Mi a gond a magyar nyelvvel?

---

Debrecen – A szó, a mondat, a nyelv köszöni szépen, jól van. A nyelv alkalmazásával van baj – mondja a tanár és újságíró, akivel a nyelvhez fűződő viszonyunkról beszélgettünk. Interjú.

---

Tanár és újságíró: mindkét szakma „dobogós” 21. századi nyelvstratégiai terület, ahol meghatározóan lényeges az anyanyelv használata, művelése szempontjából, hogy mi és hogyan hangzik el a katedrán, illetve mi és miképp olvasható az elektronikus és a nyomtatott lapokban. „E két hivatást gyakorolva igyekszem az anyanyelvhasználat minősége érdekében is tenni annyit, amennyi tőlem telik” – mondja Arany Lajos, akivel a nyelvről és a nyelvhez fűződő viszonyunkról beszélgettünk.

Dehir.hu: Mit jelent, vagy mit kellene, hogy jelentsen nekünk az anyanyelv, most, a 21. században?

Arany Lajos: Közhely, de igaz: rendkívül bonyolult lett a világ, az élet. Ezért megnőtt nemcsak az írástudók, hanem a mindennapi nyelvhasználók felelőssége is: közlendőnket a lehető legpontosabban és a lehető legtömörebben kell tálalnunk. S így közvetítenünk általa az üzeneteinket, legyen az tájékoztatás vagy véleményközlés, érzelemkifejezés, felhívás – vagy épp egy olyan verssor, amelyről úgy érezzük: „helyettünk írták”. Igaza van a kiváló, ám mára (nem is kicsit) feledett írónknak és elsőrangú tanárnak, a Debrecenhez is sok szállal kapcsolódó Szabó Dezsőnek: az anyanyelv „lelkünk lelke”.      

Dehir.hu: „A mesebeli árva gyermek a magyar nyelv. Még az ág is húzza.” Ezt Krúdy Gyula írta nagyjából száz esztendeje. Érvényes gondolat ez ma is? Mi a gond a nyelvünkkel? Bántják?

Arany Lajos: Ha már idézünk, el ne feledkezzünk a zseniális Szentkuthy Miklós szellemes gondolatáról: a szóval semmi baj… Vagyis: a szó, a mondat, a nyelv köszöni szépen, jól van… A nyelv alkalmazásával van baj, méghozzá nagy. Mindenféle külön sorrend nélkül csak néhány gondot említek itt: rettenetes állapotú a helyesírás gyakorlata. Elcsépelt divatszavak mértéktelen használata sablonosítja, szürkíti, teszi monotonná az írást, a beszédet.

Kinek jó az, ha egy rövid szövegben hússzor szerepel a „kihívás” szó? „Kihívás” az óriás pizza elfogyasztása, a csúszós járdán való közlekedés, a dolgozatra készülés.

Továbbá homályos, félreérthető mondatok, pontatlan, a szövegkörnyezetbe nem illő szavak, nyelvi túlzások, rikító nagyotmondások tarkítják, eltévedt kifejezések ködösítik a közlést. S jellemző ma a nyelvi agresszió. Ez utóbbira egy-két példa. Vajon eléggé pontos kifejezés-e az, hogy valaki „brutálisan szép”? Az idézett képzavaros kifejezés helyett mondhatjuk inkább ezt: elbűvölően szép. Megfelelően tapintatos és precíz kifejezés-e az, hogy smink nélkül „horroriszikusan” fest az énekesnő, vagy éppen az, hogy „páros lábbal szállt bele” valaki valakibe? Talán mondjuk azt, hogy a művésznő nem éppen vonzó kencefice nélkül… Vagy azt, hogy valaki erősen vitatja az ellenérdekelt fél nézeteit. Egyeztetési és szórendi hibák, összefüggéstelen, zavaros mondatok egymásutánja ugyancsak fertőzi a közbeszédet és az erre igen erősen ható médiát egyaránt. Mindezek hátráltatják a megértést, nehézkessé teszik a kommunikációt. Noha éppen ellenkező folyamatnak kellene zajlania a gördülékeny közlésfolyamat érdekében.      

Dehir.hu: Szeretjük kongatni a vészharangot, hogy túl sok hatás éri a nyelvünket, higítja az internet, a média nyelvhasználata. Tényleg így van ez? Romlik a nyelvünk?

Arany Lajos: Az új média nyelve jó esetben gazdagítja a szókincset, hiszen amint a jövevényszavak sokasága honosodott meg nyelvünkben, a más népekkel való érintkezésünk folyamán, végleg bekerült a szókincsünkbe sok-sok idegen szó. Ez utóbbiakat sem lehet s nem is kell „magyarítani”, miképp a nemzetközi műveltségszavak megszokott sokasága is bővítette a szókészletet. Ám ha az informatikai fejlődés vagy a kinyílt világ, az idegen nyelvek optimális esetben egyre jobb, szélesebb körű ismerete, illetve más tényezők hatására hirtelen özönként zúdul a mindennapi emberre – válogatás és magyarázat, kommentár nélkül – az új szavak sokasága, akkor ugyancsak zavar támad a megértésben. Nem mindenki bólint azonnal, ha efféléket mondunk és írunk:

az „executive chef” ajánlásával fogyasztott különleges „pancake” vagy „gratinírozott ratatouille”; a gyerek legyen „offline” az ifjúsági tábor idején…

Mindez már – tréfásan szólva – „too much”, amint oly gyakran halljuk ezt is a „túl sok” helyett… Az idegen szavak vagy idegen nyelvi kifejezések túlzásba vitt használata idején érdemes lenne belegondolni: Magyarországon vagyunk, magyarul beszélünk. Kommunikáljunk, ha lehet, egymással „drágakőnél gyönyörűbb anyanyelvünkön”. Kulcskérdés tehát az idegen szavak alkalmazásában is a mérték, hogy jól értsük egymást.    

Dehir.hu: Érdekes, hogy a gyerekek kisiskolás korukban még imádják a mondókákat, verseket, szeretnek olvasni, aztán később eltávolodnak mindettől. Miért alakul ez így? Az oktatással van baj? A kötelező olvasmányokkal?

Arany Lajos: Ami kötelező, az gyakran eleve nem rokonszenves. S valóban, az olvasmányélményeknek szánt szövegek, mivel nem mindig igazodnak a gyerekek értési fokához, a legkevésbé se nyújtanak számukra élményt, következésképpen az ilyen művek világa nem épülhet be a személyiségükbe sem. Ám a nagy alkotások, igaza van Illyés Gyulának, „örök primőrök”. Csak meg kell találni közülük azokat, amelyek a 10, a 12, a 14 vagy éppen a 18 éves érdeklődését kelthetik fel. (Amelyek pedig csak felnőttként lehetnek élményeink, kár és értelmetlen azokat ráerőltetni a tanulóifjúságra.) Nem könnyű feladvány a személyiségre szabott olvasmányok meglelése! De bizonyára van rá elég szakember… Tehát szerintem nem az a „megoldás”, hogy kijelentsünk például efféle badarságokat: „Jókait nem érti a mai gyerek, ezért ne tanítsuk a műveit az iskolában”, hanem az, hogy mérlegeljük: e biblikus mélységű tudást hordozó és az emberlényt mélyen ismerő, páratlan humorú alkotónk művei közül vajon melyiket értené a 10, melyiket a 12, a 14 vagy 18 éves. És azokat a műveit lehetne és kellene oktatni.

Az iskolának nem irodalomtörténetet kellene oktatnia, hanem felhívnia a figyelmet irodalmunk, nyelvünk szépségeire, a diákságot olvasáskultúrára nevelnie.

Így pl. Balassi vagy Csokonai szerelmi költeményeiről, Jókainak az emberi kapcsolatok sokféleségét elemző novellisztikájáról, regényeiről, Krúdy Szindbádjáról, Ady Léda-verseiről nem 14 vagy 16, hanem 18 évesekkel kellene beszélgetést kezdeményezni a tanórákon. Ellenkező esetben éretlen „műbefogadók” vihorászásává sekélyesíthetjük az irodalomoktatást, a mégoly zseniális alkotók munkáira is teljesen közönyös fiatalok „megőrzőjévé”, puszta tartózkodási helyévé silányíthatjuk az irodalom oktatására hivatott szaktantermeket.

Dehir.hu: Annak idején a nyelvújítók tevékenységének középpontjában a szókincs bővítése, az idegen szavak helyettesítése állt. Egy mai Kazinczy mivel foglalkozhatna?

Arany Lajos: Legalább kétszáz esztendeig kellene élnie egy mai Kazinczynak… Az igazit, ezt az elképesztően nagy kultúraszervező, kitűnő írónkat a korabeli irodalmi élet „telefonközpontjának” nevezte Németh László. Lenne mivel foglalkoznia, ha élne, neki is, utódainak is: például a anyanyelvi és irodalmi értékek közvetítésével, a lehető legszélesebb közönséghez való eljuttatásának segítésével, amely értékekre már utaltunk. És hadd említsek még egyet: Kazinczynak 25 kötetet tesz ki a fennmaradt levelezése. Ha itt lenne közöttünk, megtaníthatná a nemzetet levelezni. Biztosan hamar megtanulná az e-mail, a drótposta használatát, s

nagy leckéket adhatna levélszövegek használatából, miként lehetne a zagyva, pongyola (valamint a megválaszolatlan…) levelek számát csökkenteni…

Azaz a kommunikálás felelősségére, pontosságára is taníthatna. Ezt persze szellemi örökösei is megtehetik.   

Dehir.hu: Mi a mai nyelvőrök, nyelvápolók feladata? S mit tehet az átlagember a hétköznapokban a nyelvünkért?

Arany Lajos: A nyelvápolók jó esetben, tehát elegendő lehetőséget kapván erre, rendszeresen felhívhatják a figyelmet – például a média közvetítésével – a nyelvhasználat anomáliáira. Köztük a már említett hibákra. Továbbá ajánlhatják a mindenkori nyelvhasználók figyelmébe – az iskolával karöltve – azokat a szókincsfejlesztő lehetőségeket, amelyek egyre nagyobb számban és térben állnak az olvasók rendelkezésére: ezek például a nyomtatott könyvek és e-könyvek, hangoskönyvek, szókincstárak, elektronikus és papír alapú szinonimaszótárak. A legfontosabb szókincsfejlesztő, kommunikációsegítő tényező az olvasás. Hála Istennek, egyelőre leválthatatlan cselekvés ez.