Mindig akad még egy mérleg valahol – fotókkal
Szerző: Horogné Szatmári Alexandra | info@dehir.hu Közzétéve: 2021.06.13. 11:10 | Frissítve: 2021.06.13. 12:52
Debrecen – Különleges gyűjtemény birtokosa a debreceni Berényi Sándor, akinek a hivatása, a szakmája sem mindennapi – mérleglakatos ugyanis. Évek kitartó munkája során létrejött, és folyamatosan bővülő kollekcióját családi háza pincéjében, saját műhelyében őrzi, itt nézhettük meg mi is.
Amerre csak néz az ember, mindenfelé mérlegek sorakoznak. Ott vannak a polcokon, lógnak a plafonról, pihennek a földön...
Dehir: Az ön hivatása mára igazi kuriózumnak számít. Mikor kezdte a mesterséget?
Berényi Sándor: 1962-ben, három évig voltam ipari tanuló Debrecenben, a Vígkedvű Mihály utcán. Kimondottan mérlegjavító elméleti oktatás már akkor sem létezett, csak gyakorlatban foglalkoztunk ezzel. A felvételin beosztottak minket, úgy kerültem a szakmába. Első évben az új mérleg gyártást tanultuk, másodiktól pedig a javítást. A véletlennek köszönhető, hogy ebbe az irányba mentem, de szerencsés találkozás volt, hiszen immár 59 éve foglalkozom ezzel. A digitális mérlegekhez elektroműszerész szakma szükséges, így sajnos ilyen típusú képzés már egyáltalán nincs. Az én időmből már csak egy korábbi évfolyamtársam és én dolgozunk még itt, Debrecenben. Nekem jelenleg is visszajáró vendégköröm van, az ország egész keleti részéből, akiknek 30-40 éve dolgozok, új ügyfeleket már nem nagyon vállalok.
Dehir: Hogyan kezdődött a gyűjtőszenvedély, és egyáltalán számolja-e még, hány darabnál jár?
Berényi Sándor: Az 1970-es években kezdődött. Az első darab a gyűjteményben egy orosz mérleg volt, méhtelepen vettem, ma is működőképes. Ő hozta a többit magával. Mostanra körülbelül 350 darab van, de az újabbaknak mindig jut hely. A polcokon lévőkön túl további háztartási és konyha-, valamint elektromos mérlegek is vannak bedobozolva, de azokat nem számolom ide, mert inkább alkatrésznek használom őket. Nem cél az, hogy mindegyik működjön, de mondhatom, hogy több, mint a fele működőképes, a gyűjtemény egy részét pedig hitelesíteni is lehetne.
Dehir: Vannak bevált forrásai a gyűjtéshez, érkeznek esetleg felajánlások?
Berényi Sándor: Vettem már turkálóban is mérleget, de persze nagyrészt bevált forrásaim vannak, akikkel az évek alatt bizalmi kapcsolat alakult ki. Az interneten szintén szoktam keresgélni, böngészek, és rábukkanok a következőre. Ritkább darabokra szoktam vadászni. Van több olyan „álommérleg” is, ami még nincs meg. Próbálok sorozatokat gyűjteni, de ezt nehezíti, hogy nem nagyon vannak dokumentációk a mérlegekről. Nehéz nyomon követni őket, vagy akár meghatározni a korukat, ebben talán az iparművészek tudnának segíteni. Ránézésre nagyjából én is be tudom határolni a korukat, a legrégebbi darabok az 1800-as évekből, de legtöbbjük az 1900-as évek elejéről való. A mérlegek a legrégebbi mérőeszközök, ősei egészen az ó-egyiptomi időkig nyúlnak vissza.
Dehir: Jelenleg mekkora a legkisebb és a legnagyobb mérlege?
Berényi Sándor: A legkisebbek között vannak dísz- és használható mérlegek. Papírt lehet rajtuk mérni, 50 gramm súlyig. A legnagyobb egy 2 tonnás, de az már digitális. Van egy 500 és 750 kilós mechanikus is, kint az udvaron, de én azért szeretném, ha lenne még egy 3, 5, 10 és 20 tonnás is, szépen sorban egymás mellett.
Dehir: A sok darab között van olyan, amelyik a szívének a többinél is kedvesebb?
Berényi Sándor: Persze, kettő is. A legtöbb felszerelésem már tanuló korom óta velem van, csakúgy, mint az egyik kedvenc darabom, a vizsgamunkám, ami 1965-ben készült. Ki volt állítva a Széchenyi utcán a KISZÖV-ben, és kalandos úton került vissza hozzám. Működőképes, de nincs hitelesítve. A másik pedig azért áll közel hozzám, mert számomra egy emberélet tükröződik vissza róla. Külsejét tekintve a születéstől kezdve példázza az idő múlását, azt, ahogyan telik felettünk. Ez egy nagyjából 100 éves öntvény rugós óramérleg, a régiségvásárból érkezett. A legszemélyesebb története talán annak van, amelyikből az utolsó darabot egy kollégámmal gyártottuk le az 1970-es évek elején, és később pénzért jutottam hozzá úgy, hogy még alkudni sem tudtam az árából. Persze majdnem minden darabhoz társul egy-egy történet. Van működőképes, gyógyszertári mérlegem, ami valamikor használatban volt Debrecenben, csecsemő mérleg az 1900-as évekből, és az 1930-as évekből olyan is, amit az Országos Mérésügyi Hivatal első igazgatója tervezett.
Dehir: Volt-e már lehetősége a nagyközönségnek is megmutatni a gyűjteményét?
Berényi Sándor: Volt már egy kiállításom Ebesen, azon kívül egy próbálkozásunk itt a városrész óvodájában, ahol meghívott kiállító lettem volna. Sajnos, náluk nem volt hely a gyűjtemény tárolására, így mentünk tovább az iskolához. Két hétnél tovább azonban ők sem tudta volna helyet biztosítani, így nem rendeztük be a tárlatot, nagy munka lett volna ilyen rövid időn belül többször megmozgatni a mérlegeket. Az ideális az lenne, ha ennél hosszabb ideig kaphatna helyet valahol a gyűjtemény egy része, mert természetesen az egészet nehézkes lenne elhelyezni. Hívtak más városba is, hogy társuljak be, de én elsősorban Debrecenhez kötődöm.
Dehir: Hogyan látja, lesz kinek továbbadni a szakmai tudását és a mérlegek szeretetét?
Berényi Sándor: Nem tudom mit hoz a jövő. Tartom a kapcsolatot a szakmabeliekkel az egész országból, de sajnos már nagyon kevesen vagyunk, akik még a régi mechanikus mérlegekkel is foglalkozunk, és nem is a fiatal generációt képviseljük. Hivatalos nyári szakmai gyakorlatra jár hozzám egy fiatalember, akinek tetszik a szakma, ő gépészmérnöknek tanul. Így talán lehet, hogy van egy halvány reménysugár az utánpótláshoz.