Tovább Amerika útjain – 15. rész – boltívek a kanyonok földjén
Szerző: Széles Tamás | szeles.tamas@dtv.hu Közzétéve: 2012.08.25. 10:06 | Frissítve: 2012.08.26. 09:43
Arches Nemzeti Park, Utah (USA) – Utah szimbólumát, a nagy homokkő boltívet az amerikaiak nagy része sohasem fogja megtapintani. Egyszerűen nem tudnak oda felmászni. Pedig igazán megéri: aki itt áll, szembesül a természet határtalan szabadságával. A Kanyonok földjén…
Egészen hihetetlen természeti csodákat kínál az amerikai Délnyugat. Évmilliók sziszifuszi munkájában gyönyörködhet a turista, bármerre is indul. Amit itt egykoron elvégzett a jég, a víz, az erózió, azt most - nemzeti parkokba foglalva - egyenként meglátogathatjuk. Alig térünk magunkhoz mondjuk a Monument Valley nyújtotta csodáktól, máris „beesünk” az Arches Nemzeti Park hihetetlen homokkő boltívei közé. Persze mehetnénk másfelé is a Kanyonok földjének nevezett Colorado-fennsíkon, jó eséllyel más és más természeti szépségekre bukkanunk. Az 1971-ben alapított Arches-ban körülbelül 1500 olyan különleges földtani képződmény, természetes boltív található, amelyet a szél és az eső eróziós tevékenysége hozott létre.
Északról, a Sziklás-hegység lábaitól ereszkedünk Dél felé. Utahban, a mormonok államában járunk. És ha már itt vagyunk, beugrunk a nevezetes vallási központba, Salt Lake Citybe. A közeli Nagy-sóstó után kapott nevéhez képest egy takaros kis-nagytelepülést találunk a magas Wasatch-hegy mentén alapított mormon-fővárosban. 1847-ben alapították a mormonok a várost. Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza néven bejegyzett felekezet tagjai Joseph Smith próféta halála után, Brigham Young apostol vezetésével vándoroltak Utah államba, hogy itt létrehozzák központjukat. Az egyház székhelye a belvárosi Temple Square-en található hattornyú főtemplom, mellette pedig a híres, 1867-ben épült, hosszúkás Mormon Tabernacle. Ez utóbbi mélygarázsában parkoltunk le, majd a templom körüli térre érve máris belebotlottunk az első „térítőbe”.
Nem lazsálnak ugyanis a mormon hívők, több nyelven beszélve agitálnak egyházukba minden arra járót. Mi speciel afelől érdeklődtünk a kedves hölgynél, hogy beprotezsálna-e bennünket egy kis templomlátogatásra, ám gyors elutasításban volt részünk. Mert oda csak a felekezethez tartozó hívek tehetik be a lábukat, és még azok közül is csak azok, akik engedélyt kapnak erre az egyházfőtől. Azt már nem mertük firtatni, hogy milyen „tehetségre” lenne szükségünk, ha hirtelen megtérnénk, bár kétségünk sincs, hogy mondjuk a novemberben éppen amerikai elnöknek készülő mormon Mitt Romney simán megkapná a vizitáláshoz szükséges lehetőséget. Persze egy parkvégi épületben megtekinthettük volna a nagytemplom részletes makettjét, de hát ez olyan olcsó „alamizsna”, mint amikor a gyerek Ferrari autót kér(ne) az apjától, aki rögtön megveszi azt – matchboxból… Körbejártuk hát a teret, elolvasgattuk az alapítók és egyházi vezetők szobrainak feliratait, melyekből részletesen megismertük e nagy vallás létrehozásának különös történetét. Mivelhogy Salt Lake City más nagy attrakciót nem kínált, elindulhattunk az Arches Nemzeti Parkba.
Sivatagos területre tévedtünk, a zöld növényzetnek a nyomait is alig láttuk. Míg néhány napja a Yellowstone Nemzeti Parkban fagypont-közeli hideg és az állatvilág széles tárháza várt bennünket, itt a hőmérséklet alulról közelítette a 35 fokot, állatban pedig talán a gyík volt a legnagyobb (és majdnem az egyetlen). Persze a látvány kárpótolja a turistát minden „kínjáért”, elvégre itt található a világ legtöbb természetes homokkő boltíve. A park egy sóágyon „lebeg”, amely körülbelül 300 millió évvel ezelőtt cseppfolyóssá vált a ránehezedő sziklák nyomása alatt. A felpúposodó sóréteg megrepesztette a felső homokkő réteget. E repedések kopni kezdtek, és hosszú „sziklauszonyokat” hagytak maguk után. Ezek eróziója hozta létre a változatos formájú boltíveket. Nos, valahogy így maradt mindez először az indiánokra, majd ránk, turistákra…
Hihetetlen, de igaz: miközben az Arches Nemzeti Park csodáiban gyönyörködünk, a sziklákat a szó szigorú értelmében nem tekinthetjük szilárdnak. Folyamatosan dolgozik bennük a felbomlást és átalakulást előidéző zuzmó, amely magában tartja a nedvességet, és olyan kémiai folyamatot indít el, amely a vizet szerves savvá alakítja, így emésztve a vörös színű mészkövet. Persze az egyszerű turista nem gondolkodik a „nézd mán’ ott a zuzmó a kövön, hogy eszi, a fene belé” összefüggéseken, csak a szemét dörzsöli. A több mint 300 négyzetkilométer nagyságú park bejáratától befelé vezető autóutat természetesen úgy tervezték meg, mint a jó tűzijátékot: nem lövik el mindjárt a legfényesebb és legösszetettebb rakétákat, hanem ahogy haladunk előre, úgy tárul elénk száz csoda. Jól tervezhető kirándulást tehetünk itt, hiszen – az amerikai nemzeti parkokra jellemző precízséggel – kiváló útikalauz-prospektust adnak a bejáratnál. Arról nem is szólva, hogy az útelágazódásoknál kiváló útbaigazító táblák jelzik, hogy merre van mondjuk a Devils Garden, a Delicate Arch vagy az „Ablakok” (The Windows).
A forróságot a sivatagi területen mindenhol tesztelhetjük, hiába a messzi havas tetejű hegyek látványa, itt érezzük, hogy jóval harminc felett jár az idő. Fényképezzük és videózzuk szorgosan a csodálatos boltíveket, akár az Ördög Kertjében, akár az „Ablaktárlaton”. Vannak Északi és Déli Ablak boltívek, amelyek a parkolókból könnyen megközelíthetők. Ám a túra „fénypontja” mégiscsak a végére marad: oda látogatunk, ahová az amerikaiak jelentős része sohasem jut el. Ez pedig a Delicate Arch, Utah állam szimbóluma. A 16 méter magas hatalmas ív jó messziről, a park „talajszintjéről” is látszik. De onnan, kilométerekről szemlélve egyszerűen nem lehet elképzelni, hogy milyen fantasztikus képződmény ez. Mert ahhoz, hogy ezt megtapasztaljuk, fel kell kaptatni a „domb-hegy” tetejére, ami egy jó öt kilométeres gyalogtúra. Nos, ezért nincs esélye megtapogatni a boltívet a legtöbb amerikainak.
Ide ugyanis nem vezet autóút, és a táv utolsó néhány száz méterén igencsak kell felfelé kapaszkodni. Liftet, kólaautomatát, vontatót nem telepítettek a park gazdái, ezért inkább a lelkes és kitartóbb (mondhatjuk, vékonydongájú) látogatók lihegnek a kaptatón. A szél is egyre erősebb, az út is keskenyedik, míg végül felérünk egy „teraszra”, ettől már alig száz méternyire van a cél, igaz légvonalban. Mert aki a közelébe akar menni, hogy aláállva, felemelt kézzel átadja magát a természet alkotta csoda okozta élménynek, annak félkörben indulva, egy kürtőszerű meredély tetején kell megközelíteni a célt. Balra oldalazunk, mert jobbra a hatalmas mélység (korlát nincs, de a lábunk alatti vörös mészkő szinte tapad, nem csúszik), félünk a leeséstől. Aztán a Delicate Arch alatt megállunk, felnézünk a fölöttünk magasodó kő boltívre (nagyon fúj a szél!), „áttekintünk” a túloldali nagy hegyekre, majd elindulunk vissza. Újabb öt kilométer, de végre lefelé. A parkolóban megcsodáljuk néhány Utah-állambeli autó rendszámtábláját, melyeken a korábban „élőben” látott boltívet ábrázolták. Hiába, az itt élők büszkék értékeikre, és kétség sem férhet hozzá: az Arches Nemzeti Park igazán nagy érték. Boltívek százaival, a Kanyonok földjén.
Széles Tamás írása
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)