A nagy reformátorok nyomában
Szerző: Keczeli-Kővári Ágnes | kovari.agnes@dtv.hu Közzétéve: 2010.10.24. 12:30 | Frissítve: 2011.10.19. 17:39
Kálvin, Zwingli és Bullinger, vagyis a nagy reformátorok városait kereste fel a debreceni reformátusok egy kis csoportja. Három országon át, összesen 3600 kilométertt tettek meg, hogy Zürichben és Genfben lélekben találkozhassanak a nagy elődökkel. Út közben betértek Bécsbe, Melkbe, Salzburgba, Bernbe, Milánóba és Velencébe is. A hosszú útra a DTV stábja is elkísérte a csoportot. Keczeli-Kővári Ágnes útibeszámolója.
Át lehet adni érzéseket? El lehet mesélni hitelesen azokat az élményeket, amelyeket átélni is csak egyszer lehet? Sajnálom, hogy nincs még olyan készülék, amelyet az agyamra és a lelkemre csatlakoztatva le lehetne játszani azokat az emlékeket, amikre éppen gondolok. Igazán csak úgy tudnám megmutatni, milyen is volt a kirándulás. Kirándulás? Kicsit furcsa így nevezni egy 3600 kilométeres zarándoklatot. Senkit nem ismertem a buszon. Vasárnap volt, és esett az eső. Mindenki jókedvűen búcsúzott a családjától, hiszen egy hét az nem nagy idő. Én meg ott álltam szerencsétlenül, mert nem volt túl sok kedvem hozzá. Én „csak” egy riporter voltam ezen a zarándoklaton. Az operatőr kollégával elfoglaltuk a leghátsó üléseket, és vártunk. Beszélgettünk, jó magyar szokáshoz híven ettünk, és hallgattuk, miről beszélnek ők. Ők, akik már nagyon izgatottan várták, hogy találkozzanak végre a nagy elődökkel. Kálvinnal, Zwinglivel és Bullingerrel. A debreceni református közösségnek sokat jelentenek ezek a nevek. A nagy reformátorok. Nekem előtte csak a középiskolás tananyagok jutottak eszembe róluk, Bullinger nevét pedig egyáltalán nem ismertem. Most sem az jut eszembe, hogy mikor születtek vagy hol munkálkodtak. Az jut eszembe, hogy Genf és Zürich csodálatos helyek. És Bécs, Melk, Salzburg, a Rajna, Bern, Milánó, Velence. A 9 várost öt nap alatt jártuk végig. Végigsétáltunk a legszebb utcákon, megnéztük a szobrokat, kutakat, óratornyokat, bementünk a templomokba, és a fejemben mindvégig forgott a film és szólt a zene. Lehet, hogy ez riporterbetegség, de ha szépet látok és hallok, rögtön elképzelem, hogyan fog ez kinézni a képernyőn.
Szóval ez volt az egyik része. A nagyvárosok, a nagy reformátorok szülő- és „munkahelyeinek” meglátogatása, és a „tartozékos” nagyvárosok és látványosságok ki nem hagyása.
A másik része a kirándulásnak az, amikor mentünk. Busszal. Ötvenen. Azt hiszem, már említettem, hogy senkit nem ismertem az elején. Aztán szépen lassan összebarátkoztunk. Még most is a hála, a jókedv és valami elmondhatatlan érzés tör rám, amikor rájuk gondolok. Sokszor csak nevettünk egy jót egy poénon, elmeséltük, milyen jó az a könyv, amit éppen olvasunk, megnéztük a családi fotókat a telefonon, és megkínáltuk egymást süteménnyel, szendviccsel, borral, almával, és még ki tudja, mi mindennel. Önzetlenek voltak. Olyannyira önzetlenek, hogy néha már én voltam zavarban, amikor elfogadtam valamit. Ugye ismerős az érzés. Láttam, hogy szívesen kínálja, és hogy ez abban a közösségben olyan természetes. És győzködnöm kellett magam, hogy ez a normális. Hamar sikerült hozzászoknom.
|
Soha nem fogom elfelejteni ezt a „kirándulást”. Nem csak azért, mert szép képek készültek, és mert Velencébe világéletemben szerettem volna eljutni, és most sikerült, meg láttuk a Mont Blanc csúcsát meg a friss alpesi legelőket. Az élmények beleitták magukat az agyamba és a lelkembe. Nem tudom, nem is akarom elfelejteni őket. Sokszor eszembe jut a Rajna vízesés, amikor az óriási zuhatag mellett azt éreztem, széttéphetne az áradat. Vagy amikor Velencében a szűk sikátorokban sétáltunk, és a kis pékség ablakán belesve azt néztük, hogyan készülnek a sütemények. Vagy amikor a Schönbrunni kastélynál olyan, de olyan nagyon nyugodtnak és szabadnak éreztem magam a csodálatos látványtól. Vagy amikor útban Olaszország felé a hatalmas hófödte sziklák láttán az egész busz elnémult hosszú-hosszú percekre. Vagy amikor az egyik este a szabad ég alatt falatoztunk este fél 10-kor, mert a portás fiú nem akart beengedni minket.
Ugye, hogy így nem lehet? Így nem az igazi. Hiába játszom le a fejemben és a lelkemben újra és újra a képeket, nevetéseket, álmélkodásokat és a csodálatot. Nem megy. Az egyetlen megoldás, ha mindenki saját maga átéli, milyen busszal és 49 ismeretlen, de jóindulatú emberrel megtenni 3600 kilométert olyan országokban és városokban, ahol soha nem járt még előtte. Indulás!
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)