„36 éves vagyok, életem fele Debrecenhez és vonzáskörzetéhez köt”
Szerző: Szénási Miklós | szenasi.miklos@dehir.hu Közzétéve: 2024.03.09. 14:00 | Frissítve: 2024.03.09. 14:00
Vámospércs – A távolságot azáltal is leküzdheted, ha helybe hozod a távolit, és ebben a távlatosság szándéka motivál – így látja Korpa Tamás, akivel többek között az irodalomról és a vidékiségről beszélgettünk.
Korpa Tamás számára az élet elképzelhetetlennek tűnik az irodalom nélkül. De talán az sem túlzás, ha azt állítjuk: Debrecen, Vámospércs vagy éppen Kolozsvár nélkül is.
![„36 éves vagyok, életem fele Debrecenhez és vonzáskörzetéhez köt”](upload/images/wp_cikkek/2024/korpavezer.jpg)
Korpa Tamás a FISZ 2022-es táborában (Gondos Mária-Magdolna fotója)
Mikor dől el, hogy valaki az irodalom vonzásában fogja élni az életét?
Gyerekkoromban két borsodi költő – Fecske Csaba és Kalász László – példája és (földrajzi értelemben is vett) közelsége mozgósította bennem az irodalommal teli élet vágyát. Aztán rájöttem, magamra maradva a nyelvvel, hogy erről minden nap – nem könnyű – döntést kell hozni. Minden mondatban próbára kell tenni a vonzás hitelességét.
Az életpályádat nézve úgy tűnik, számodra megkerülhetetlen hely volt Debrecen. Mit kaptál a várostól, az egyetemtől?
Szendrőben születtem, Borsod megye északi részén, Miskolcon jártam középiskolába. Szendrőből volt egy markáns peregrinációs trend Debrecen irányába, ez hozott engem is az Alföldre. Mit kaptam? Mindent, ami egy 18 éves fiatalembernek fontos lehet az életben: inspiráló tanárokat, empatikus, befogadó közeget, próbatételek sorát az egyetemi órákon, szerelmet, publikációs lehetőségeket és izgalmas szemléleti ajánlatokat. Azt, ahogyan a világot látom, debreceni éveimnek és annak az irodalmi közegnek köszönhetem, amit a Debreceni Egyetem Irodalom- és Kultúratudományi Intézetében megismerhettem Imre László, Imre Mihály, Oláh Szabolcs, Szirák Péter, Berta Erzsébet, S. Varga Pál, Márkus Béla óráin például. Mekkora életművek, te jó ég.
9 évet éltem a különböző Kossuth-kollégiumokban, belegyalogoltam az esti Nagyerdőbe, vívódtam a boldog tranzit-léttel Szendrő és Debrecen között. Itt végeztem az alapszakot, mesterképzést és a PhD-t is, sokféle fórumon, fesztiválon, konferencián képviselhettem idővel Debrecent.
Irodalomszervezőként – a Fiatal Írók Szövetségének debreceni sejtjét támogatva – fontosnak tartottam, hogy saját magam számára is otthonossá váljon az a hely, ahol nem csupán lakom, hanem élek is. Élénken őrzöm az emlékképet 2006 augusztusából: ülök a Miskolc Galéria udvarán, tikkasztó hőségben, kezemben az Alföld folyóirat egyik száma, benne Borbély Szilárd Az oxigénhiány című furcsa, versszerűtlen verse. Tudtam, hogy azon az egyetemen tanít, ahová én is járni fogok szeptembertől, abban a városban létezik, ahová tartok. Lehet így is verset írni – ez is járt a fejemben, na meg az, ha úgy adódik, talán találkozni is fogunk. Azóta eltelt sok idő, 36 éves vagyok, életem fele Debrecenhez és vonzáskörzetéhez köt.
![](/upload/images/wp_cikkek/2024/tereykunnep.jpg)
Mégis elhagytad a várost, és miközben úgy tűnik, sokan csak Budapestben tudnak gondolkodni, te vidékre vonultál. Miért?
Távozásomnak praktikus és fészekrakó okai voltak: akkori barátnőmmel, későbbi feleségemmel jó ötletnek tartottuk, hogy a kollégiumi, gondtalan menedéket hátrahagyva saját otthonba költözzünk. Olyan helyen nézelődtünk Debrecen szomszédságában, ahol a családja is élt, így kerültünk Vámospércsre, a vidéki otthon megteremtésének és a családi élet vágyának reményével. Nem tudom, hogyan éltük túl az első éveket… Két PhD-hallgató, pénztelenül, apró örömökkel, grandiózus gondokkal A házikó felújításán apukámmal, öcsémmel, nagybátyámmal vállvetve dolgoztunk. Én is lemásztam az elefántcsonttoronyból, hoztam a tüskés, zárkózott személyiségemet, klaviatúra helyett kőműveskalapács, flangli, fúrószál, fázisceruza került a kezembe. Csupa új szó, új nyelv, új szempont, új tapasztalat. A beköltözésünket követő napon apukám – az extrém terheltség miatt – meghalt. Simogattam az általa felrakott burkolatokat, néztem kifelé a fejemből a közösen beszerelt nyílászárókon… Hogy fogok így itt élni? – kérdeztem magamtól. Aztán kezdtem – ahogyan lenni szokott – ideológiát csinálni a kivonulásból, felfedezni a locust, a Fiatal Írók Szövetségének vezetőjeként is hangsúlyozottan vidéki elnökként pozicionáltam magam.
A távolság nem zavar? Mennyire van messze tőled akár Debrecen, akár Budapest?
A vámospércsi városvezetésnek – a rendkívül vagány Ménes Andrea polgármester és a képzőművész Somogyi László Gábor kulturális alpolgármester irányításával – van egy dédelgetett kulturális ambíciója: megteremteni az importált és a lokális, helyi értékek termékeny fúzióját. Ez az elképzelés számomra is imponált, ezért örömmel csatlakoztam.
A távolságot azáltal is leküzdheted, ha helybe hozod a távolit, és ebben a távlatosság szándéka motivál. Mára Vámospércsnek lett egy felismerhető, egyedi kulturális sármja, sok művészben kelt jó érzést Németh Zoltántól Szabó Imola Juliannáig, Lanczkor Gábortól Szőcs Petráig, André Ferencig.
Nyaranta működik két nagy presztízsű művésztelep a városban, csatlakoztunk a Térey Könyvünnephez, csináljuk a Múzeumok Éjszakáját, a Hajdúsárkány Filmfesztivált, élettel teli a Térey Könyvtár, képekkel teli a Fátyol Zoltán Galéria, komoly tudományos konferenciáknak (például A magyar alföld poétikái című tanácskozásnak) is otthont adunk. Ezek a vállalások leküzdik a távolságot, közel hozzák Debrecen és Budapest, Szabadka és Kolozsvár miliőjét néhány pillanatra. Különben a felújított 48-as főúton Debrecen 17 percnyi autózással elérhető; szellemileg pedig még közelebb van. Érdekelnek a protestantizmus debreceni mintázatai, egyáltalán a debreceniség, a cívislét sajátosságai. Kedvenc folyóiratom, az Alföld… Jó tudni, hogy a városban alkot Áfra János barátom, a kirakatban bármikor feltűnhet az installációt építő Tóth Kinga, ott ül a Méliusz-könyvtárban az Ady-monográfus Herczeg Ákos, Puskás István pedig új projektekről tárgyal.
![](/upload/images/wp_cikkek/2024/korpa5.jpg)
Az, hogy Vámospércsen született például Halász Margit, de Térey János élete is több szállal kapcsolódott ahhoz a környékhez feladatot és büszkeséget jelent a település számára?
Kezdjük azzal, hogy Ménes Andrea beleérző- és értékfelismerő tehetségének köszönhetően mind a ketten díszpolgárai a településnek, akárcsak Fátyol Zoltán képzőművész, költő. Valljuk be, ez nem akármilyen reputáció. Amellett, hogy a város kulturális intézményei klasszikus író-olvasó találkozókon foglalkoztatták és foglalkoztatják szeretett szerzőiket, igyekszünk oldani a formális kereteken, és a lehetőségekhez mérten új fogást találni rajtuk. 2016-ban Térey Zártkert című verséről szerveztünk szimpóziumot, bejárva az ide-kötődés térbeli fenoménját, a család egykori málnáskertjét. János számára nem éppen az idillt és a romlatlan paradicsomot jelentette a családi napszám („Apám napszámosa lettem.”) gyermekkorában. Kapálhatta, öntözhette édesapja „Kert-Magyarországának” sajátos, homokbuckás-akácos leágazását.
Az emlékek azonban – amint tapasztaljuk – megszépülnek. A megszépítő messzeségből kiemelve pedig János identitásának is „emlegetett, kibeszélt” részévé váltak, például a Boldogh-ház, Kétmalom utca – Egy cívis vallomásai című memoárjában a vámospércsi időzések.
Felejthetetlen élmény, ahogyan Hajdu Szabolcs, Török-Ilyés Orsolya és Térey János együtt vacsoráznak egy közös vámospércsi fellépés után... János nevét viseli a felújított könyvtár, kamarakiállítás idézi meg alakját megejtő gyerekkori tárgyakkal, Harmath Artemisz jóvoltából. Halász Margit vonatkozásában a legutóbbi találkozásunkat eleveníteném fel: előadást tartott a Navigátor Klub – Világjáró vámospércsiek sorozatban 2023 novemberében Skóciáról, a Hetvenhét vörös bárány című mesekönyvének felföldi hátteréről. Óriási érdeklődés mellett, szívből, önfeledten. Bámultam, eltűnődtem: milyen szépen játszik hazai pályán.
Más az élet, az alkotás lehetősége egy írónak mondjuk a pesti belvárosban, vagy egy csendesebb településen?
Természetesen más. Viszont ne feledjük: a nagyváros belvárosa – minden impulzív potenciálja ellenére – a figyelemelterelés, az időhúzás, a halasztás csapdahelyzetét is előállíthatja. Három könyvet teljes egészében a házunk melletti kis könyvtárunkban (Bibliotéka Aurórának kereszteltük el, lévén, hogy a Hajnal utcán lakunk, a település keleti szélén) írtam. Egy olyan meditációs, mégis könyvektől, kéziratoktól, izgalmas képzőművészeti alkotásoktól „fennforgó” helyiséget sikerült itt kialakítani, ami magamra figyelni és írni segített. Persze ide gyűjtöttem a világból néhány számomra fontos dolgot. Megnyugtat például, hogy egy elzárt mappában a Nobel-esélyes Michael Donhauser nekem írt levele piheg.
Számodra például, hogy működik a versírás? Hogyan kezdődik? Mennyire kemény munka? Vagy ezt nem így kellene közelíteni?
Nyugtalansággal kezdődik, intim érzeményekkel, erős sejtésekkel, hogy valami ott van, ami lehívható, legalábbis van némi esély rá. Igaz, a nyelv nem mindig jön kapóra vagy közbe, sokkal többször kisiklat, cserbenhagy, elmulasztja a segítségadást. Sok jegyzetből dolgozom különben. A pandémia idején – némileg módosult kollektív és privát tudatállapotban – azt éreztem, hogy időnként készen kapok szövegeket, amiket csak le kell írnom, valaki diktálja tehát őket.
Fiatal szerzőnek számítasz, így is több köteted jelent meg, és jelentős publikációk vannak már mögötted. Mire vagy a legbüszkébb, vagy mit tartasz a legfontosabbnak?
Az eddigi könyveim közül A lombhullásról egy júliusi tölggyel című karszt-verskötet az, ami talán a legtöbb, szakmailag is releváns recepciót kapta, több egyetemen foglalkoztak vele, konferenciák, sőt land art munkák témája is lett. Éli a saját életét, levált rólam, nem szorul a támogatásomra – hogy fontosnak tartják, végül is büszkeséggel tölt el. Ugyanakkor egy szépíró sokszor átélheti a szikár, üres lap vagy a kietlen képernyő baljós fenyegetését, szóval nem lehet elégedett.
![](/upload/images/wp_cikkek/2024/korpa2.jpg)
Hogy érzed, ma mennyire népszerű a líra a fiatalok körében? Van helye a valódi és az online térben a verseknek, novelláknak?
Mindig is a kevesek ügye volt az elmélyült olvasás, és valahol ez rendjén való. Ha abból indulok ki, hogy az írótáborokban, tehetségkutató műhelyekben mennyire könnyű feltölteni a helyeket, jönnek tántoríthatatlanul az újabb és újabb nemzedékek, akik nagyon is kíváncsiak a másikra, és az irodalmi hagyományban is egyre otthonosabban hajóznak, bizakodásra ad okot.
Nem példa nélküli az sem a jelenlegi mediális környezetben (például a facebook hírfolyamában), hogy nagy karriert fut be egy Pilinszky- vagy egy Nemes Nagy Ágnes-vers.
Nem tudom mennyire találta szíven a kreatív és koncentrált szövegekkel operáló slam az embereket, de Budapesten és Kolozsváron is megtapasztalhattam azt az eufórikus hangulatot, amit elő tudott állítani (nem csupán a fiatalok körében).
S mire készülsz? Min dolgozol, milyen terveid vannak?
2022-ben jelent meg a Házsongárd live című, Kolozsvár-inspirációkat tartalmazó verskötetem, amelyben a város hibrid élőlényként jelenik meg; élő, eleven, többnyelvű, több identitású személyiségként, középsúlyos traumákkal. Abban a naivitást sugárzó állapotban lebegtem néhány napon keresztül, hogy egy kötetnyi Kolozsvár-vers megírása után szentesíthetjük a bontópert, megosztozhatunk hosszú, 15 éves házasságunk alatt összegyűlt közös vagyonunkon, és külön utakon folytathatjuk, Kolozsvár meg én. E város azonban – történeteivel, bizarr egymásraépüléseivel, urbanisztikai káoszával, végzet iránti fogékonyságával – zavarba ejtett ottléteim során újra és újra. A felfedés és elrejtés örökös körforgásából nem lehet egyszerűen csak úgy kilépni… Hamarosan megerősödött bennem az elhatározás, hogy Kolozsvár továbbra sem mérsékelhető rejtélyességét mások segítségével próbáljam megközelíteni: egy beszélgetőkönyv formájában. Súlyos sorsok könyve, miért ne? Két hónapja zártam le a K-terminál. Húsz dosszié Kolozsvárról című kéziratot. Vannak további ügyeim (a Magyar alföld poétikái tanulmánykötet szerkesztése, új szépirodalmi ötletek), bízom benne, hogy lesz elegendő erőm ezek megvalósítására is.