A barbárok negyven év után is veszélyt jelentenek
Szerző: Szénási Miklós | szenasi.miklos@dehir.hu Közzétéve: 2019.04.15. 10:13 | Frissítve: 2019.04.15. 10:15
Debrecen – Coetzee híres regénye ma is felkavaró, letehetetlen olvasmány.
A barbárokra várva című regény már 40 éves. Szinte hihetetlen, hogy ez az alkotás közel négy évtized után sem veszített aktualitásából. A 2003-ban irodalmi Nobel-díjjal kitüntetett dél-afrikai író, J. M. Coetzee regénye először 1980-ban látott napvilágot, idén pedig újra kézbe vehetjük.
A regény hőse egy bíró, aki valahol a nagy Birodalom egy határvidéki településen él, s végzi a munkáját. Ő a történet elbeszélője. Alapvetően nem rossz ember. Tudja, mit várnak el tőle, s annak igyekszik megfelelni, ám mivel a Birodalom központjától jó távol tölti a napjait, így próbál alkalmazkodni a körülményekhez. Tudja, hogy a Birodalom alapja a szigorú rend, tudja, hogy az ellenségek a barbárok, velük azonban neki túl sok baja nincs. Szegény, szerencsétlen nomádoknak tartja őket, akik a zord körülmények között próbálnak életben maradni: pont úgy, mint azok, akik itt laknak a városfalakon belül – pontosan ugyanolyan messze mindentől. Ám egy napon a fővárosból küldöttség érkezik: Joll ezredes
egészen másként látja a világot, mint ez az idősödő bíró. Példát szeretne mutatni azzal, hogy a fokozódó helyzetre hivatkozva letartóztat és megkínoz néhány nomádot, akikből vallomást szeretne kicsikarni, hogy a Birodalom ellen törnek.
A bíró világképén folt esik. Nem érti, mi értelme van az erőszaknak. Ő, aki itt él, tudja, hogy szó sincsen készülődésről, semmi nyoma annak, hogy bárki is a Birodalom ellen akarna törni. Itt csupa nincstelen, szerencsétlen próbál talpon maradni a zord körülmények között. Azzal azonban, hogy az ezredessel ütközik, akaratlanul is új helyzetbe kormányozza magát: a hatalom számára megbízhatatlan lesz. Ám idő kell, míg az idősödő bíró ezt felismeri. Az erőszakot nem tudja megakadályozni, megment azonban egy megkínzott és megnyomorított nomád lányt, akibe szerelmes lesz, s akit végül hazavisz a népéhez.
Mire visszatér erről a viszontagságos útról, minden megváltozik. Már nem ő lesz a település parancsnoka, és pillanatokon belül megtapasztalja, milyen is az, mikor valaki kiszolgáltatott helyzetbe kerül, s nem számít sem az igazság, sem az, hogy mit gondol róla… A bíró megjárja a poklokat, s örülhet, hogy legalább a puszta élete megmaradt. S hogy ez mit ér? S mi vár rá, mi vár a településre, mi vár az ott élőkre? Hogy mi számít valójában a Birodalomnak? Mindezt sajátos, meglehetősen puritán stílusban, ám magával ragadóan tálalja Coetzee. Úgy ír, hogy azt érezzük: mi vagyunk ott e világvégi helyen, velünk történik minden, a mi létezésünk a tét.
Különös könyvet írt Coetzee, mely kapcsán a kritikusok joggal emlegetik Konsztaninosz Kavafisz hasonló című versét, mely így zárul: „...éj lett, és a barbárok nem jöttek el. / S futárok érkeztek a limesek felől, / jelentve, hogy barbárok többé nincsenek. // „S most - vajon barbárok nélkül mi lesz velünk? / Ők mégiscsak megoldás voltak valahogy…” Azaz profán módon fordítva: kellenek azok a barbárok (legyenek azok bárkik is), akikre a problémákat rá lehetne tolni – csak éppen mi van, ha nincsenek? Akkor mi lesz velünk? Mi lesz a renddel, amit hittünk, vagy amit próbáltak elhitetni velünk?
Bár tagadhatatlan a tetten érhető összefüggés Kavafisz költeményének és Coetzee regényének alapgondolata között, ám enélkül is élmény ezt a kötetet olvasni, s legalább ennyi szellemi rokonság felismerhető Dino Buzzatti szintén emlékezetes remekével, a Tatárpusztával is. Ám Coetzee valójában egyik műtől sem függ, A barbárokra várva önálló, nagyon erős regény a kisember és a hatalom viszonyáról, az elkerülhetetlen, ám értelmetlen erőszakról, a lehetetlenségről és a tehetetlenségről, a szerelemről, illetve annak illúziójáról. Arról, hogy egy nagy rendszer részeként mennyire nincs esélyünk rá, hogy valóban mi alakítsuk a sorsunkat, az életünket.
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)