Már 12 éve sportol jótékonysági célból a debreceni hősök egyike, és esze ágában sincs abbahagyni
Szerző: Szénási Miklós | szenasi.miklos@dehir.hu Közzétéve: 2024.03.24. 13:20 | Frissítve: 2024.03.24. 13:23
Debrecen – Minden reggel korán kel, szigorú időbeosztást követ, és ami a legfontosabb: az összes tevékenységét szenvedéllyel csinálja. Interjú Nádudvari Péterrel.
A civil életben pedagógus és sportoló, olyan ember, akire túlzás nélkül azt mondhatjuk, hogy a hétköznapi hősök egyike. Komoly vállalást tett, hogy segítsen egy Marci nevű, agydaganattal küzdő kisfiúnak, akinek a reményt egy németországi kezeléssorozat jelenti. Nádudvari Péter 400 kilométert futott és a kilométereket áruba bocsátotta, hogy előteremtse a következő kezelés költségeit. Közel ezer fő adományából 6 millió forintot sikerült gyűjteni a kisfiúnak, a futásokról pedig egy film készült: A remény útjai című alkotást az Apolló moziban mutatták be, ezt követően beszélgettünk sportról, jótékonyságról, szeretetről és családról Nádudvari Péterrel.
Fotók: Szabó Zsombor
Miért éppen a futás? Futni önmagában is ember próbáló feladat, még 4 kilométer sem kevés, nemhogy 400…
Többféle sportágat is űztem korábban, de ez lett a kedvencem. Úgy gondolom, a futás túlmutat magán a sporton, egy szentimentális „műfaj”: gyakran gyönyörű tájakon gyűjtöm a kilométereket, és a monotonnak tűnő fizikai tevékenység közben intenzív és mély lelki életet élek. Átgondolom a múltam és a jelenem fontos eseményeit, tervezem a jövőt: nemcsak a célhoz futok el, hanem önmagamhoz is. A futás esetemben jótékonysági célt is szolgál, ezt a sportágat lehet „forintosítani”: eladom az általam megtett kilométereket egy nemes ügy támogatására.
Ilyen hozzáállás a profi sportolókat jellemzi. Nem érezted soha, hogy neked csak ezzel kellene foglalkozni?
Nem, a sportot mindig is csak kedvtelésből szerettem volna csinálni.
Szereted a kihívásokat?
Igen, nagyon szeretek „megfeszülni”, főleg egy jótékonysági cél érdekében. S persze minél meghökkentőbb kihívás elé állítom magam, annál jobban felfigyelnek az emberek arra az ügyre, amit képviselek. A legutóbbi jótékonysági futásom alkalmával egy hétvége alatt jutottam el a Nagytemplomtól a Kékes csúcsáig, összesen 162 kilométert lefutva.
A civil életben gyógypedagógusként dolgozol. Hogy kerültél erre a pályára?
Mondhatni, hogy a segítő szakmák iránti elkötelezettséget már az anyatejjel magamba szívtam: édesanyám orvos, édesapám szociális munkás, és mindketten sokat tesznek a hátrányos helyzetű embertársaik megsegítéséért – a munkájukon kívül is. A másik ok az, hogy gyerekkoromban magam is rendelkeztem „fogyatékossággal”: többféle beszédhibával küszködtem – amelyek miatt gyakran voltam gúnyolódások célpontja –, így jól tudom, mit jelent hendikeppel élni.
Van összefüggés a munkád és a jótékonysági kezdeményezéseid között?
Igen, hiszen a rászorulók segítése számomra nem csupán munka vagy hobbi, hanem életforma.
A feleséged is kreatív személyiség, akinek néha ugyanúgy szüksége lehet arra, hogy legyen egy hátország mögötte, egy támasz, egy társ, akire számíthat. Össze tudjátok ezt hangolni?
Mindig megtaláljuk a módját annak, hogyan segítsük a másikat a céljai elérésében – mellette pedig együtt toljuk a család szekerét. Megfelelő időbeosztással, szervezéssel, na meg a másik iránti szeretetből fakadó áldozatkészség által sok helyzet megoldható.
A filmet látva azon tűnődtem, hogy vagy képes ennyi mindent napi 24 órába belesűríteni?
Minden reggel korán kelek, szigorú időbeosztást követek, és ami a legfontosabb: az összes tevékenységemet szenvedéllyel csinálom.
Ott voltam én is a filmbemutatón, és láttam, nagyon meghatott a helyzet...
Életem egyik legszebb estéje volt, hálás vagyok a készítőknek: Czine Tamásnak, Hercz Norbert Tibornak, Muszka Tamásnak, Szabó Zsombornak, hogy ilyen módon is az ügy mellé álltak. Katartikus volt az a végszó, amit az édesanya adott meg a vetítést követő beszélgetéskor: Marcika jól van, a daganatmaradvány egyre gyengébb, és minden továbbinál erősebb a remény, hogy a kisfiúból egyszer boldog, egészséges felnőtt válik. Fantasztikus érzés, hogy a magból, amit elvetettem, ilyen terebélyes fa nőtt, hogy ennyien beálltak az ügy mögé, és hogy ez az összefogás a legértékesebb célhoz vezet közelebb. Ahhoz, hogy egy gyerek számára a betegsége egy idő után csak egy múló rémálom legyen...
A remény útjaival lezárult egy fejezet az életben? Vagy egy új kezdődött? A vállalásodat teljesítetted. Lesz folytatás?
Már 12 éve sportolok jótékonysági célból, amit eszem ágában sincs abbahagyni. „Peti, amíg erővel bírod, ezt neked csinálni kell” – mondta nemrég az egyik kedves ismerősöm, és teljesen egyetértek vele. Aki mögött ekkora támogatás van – gondolok itt például a sokmilliós adományra és a médiára – annak morális kötelessége folytatni ezt az utat, elvégre rengeteg a rászoruló. Viszont azt, hogy kiért futok legközelebb és mikor, még nem tudom. Most a film által szeretnénk Marcikának minél több támogatást szerezni. (Aki szeretne segíteni, az ehhez itt talál információt! - a szerk.)
Ha nem dolgozol, ha nem futsz, létezik olyan, hogy éppen semmit nem csinálsz? Vagy mondjuk önfeledten bulizol?
Rajongom a szépirodalmi művekért és a történelmi témájú könyvekért, a sportot pedig nemcsak művelni, hanem nézni is szeretem, írni és zenélni is szoktam, leginkább ezek kapcsolnak ki. A nyitott, tartalmas, a másik véleményét tiszteletben tartó társalgásokból is tudok töltődni. Azt, hogy hogyan teremtsem meg az optimális egyensúlyt, folyamatosan tanulom. Sokszor lebeg előttem a következő mondat: „Aki nem tud ellazulni, nem tud megfeszülni sem.