve füllel). Többek között Ólafur Arnalds, Yann Tiersen, Nils Frahm és Brian Eno dallamai csendültek fel a Próbatétben.
Nem tudom, mi lesz a sorsa ennek az előadásnak, hányszor tud összegyűlni ez a társulat és hányszor láthatja majd a közönség a produkciót. A magam részéről simán el tudnám képzelni egy fesztiválon – bár nyilván egy amatőr vagy profi társulathoz képest itt jelentős nehézséget okozna, hogy ilyen sok, és nagyon különböző ember hogyan tudna alkalmazkodni egy olyan helyzethez, ami akár több napig tartana. De ez más történet.
Maga a kezdeményezés nagyon szimpatikus, jó ötlet lehetőséget, utat (akár kiutat) kínálni a kreativitás, a közösség és a művészi önkifejezés eszközeivel a bátraknak, az ilyen kezdeményezésekre nyitottaknak.
Elgondolkodtató, milyen színvonalas teljesítmény születik egy részben véletlenszerű társaság összefogásának köszönhetően, amiben talán az is szerepet játszik, hogy egy profi színház professzionális eszköztára (stúdió, fény, hang, színpad, szakértők gárdája) is rendelkezésükre állt.
De bennem az is kérdés, nem indulhatna-e útjára éves szinten akár 10-20-30-40 ilyen csoport munkája is? Civilekről beszélünk, a szó legjobb értelmében. Mi lenne akkor, ha nem állna mögöttük ilyen háttér, ha egy-egy adott, kreatív ötlet mentén ezek a csoportok keresnének és találnának maguknak a téma mellé helyet, lehetőséget? A Csokonai közTér közösségi színház nagyon jó ötlet, de tovább kellene nőnie, dagadnia, terjeszkednie, elérni minél több embert: olyanokat, akik aktívan részt vesznek benne, játszanak, alakítják – és olyanokat, akik elmennének és megnéznék ezeket. Azért, mert van benne ismerősük, vagy hallottak róla, kíváncsiak rá – vagy csak azért, hogy szebb legyen egy délutánjuk, egy estéjük.