Az orosz harsányság és a debreceni panellét is megjelenik a Modem tárlatain
Szerző: Magyar Evelin | magyar.evelin@dehir.hu Közzétéve: 2019.08.25. 12:30 | Frissítve: 2019.08.26. 08:30
Debrecen – Családi okok miatt betérünk a művészeti központba: emlékeink között kutakodunk, idegen, mégis ismerős terekben, korokban sétálunk némán.
Három különböző kiállítást is megtekinthet az, aki a következő hetekben a debreceni Modern és Kortárs Művészeti Központba látogat. A földszinti tárlat egy igen hideg, és még annál is különlegesebb tájra, Oroszországba kalauzol, míg a második és harmadik szinten látogathatók valamennyire kapcsolódnak egymáshoz, Debrecenhez és a létünk legalapvetőbb kérdéseihez, tereihez.
Harsány: látogatható szeptember 15-ig
A kiállítótérbe belépve az első látogatói felismerés az, hogy milyen erős kontraszt van a színekben, formákban tobzódó plakátok és a hófehér, makulátlan falak között. Nem is csoda: Oroszországban hasonlóan éles, mégis a háttérben meghúzódó ellentétek feszülnek.
Szinte ordibálnak ezek a plakátok azért, hogy rájuk figyeljünk, mégsem tolakodóak: pontosan ki akarnak valamit fejezni, tudatos segélykiáltások ezek.
S ha egy csendes zugba leülve áttanulmányozzuk Szergej Szerov ajánló szövegét, megértjük, hogy az első benyomások valósak, és a Kandinszkij művészetére való visszaemlékezés sem ok nélkül való.
Oroszország a világ leghidegebb országa a maga -5,5 fokos éves középhőmérsékletével: Szergej Szerov művészettörténész, az Academy of Graphic Design elnöke szerint nemcsak ezzel a hidegséggel, hanem a „civilizálatlan fagyottsággal” is meg kell küzdenie az orosz dizájnereknek, ugyanis ez a közeg közömbös a szépség iránt. Ebben a hideg országban viszont szerinte a design a hő, a fény, a harmónia és a szépség forrása: ez a szemlélet az alkotásokon egyértelműen visszaköszön.
A kegyetlen sztálini rezsim bár elnyomta az orosz avantgárdot, nem törölte ki végképp a művészek emlékezetéből: annak öröksége szépen kirajzolódik a Modem tárlatán is. A filmeket, koncerteket, színházi előadásokat, fesztiválokat, kiállításokat hirdető plakátokban ott rejlik az a pajkos összekacsintás, amely egyértelművé teszi, hogy nem elfeledett alkotó Kandinszkij, s a dadaizmus montázsművészete is visszaköszön több képen is.
A szemet gyönyörködtetően színes, mindent kitöltő plakátok mellé befértek fekete-fehér művek is: ezek olykor még inkább felhívják magukra a figyelmet, mint türelmetlenül izgága társaik. A Harsány című tárlat gondolatban a keleti ország felé repíti a látogatókat: egy moszkvai utcán sétálunk, megpillantjuk egy remek fesztivál plakátját, például a Golden Bee-jét, és már ott is vagyunk fejben.
Panel: látogatható november 17-ig
A Debrecenhez is több szállal kötődő tárlat számos kérdést vet fel már a kiállítótérbe való belépéskor: olyanokat, amelyek korábban egy látogató fejében sem fordultak meg valószínűleg, pedig mennyire kézenfekvőek!
Tekintve, hogy a magyar lakosság mintegy ötöde él panellakásban, nem jogtalan az a kérdés, a bérházak milyen hatással vannak társadalmunkra, az egyénre, létezik-e lakótelepi identitás,
s egyáltalán: milyen tapasztalatokkal jár ezekben az olykor zsebkendőnyi, zsúfolt lakásokban élni akár évtizedeken át.
A panelrengetegről és a bennük lévő lakásokról azoknak is van tapasztalata, akik sosem éltek bennük: legalább néhány baráti, családi látogatás alkalmával alkalma nyílik mindenkinek arra, hogy belépjen ezekbe a sematikus, ám annál gazdagabban díszített otthonokba, amelyek olykor attól függően giccsesek, modernek vagy épp dísztelenek, hogy a látogatott személy birtokolja-e, vagy csak bérli.
Be is léphetünk egy okosan felépített panelbe a Modemben: a „berendezése”, elrendezése a Gazdálkodj okosan! otthonideáljára hajaz,
édes emlékeket felidézve a látogatókban. A tárlaton az egész múlt századi panelépítési sztorit megismerhetjük: a népvándorlás, a háborúk és a Bauhaus újításai igényelték ezeket az egységes házakat, tömböket, amelyekben sok emeleten még több ember élhet. Olykor túl intim közelségben, még azt is hallva, ha a szomszéd kihúzta a székét maga alól vacsora után.
Érdekes interjúkat is készítettek a tárlathoz kapcsolódóan: kár, hogy ezeknek a hangja olyannyira egybefolyik, hogy nem lehet egyre koncentrálni, így néhány mondat után el is lépünk a vászon elől.
S a fotókat megtekintve egy újabb sor emlék, élmény, érzés tódul a látogató fejébe. Mennyi misztikumot, titkot, örömet, küzdést, ízléstelenséget vagy kalandot rejthet egy lakás? Ki néz majd ki egy adott ablakon? Ki élt ott előtte, mennyire hagyta kéznyomát a lakáson? Gondolatok sora cikázott a fejemben a színes, szinte szagos, olykor lepukkantságot, máskor ízléstelenséget közvetítő képeket megtekintve:
graffitik, szükségszerű, szimmetrikus szürkeség ez, kelet-európai szomorkás esztétikum, amelyet olykor megtör a giccses, túldíszített, kompenzálni vágyást mutató tobzódás.
Ne érkezzünk üres kézzel ezzel a tárlatra: saját fotóinkat és történeteinket is meghagyhatjuk az „üzenőfalon”. Izgalmas sztorik kerekedhetnek, olyanok, amelyeknek mi is szereplői voltunk, vagyunk, leszünk, vagy épp lehettünk volna: elég egy sétát tenni a Tócóskert felé.
Családi okok miatt: látogatható november 3-ig
A család változó fogalommá vált az elmúlt évtizedek, -századok során: ezt még napjainkban is tapasztalhatjuk, pedig nem is akkora ördöngösség talán kitalálni azt, kiket sorolunk ebbe a közeli csoportba. Életünk, fejlődésünk legalapvetőbb élménye, ösztönzője, védelmezője ez az intim, szeretetteljes környezet, amelyben megtapasztalhatjuk, milyen totyogni, iskolába menni, beülni az irodai székbe, sírni, nevetni, együttérezni, megharagudni. Ezt a különös, olykor fájdalmas, máskor annál kézenfekvőbben örömteli egyveleget ábrázolja a lehető legkülönfélébb módozatokon a Modem augusztus 17-én nyílt tárlata.
Az idilli kezdőlépések után – amely az élet természetes felnövés folyamatát székek segítségével idézte meg –
egyből nagy pofont kap a látogató: a családon belüli erőszak lesújtó adataival, történeteivel szembesülünk. A NANE Egyesület szórólapjaiból is vehetünk: ezek a párkapcsolati és az érzelmi erőszakra is ráirányítják a figyelmet.
Kissé csapongónak éreztem ezt a kiállítást: belekaptunk egy-egy témába, korszakba, majd egy lépés múlva máshol jártunk. De ez betudható annak is, hogy nem minden család, egyén fejlődése, élete ugyanolyan: hullámvölgyekkel tarkított vasúton ül legtöbbünk, és a gyász, az erőszak, a kilátástalanság, az építkezés, családalapítás más és más fázisokban érkezik el. Ha elérkezik.
A kiállításról a kedvencem egykori egyetemi tanárom, Keszeg Anna fotósorozata: a tárgyi kultúra kérdéskörét a női felmenők fotóinak segítségével közelítette meg. A bennünk tovább élő ősök alapvető érzése dolgozott bennem leginkább a képeket nézve: milyen hasonló orrot látunk, ha a tükörbe és édesanyánkra nézünk, hogyan élnek bennünk tovább a szülők mozdulatai, örömei, háttértörténetei.
A Családi okok miatt sokkal inkább egy „belső kiállításként” fogható fel: a megtekintőben feltörő érzések, élmények sokkal többet vetítenek elénk, mint amit ténylegesen látunk, hallunk a kiállítótérben.
S ha egy régi bútordarab, egy kiivott kávécsésze vagy épp rétessütésről készült videó ilyen hosszúra nyúló asszociációs folyamatot indít el bennünk, miért is ne adnánk át neki magunkat?
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)