Színésznő, püspök és rektor mesélt édesapjáról Debrecenben
Szerző: Petró Enikő | info@dehir.hu Közzétéve: 2018.11.08. 09:00 | Frissítve: 2018.11.08. 09:05
Debrecen – Apákról, életutakról és Istenről vallott Udvaros Dorottya, Fekete Károly és Kustár Zoltán a Kollégiumban.
Megtelt szerda este a Debreceni Református Kollégium díszterme, ahol az érdeklődők Udvaros Dorottya Kossuth- és Jászai Mari-díjas színművész, Fekete Károly püspök és Kustár Zoltán, a Református Hittudományi Egyetem rektorának történeteit hallgathatták meg.
A beszélgetés előtt Udvaros Dorottya Mégis szép című önálló estjéből mutatott be egy részletet, amelyben egy olyan művészt személyesít meg, aki visszagondol pályája kiemelkedő alkalmaira. Az előadás mottója: Mi az, amit egy férfi soha nem mondana el egy nőnek? Költői kérdés maradt ez a felvetés miután több kortárs író és költő sem tudta rá megadni a választ. A frappáns monológok mellett felhangzottak olyan dalok is, amelyek a művésznő Majdnem valaki című albumán is megtalálhatóak – például az Ötödik nap, a Bizonytalanság vagy az Így születtem. A nézők azt is megtudhatták, hogy
a színművész először félt egyedül színpadra állni, hiszen csapatjátékosnak tartja magát,
valamint azt is elmesélte mit írt róla Esterházy Péter. Udvaros Dorottya a családjáról szóló anekdotával zárta a műsort, amellyel be is vezette a kerekasztal-beszélgetés témáját.
A beszélgetést Tóth-Mihala Veronika lelkész vezette. Felolvasott egy idézetet az Így születtem című műből, majd ennek kapcsán arra kérte a beszélgetés résztvevőit, hogy beszéljenek az apjukról. Udvaros Dorottya arra volt a legbüszkébb az édesapjával kapcsolatban, hogy sosem látta őt összeomlani, bármilyen nehézségbe is ütközött, mindig talált magának egy célt. Fekete Károly azt a mosolyt tartotta az egyik legmeghatározóbb élménynek, mikor apja először ült be a szolgálati autóba friss jogosítványával. Kustár Zoltán
egy szalmakalapos, pipás embernek írta le édesapját, aki mindig megtartotta jó kedvét, bármerre vezette is az élet.
Mikor a szenvedélyesség merült fel kérdésként, a színművész apja rendezői munkáját emelte ki, amelyet olyan komolyan vett, hogy kislányát is kikergette egyszer a próbáról, mert az fel s alá közben. Fekete Károly szenvedélyes igehirdetőként jellemezte apját, olyannyira, hogy a Reformátusok Lapja című kiadványban még betegsége idején is kézzel írta meg a saját cikkét, pedig sosem jegyzetelte le egy prédikációját sem. Kustár Zoltán pedig úgy emlékszik vissza, hogy apja mindent szenvedélyesen élt meg az örömtől a bánatig. Fekete Károly felemlegette, hogy miután szülei a Kustár családnál jártak, otthon is elvárták a saját gyerekeiktől, hogy olyan rendet tartsanak, mint amilyet a hét Kustár gyermek is tartott az otthonukban. Kustár Zoltán megerősítette, hogy apja csak annyi elvárást támasztott feléjük, hogy a dolgukat mindig rendesen végezzék el.
Tóth-Mihala Veronika arról is érdeklődött, hogy mi az, amit úgy éreznek, hogy apjuk át akart nekik adni. Udvaros Dorottya szerint a francia nyelv volt az, amire az édesapja nagyon meg szerette volna tanítani, de ő nem volt túl fogékony rá. Viszont tőle kapta az irodalom iránti érdeklődést és szeretetet, valamint annak az izgalomnak az átélését, amelyet érez, amíg egy színdarab az olvasástól a bemutatásig eljut. Elmondása szerint ez az érzés késztette arra, hogy az orvos pálya helyett színésznek tanuljon. Fekete Károlyt
az apja a zene hatalmán keresztül tanította meg az élet örömére, ugyanis egy harmóniumon keresztül fejezte ki általában érzéseit.
Elárulta, hogy ha teheti, ma ő is leül néha a harmónium mellé. Kustár Zoltán úgy érzi, a Szentírás szeretetét kapta meg édesapjától, valamint, bár nem tudatosan, a sokoldalúságát is megtanította neki, amivel felépítette boldogságát.
Nem csak a rektor mesélt a vele szembeni elvárásokról. Udvaros Dorottya sosem érezte, hogy apja bármit elvárt volna tőle, inkább csak figyelte, ahogy kitapossa a maga útját a színházi körökben és csak akkor segített neki, ha megkérte rá. Édesanyja volt az, aki inkább bírálta vagy kritikával látta el színészi pályája során. Fekete Károly inkább afelől érzett nyomást a családjától, hogy ő már a negyedik generáció ezzel a névvel, így sokszor került szembe azzal, hogy összemérték apjával, nagyapjával és dédapjával. Emellett édesapja legtöbbször kimondatlanul, de néha meg is fogalmazva várta el, hogy fia is ugyanolyan komolyan vegye a prédikációkat, előadásokat, mint ő. Úgy tartotta ugyanis, hogy a közönség figyelme ajándék, amelyet ki kell érdemelni.
A beszélgetést a gondviselőről, mint apáról és Gondviselőről, mint Istenről szóló kérdés zárta. A művésznő szerint gyerekként még nem érezte a szülői gondviselést, de apja mindig a helyes irányba terelte gondosságával. Isten segítségét sem érzi rögtön, de elmondása szerint mindig megsegítette és gondviselése az élete minden területére rávetül. Fekete Károly visszaemlékezett, hogy gyermekkorában a szülei csekély összegből tartották fenn a családot, de sosem szenvedtek semmiből hiányt, mindig a gondviselő Istenre hagyatkoztak. Úgy véli emiatt van az, hogy ő sem aggódik soha a pénzen, csak legyen meg ami szükséges, a többi pedig nem fontos. Kustár Zoltánnak hat testvére volt, de akkoriban fel sem fogták, hogy mennyi minden szükséges egy ekkora család fenntartásához. Úgy fogalmazott, hogy mindig megvolt a boldogság, de szülők nem egy álomvilágban ringatták a gyermekeiket. Ez titkok nélküli boldogság volt, mert mindig a Jóistenben bíztak, hogy megadja azt, ami szükséges. Szerinte ezt a bizalmat kell mindig és minden körülmény között megtartani.
A kerekasztal-beszélgetések februárban folytatódnak, és a tervek szerint Udvaros Dorottyát is várják még vissza köreikbe.
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)