A Campus Fesztivál szervezése soha nem fejeződik be
Szerző: Szénási Miklós | szenasi.miklos@dehir.hu Közzétéve: 2024.05.20. 13:00 | Frissítve: 2024.05.20. 13:03
Az megvan, hogy kórusban is énekel a programigazgató? S hogy miért nem ő írt könyvet a 15 évről? Süli Andrással beszélgettünk az ország egyik legnépszerűbb fesztiváljáról.
A belvárosban találkoztunk, egy olyan kávézóban, ahol cicák sétálgatnak a vendégek között. A helyszínre biciklivel érkezett, és elárulta azt is, nem véletlen ez a helyszín, mivel valamikor a közeli általános iskolába járt, ami most Szent Efrém nevét viseli, de korábban Bányainak hívták. A fő csapás persze nem ez volt, hanem a Campus Fesztivál.
Tavaly szép, kerek születésnapot ünnepelt a fesztivál. Más lesz most az idei, mint korábban?
Igazából nem, a realitásokat nézve az a célunk, hogy hasonló léptékű, hasonlóan szerethető, és mindenképpen a kényelmesség határain belül maradó fesztivált hozzunk idén is tető alá. Tavaly megünnepeltük a 15 éves jubileumot, jelen pillanatban a külső körülmények nem olyanok, hogy most lenne érdemes hatalmasat lépni. Amin dolgozunk, az a meglévő felálláson és már viszonylag jól ismert program- és helyszínstruktúrán belül a minőség javítása, kicsit még izgalmasabb programmal, több szolgáltatással és több extrával.
Hányan dolgoznak ennek a rendezvénynek a sikerén?
A Debreceni Campus Nonprofit Közhasznú Kft. az a szervezet, mely a fesztivál hátterében áll, és nagyon komplex tevékenységi körrel rendelkezik. Ennek köszönhetően minden kollégának sok más projektje is van év közben, egyetemi klubok, közösségi terek üzemeltetésétől kezdve rendezvényszervezésen és egyetemi szolgáltatások működtetésén át. Az állandó irodai csapat körülbelül 20-25 ember, ők azok, akik egész évben az operatív ügyeket viszik. Nagyon sok kolléga tevékenykedik a vendéglátás területén, a helyszínen pedig ezres nagyságrendben dolgoznak azért, hogy mindenki jól érezze magát a fesztiválon.
![](/upload/images/wp_cikkek/2024/sulii.jpg)
A fesztiválról készült egy könyv is, amit hamarosan kézbe vehetünk. Hogyan született ez a kötet? Nem gondoltál arra, hogy te írd meg?
Nem, az első pillanattól kezdve úgy éreztem, ezt másnak kell megírnia. Az volt a koncepció, hogy felkérünk egy újságírót, aki szinte „beköltözik” közénk, és miközben velünk, köztünk tölt időt, külső szemmel is lát minket. Csepelyi Adriennre esett a választásunk, de rajta kívül egy fotóriporter is csatlakozott hozzánk Chripkó Lili személyében, aki a lencsén, az objektíven keresztül próbálta megmutatni, mi is történik a fesztivál-szervezés hátterében. S persze, mellettük számos kollégának és nekem is sok munkánk volt abban, hogy ez a kötet nagyon közel kerüljön a kész állapothoz.
Anyagot gyűjtöttünk, fotók ezreit fésültük át, sztorikat kerestünk, sajtóanyagokat néztünk 15 évvel ezelőttről. A munka oroszlánrésze ősszel lezajlott, most már a lezáráshoz közeledünk.
Tudod, hány fotót néztetek át, míg összeállt a képek listája?
Szerintem a 10 ezernél is többet.
S azt, hogy hány előadó lépett fel ennyi idő alatt?
Lesz egy függelék a kötetben, mely felsorolja az összes színpadi közreműködőt, mert ebben nem csak zenészek vannak: pontosan 1521 produkció fordult meg nálunk.
A Campus programigazgatójaként a fesztiválon tudsz néha lazítani? Csak úgy ott lenni, megnézni mondjuk egy koncertet, és élvezni, milyen klassz fesztivált sikerült csinálni most is?
Nem nagyon tudom szétválasztani ezeket. Aki ebben a hivatásban dolgozik, annak a legfőbb és legintenzívebb örömfaktor abban van, amikor azt látja, hogy mások – emberek ezrei, tízezrei – jól érzik magukat, felszabadultan, közösségben vannak és kikapcsolódnak, élményeket élnek át. Ennél igazából nem kell több. Egy dolog biztos: olyan olajozott gépezet alakult ki a 15 év alatt, hogy mostanában már sokkal kevesebb megoldandó feladat marad a helyszínre és a fesztivál négy napjára.
Tudok nézelődni, koncertekbe, s egyéb művészeti produkciókba belelesni, de közben figyelem azt is, mit szeret a közönség, mi az, amit kevésbé.
Ez egyfajta szakmai ártalom és ezen nevetnek is a barátok, ha eljutok más fesztiválokra, nagyobb kulturális rendezvényekre, ott sem tudom kikapcsolni a „szakmai szemet”.
Egy ilyen nagyszabású rendezvény szervezése mikor kezdődik általában? Másnap, amikor véget ért az előző?
Nem fejeződik be, erre az az adekvát válasz. Mi már az adott évi fesztivál közben a fejlesztés lehetőségeit figyeljük, visszajelzéseket gyűjtünk kollégáktól, közönségtől. Ha elég ügyesek és profik vagyunk az adott pillanatban, ezeket rögzítjük is, hogy ne felejtsük el. A másik: maga a zeneipar elég erősen abba az irányba megy, hogy a nemzetközi szinten jegyzett fellépőknek egyre korábban tervezik meg a turnéját, egyre hamarabb találják ki, merre töltik majd a következő évet, milyen terveik vannak, és ezért nekünk is előre kell gondolkodni. Simán előfordul most már, hogy még el sem kezdődött a 2024-es fesztivál, de már a 2025-ös programon agyalunk, legalábbis ami a nemzetközi fellépőket illeti, s van olyan is, hogy már most meg kell egy-egy előadót keresni, és tárgyalni vele, hogy majd eljöjjön hozzánk. Ez a munka soha nem ér véget és nem kezdődik újra, ez egy folyamat.
Idén Rita Ora lesz a sztárvendég. Mondhatjuk, hogy ő a fesztivál történetének az egyik legnagyobb sztárja?
Nehéz ezt rangsorolni, hogy éppen mikor ki számít nagyon nagy sztárnak. Én nem is hiszek abban, hogy ezen múlna bármi is. Nyilván a fesztivál renoméjához hozzáadnak a nagy nevek, és ez akkor is számít, amikor a fesztivál támogatóit keressük, vagy egy külföldi szakmai partner felé próbáljuk pozicionálni a Campust, olyankor az sokat számít, ha világszerte ismert nevek lépnek fel nálunk. Viszont néha azt is nehéz bekalibrálni, hogy itt, ebben a régióban, Debrecenben és környékén, Magyarország területén, ahol a mi elsődleges célcsoportunk van, egy-egy nevet hogyan fogadnak: Nem biztos, hogy pont úgy, mint az ország más részein vagy éppen Budapesten, nem is beszélve külföldi összehasonlításokról.
A fesztiválok valódi élménycsomagot árulnak – a szó legnemesebb értelmében. Életérzést, atmoszférát kínálnak a nézőknek, és azt is gondolom, a Campus kiemelt helyet foglal el, mint társadalmi esemény, de ettől még nem gondolom, hogy tudnánk ugyanezt a szintet tartani, ha nem lennének nagy presztízsű fellépők, amelyekből hármat-négyet mindig elhozunk.
Messziről indult a Campus, ahogy te is. 2003-ban alakult egykori zenekarod, a Monchichi Potenciál születésnapját színpadon ünnepeltétek.
Az a fellépés nagyon jólesett. Azt persze tudom, ez színtiszta nosztalgia, és nem arról szól, hogy betalálunk és ismert név leszünk a Z-generációban vagy az alfában. Ez egy hirtelen ötlet volt, eszünkbe jutott, hogy 20 éves lenne a zenekar, ami 2008 óta nem volt aktív. A Made in Debrecen azért tűnt jónak, mert ott rövid koncerteket kellett adni, s úgy gondoltunk, ha valahol, ott lenne értelme. Semmi különös nem történt, egyszerűen csak szerettük, jól éreztük magunkat, és láthatóan a közönség is. Aztán jött egy érdekes megkeresés a Fishing On Orfű fesztivál részéről, meghánytuk-vetettük, össze tudunk-e rakni egy teljes programot úgy, hogy többen külföldön élnek, és azt döntöttük, igen, s ha már jött ez a lehetőség, úgy gondoltuk, nem érdemes ezt a puskaport egy fellépésre ellőni. Így 16 évvel a zenekar feloszlása után egy hétre ismét turnébuszba ülünk, június utolsó hetében Debrecenben és Budapesten is lesz egy-egy koncert...
Ha nincs a zenélés, akkor talán bele sem keveredsz a zenei szervezések világába?
Szerintem inkább arról van szó, hogy ezeknek a dolgoknak van egy közös eredője – bennem. Kialakult nagyon korán egy olyan kötődés a személyiségemben, minden irányba, ami zene, illetve művészet. Én a Bányai-iskolába jártam, zenetagozatra, kórusban énekeltem 19 éves koromig, és ezt tavaly januárban újra kezdtem a jogutód, a Lautitia keretei között, mert igényem van rá. Ha ilyesmivel foglalkozik az ember, nagyon fontos az a nyitottság, hogy bármilyen zenével tudj kezdeni valamit. Játszottam zenekarokban, de soha nem lettem virtuóz, viszont mindig is nagyon-nagyon érdekelt és a karrierutamat is ez vitte ebbe az irányba.
Ha már itt tartunk: pár hónapja jelentős szakmai elismerésben részesültél. Mit jelent számodra a Music Hungary Pro-díj?
Nagyon meghatott. Azt gondolom, bármivel foglalkozik az ember, szomjazza a visszacsatolást. Nem feltétlenül a dicséretet, hanem a visszacsatolást.
Az ember úgy van bedrótozva, hogy egyedül is tud tükröt tartani magának, de nagyon sokat jelent az, ha mások is segítenek neki ebben.
Egy ilyen szakmai elismerés amiatt is fontos, hogy kik adják, milyen körülmények között döntenek róla, és ez ad egy olyan visszacsatolást az embernek, hogy nemhiába való energiát fektetni bele, időnként áldozatokat kell hozni, hiszen a munka, amit csinál, nem könnyű, sokszor felborul a bioritmusa, és ahogy az évek haladnak előre, ez egyre kevésbé fér össze egy átlagos, normális polgári létformával, és mindezt olyan mederben kell tartani, hogy ne kelljen a kiégés miatt sem aggódni… Ez az elismerés olyan, amit arra az időszakra is magammal viszek, amikor esetleg már nem pont ezzel fogok foglalkozni.