„Egyebem sincsen, csak a dalok meg a mesék”
Szerző: Rituper Tamás | rituper.tamas@dehir.hu Közzétéve: 2011.11.11. 09:50 | Frissítve: 2011.11.12. 16:32
Debrecen - Az emberi létezés magában hordoz egy olyan szomorúságot, amire a mesében vigaszt talál az ember - mondja Berecz András, aki jövő szerdán Debrecenben is mesél nekünk. Interjú.
Az idén Kossuth-díjjal is elismert Berecz András úgy tartja, hogy a mesemondó hivatása új életet lehelni a régi mesékbe. Jövő héten szerdán Debrecenben, a Kölcsey Központban is elvarázsol majd több száz embert. Ennek apropóján beszélgettünk a mesemondóval.
Dehir.hu: Egy kollégám a mese világnapján arról írt, a mai mesékben egyre több a lombikból világra jött herceg vagy az elvált szülő. Valóban ennyire „modernnek” kell lennie egy mesének, hogy elérjen az emberekhez?
Berecz András: Azt én nem tudom, ehhez nem is igazán értek. Annyit viszont biztosan tudok, hogy azokban a mesékben, amiket én mondok el, nincs lombikbébi. Ezek a mesék a hagyomány mára megmaradt darabjai. Az én aktualitásom annyi, hogy ha valahol nyílik egy ajtó csikorogva, akkor azt belefoglaljam a mesélésbe, megkérem az ajtón belépőt, hogy lehetőleg tíz percen belül próbáljon meg elhelyezkedni valahol. Ha gyermekek verekednek a nézőtéren, akkor beleszövöm ezt is a történetbe, hogy újra rám figyeljenek. Egyébként a mese úgy érvényes és egyetemes, hogy az ember óhatatlanul az időszerű problémáit is felfedezi benne, nem kell ehhez modern díszlet. A mesében feszülő problémák állandó problémái az emberiségnek, így mindig időszerűek.
Dehir.hu: Ha már említette a gyerekeket. Ön legtöbbször felnőtteknek mond mesét, ennyiben más a két közönség?
Berecz András: Egészen más, más törvényei vannak. Magának a meseválasztásnak is illeszkednie kell a közönséghez. Ha sok gyerek jön el, akár az utolsó pillanatban is változtatok. Nem szeretem, ha azt a mesét mondom el, amit előre elhatároztam, azt szeretem, ha az emberek figyelnek rá és szeretik. Ha felnőttek és gyerekek is vannak a nézőtéren, gyakran előfordul, hogy a felnőttek figyelme ráragad a gyerekekre, ha viszont csak gyerekek vannak, az nehezebb eset, olyankor határozottabban kell fogalmazni, ami fegyelemre tanítja az embert.
Dehir.hu: Ön mindig alakítja, hízlalja a meséket. Meddig lehet ebben elmenni?
Berecz András: A hízlalásnak két akadálya van. Az egyik, hogy a mértéktelenség semmiben sem jó. Hiába kívánja az a rész a hízlalást, ha elvész a cselekmény, akkor pangó vizek jönnek létre; nem friss hegyi patak, hanem büdös tócsa. A közönség is mérce, ha az ember céltalanul túlmagyaráz valamit, a közönség visszajelez, feszengenek, mocorognak. Határ maga a mű is, a megcélzott tökéletesség. A lényeg, hogy a közönségnek valamiért vakaróznia kell. Ezért is jó a mese, mert a közönségtől kap visszaigazolást. Hogy jó-e vagy rossz, az mindig a helyszínen eldől. Ezért van jó arányérzéke általában a meséknek, mert egymáson próbálták meg az emberek. A mese nem most született; mióta ember a nyelvét használja, a nyelvét elbírja, mese vagy valami meseszerű már létezhetett. Ha valaki például vadászatról jött, elő kellett adni, mi hogyan történt, mert a másik is ment vadászni. Lehet persze, hogy a harmadik ember már megtoldotta, hogy is esett az a mamutvadászat, úgy színesítette a mesét.
Dehir.hu: Ennyi idő után munkaeszközként tekint a mesékre? Ha például hall egy újat, az jut-e először az eszébe, hogy reagálna rá a közönség?
Berecz András: Nem, nem találom munkaeszköznek. A munka szó mintha nem is volna az én mesterségemhez illő. Ha egy mesében a fényt nem sikerül ellopnom, nem érte meg az egész. Annyira szeretem, amit csinálok, hogy nem is tudom, vajon csak mulatok-e az emberek előtt, vagy kenyeret keresek a családomnak. Nálam ez a kettő összeér. Egyebem sincsen, csak a dalok meg a mesék. Én amúgy elsősorban énekesnek tartom magam, a mesemondás csak később jött. Régebben zenekarral jártuk az országot, de aztán szétszéledtünk, elfogytunk, s mivel egyedül nem könnyű egy egész éjszakát végigénekelni, jöttek a mesék. Persze a zenéhez továbbra is ragaszkodom, nemrégiben jelent meg például egy CD-m Hazakísérlek címmel, melyen gyergyói népdalokat adok elő. Visszatérve a kérdésre, számomra a mese soha nem lesz munkaeszköz, én annyira szeretem a meséket, hogy ha nem jönne el a közönség, s egyedül maradnék a színpadon, akkor is elmondanám a történeteket.
Dehir.hu: Milyen jövőt jósol a meséknek?
Berecz András: Nem vagyok jós, de a mesének jelenleg nagyon jól áll a szénája, nagyon népszerű műfaj. Érthetetlen módon szárnyal, s a legfurcsább helyeken is megállja a helyét. Az ördög gondolta volna, hogy én egyszer egy bankban, banki alkalmazottaknak mondok majd mesét, vagy épp börtönőröknek. Nemrégiben egy templom szószékén állva mondtam el a történteket, onnan, ahonnan isten igéjét hirdetik, pár nappal később pedig egy kocsmában meséltem. De jártam már Amerikában, Egyiptomban, Észtországban, kétméteres hóban és Párizs belvárosában is. Ezek szédítő távolságok, magasságok és mélységek. Hallgatják a meséket az óvodás korúak és a nyugdíjasok is. Nemrégiben a Nyírségben, a tanyavilágban élő időseknek meséltem, hozták a biciklin a pogácsát, a bort, a kacsát, s szépen összegyűltünk. Máskor meg a Művészetek Palotájában énekelte velem ezerháromszáz ember, hogy Erdő, erdő, erdő, Marosszéki kerek erdő.
Dehir.hu: Hogy érzi, a „kezére” dolgozik-e a gazdasági válság, vagy épp ellenkezőleg? Értem ez alatt, hogy ezekben az időkben talán még inkább vágynak kiszakadni a mindennapokból az emberek, de talán mégis nehezebb felvidítani őket.
Berecz András: Az én kezemre az játszana, ha nem volna gazdasági és morális válság. Én akkor vagyok boldog, ha az emberek boldogok. A mesére azonban általában szükség van. Az emberi létezés magában hordoz egy olyan szomorúságot, amire a mesében vigaszt talál az ember. Nincs olyan ember, akinek egy rokona vagy barátja ne hallt volna meg, sőt, olyanról sem tudok, aki ha már megszületett, ne halna meg egyszer. Ez az egész kis villanás, ami itt eltelik, gyógyításra szorul. Az ember simogatásra szorul, a mesékben pedig nyüzsögnek az ilyen technikás simogatások.
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)