Kósa Lajos: Magyarországot újra megtámadták
Szerző: Dehir.hu | info@dehir.hu Közzétéve: 2013.10.23. 11:23 | Frissítve: 2013.10.24. 09:59
Debrecen – A nemzeti érdekeinket nekünk kell megvédenünk az idegenekkel szemben és azokkal a honfitársainkkal szemben, akik személyes vagy más okokból mégsem a magyar nemzeti érdeket védik – hangsúlyozta Debrecen polgármestere az 1956-os megemlékezésen.
Az egyetemi templomnál megrendezett, szerdai koszorúzási ünnepségen az egybegyűltek előbb a Zenetheátrum produkcióját tekinthették meg, mely A legmagasabb város címet viselte, majd Debrecen polgármestere lépett a színpadra. Kósa Lajos elöljáróban rámutatott: egy hozzáértő történész bármelyik eseményből, amelyik valaha megtörtént, el tudja magyarázni, miért volt az elkerülhetetlen és szükségszerű. Ismerünk érveléseket arról is, hogy miért volt szükségszerű a kommunizmus bukása. Hazugságra – mondják – nem lehet tartós politikai rendszert építeni, a diktatúráknak szükségszerűen el kell bukniuk.
– Jólesik ezeket a szavakat hallani és egyetérteni velük, s közben nem gondolni arra, hogy mennyire hosszú ideig voltak diktatúrák a történelemben, és nem gondolni arra, hogy bizony ezeknek a diktatúráknak az egy részét a bennük élők hosszú-hosszú ideig támogatták. A többség; az a többség, amelyikre most hajlamosak vagyunk mint a demokrácia letéteményesére gondolni. Nem vitatható, hogy Sztálinért is milliók rajongtak, köztük a nélkülözők is, nagy számban. Így volt ez Rákosival is, és a tőle való általános félelemben a szakralitás is tetten érhető volt: sokan úgy félték a „kopasz ikont”, mint bigott hívők az urat. Ha rajtuk áll, lehet, hogy még sokáig rajonganak érte – fogalmazott Kósa Lajos.
De nem rajtuk állt, és nem is a történelmi szükségszerűségen. Rákosi és a magyarországi sztálinizmus bukása az első rés a kommunizmus ledönthetetlennek hitt falán, vagyis 1956, a forradalom csak és kizárólag a bátor magyar emberek érdeme – folytatta gondolatát a polgármester. Nem a történelmi szükségszerűségé, hanem a nemzeté. Amelyről az ideológia agymosása kapcsán már sokan lemondtak, mondván, a történelem meghaladta a nemzet fogalmát. S lám, nem vetette el: megmutatta az erejét akkor, amikor leginkább kellett. Ez volt a nemzeti együttműködés rendszere 1956-ban, s ne felejtsük el, mekkora erő volt akkor a nemzetben!
Rákosi, Gerő, Kádár, Biszku túlhaladottnak minősítették ezt a nemzeti gondolatot, de 1956 októberének pátosza éppen abban áll, hogy nem a lakosság tette, nem a népesség, nem a munkásosztály szállt szembe az önkénnyel, hanem a magyar nemzet egésze. A nemzet rázta le magáról a rabigát, a nemzet szállt szembe az idegen hatalommal és annak helytartóival. A forradalmárrá lett diákok, egyetemisták, munkások nem osztályérdekek miatt mentek az utcára, hanem csakis a nemzetért. Persze voltak, akik Moszkvába siettek, és galád módon visszahívták a Vörös hadsereget, azok, akik az ország katonai megszállásáért esdekeltek ott a közösség, saját szülőhazájuk rontására törtek, és inkább a saját, személyes érdekeiket érvényesítették. Így rontott rá a baloldal 1919 és 1948 után harmadszor is a nemzetre.
– És így kérdőjeleződött meg morálisan Magyarországon a politikai baloldal – mutatott rá a szónok. – És ez az a morális – nem is hiba – bűn, amely a modern Magyarországon a legnagyobb károkat okozta. Jó, ha tudjuk: mindazok, akik a nemzet érdekei helyett idegen érdekeket szolgálnak, ennek a hagyománynak a folytatói ma is. Akiket nem a nehéz helyzetbe került hitelesek élete érdekel, hanem a hitelt adó nemzetközi bankoknak a profitrátája nyugtalanít. Akik nem amiatt aggódnak, hogy a magyar emberek erőn felül kell hogy fizessenek Európában a legtöbbet a megélhetésért, a mindennapokért, hanem azért aggódnak, hogy a közműszolgáltatók megtalálják-e a számításaikat.
Ezek az erők mind-mind ennek a vállalhatatlan politikai hagyománynak a folytatói. Akik a politikai fegyelmezés szándékával megveretik az 1956 ötvenedik évfordulóján az utcára vonuló, ünneplő tömegeket; megalázzák őket, a szemüket kilövetik; akik a politikai ellenfelük alakjából papírmasészobrot készítenek, és primitív vudu-szertartásként meglincselik, mint annak idején egyébként a felkelt nemzet Szálin-szobrát. Ők mind ennek a rossz hagyománynak a folytatói – azé a hagyományé, amelyikről 1956. október 23-án a magyar nemzet világosan megmondta, hogy nem kér belőle. Helyénvaló tehát, hogy ezen a napon a forradalomra emlékezzünk, és egyértelművé tegyük, hogy most sem kérünk ebből a hagyományból! Elég volt, nem kell!
Az ezeréves államisággal rendelkező, szabad magyar nemzet nem tűri, nem tűrheti el, hogy idegen érdekek alapján alakítsuk az életünket! Ez a mi életünk, a mi országunk! Másoknak lakosság, piac, nekünk a hazánk! Albert Camus, a nyugati értelmiség általános véleményét megfogalmazva írta: a legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben. Ahhoz, hogy ezt a történelmi leckét megértse a fülét betömő, szemét eltakaró nyugati társadalom, sok magyar vérnek kellett elhullnia, s ez a vérfolyam most már alvad az emlékezetben. A magára maradt Európában csak úgy maradhatunk hívek Magyarországhoz, ha soha és sehol el nem áruljuk, amiért a magyar harcosok az életüket adták, és soha, sehol, még közvetve se igazoljuk a gyilkosokat!
– Nehéz méltónak lennünk erre az áldozatra, de meg kell kísérelnünk, feledve vitáinkat, revideálva tévedéseinket, megsokszorozva erőfeszítéseinket, szolidaritásunkat a végre egyesülő Európában – fogalmazott Kósa Lajos, emlékeztetve: Camus vágya nem teljesült, a Nyugat egész egyszerűen egy kis olajért, egy kis Szuezi-csatornáért magára hagyta Magyarországot, a szabadságot. Sőt, csakhamar igazolta a gyilkosokat: az úgynevezett békés egymás mellett élés jegyében kiegyezett a Szovjetunióval és a magyar helytartóival. Ma senki nem kínál nekünk külföldről reményt. A nyugati közvélemény, amely fél évszázada még magasztalta a magyarok bátorságát, szabadságszeretetét, a magyar ügyet, most gyanúsan méreget bennünket: „megint itt vannak a magyarok, nem állnak be a sorba”.
A hírünk a világban bántóan rossz. Rémtörténetek keringenek arról, hogy a hatalom újabban miként zúzat be újságot, némíttat el rádiókat, üldöz vallásos embereket, bebörtönöz politikai okokból értelmiségieket. Mindenhova betüremkedik a rágalom, cáfolhatatlanul. Mert a cáfolatok senkit sem izgatnak. Magyarországot újra megtámadták. A támadás azt a virtuális Magyarországot célozza, ahol az életünk nagyobbik része zajlik: híradások, blogok, közösségi oldalak világában. S azért, mert megint felemeltük a fejünket, és megpróbáljuk a saját igazunkat, a saját érdekeinket megfogalmazni, kiállni mellette és védeni.
A gazdasági érdekek felülírják a szabadságot, a demokráciát, amelyek hozsannáznak akkor, amikor a senki által meg nem választott miniszterelnökök vezénylik le a rettenetes, egyébként népnyomorító, számos országot a nyomorba taszító – úgymond – reformprogramokat, és nem tudják elfogadni, hogyha valaki a nemzet érdekeinek megfelelően kiáll, s hiába hivatkozik arra, hogy őt viszont megválasztották a választók, a nép, a demokrácia letéteményesei. Ha egy állam vagy egy érdekcsoport le akar győzni egy másikat, akkor a hitelességét kell lerombolni – ez az oka a Magyarország elleni támadásoknak.
– Mi azonban megint nem állunk be a sorba, kiállunk a nemzeti érdekeinkért, megint újra azt nézzük, hogy mi a jó a magyar embereknek, mi a jó a magyar nemzetnek. Bennünket ők választanak, az ő vezetőik vagyunk. Mint annyiszor, most is szabadságharcosként küzdünk, azzal a biztos tudattal, hogy újra csak magunkra számíthatunk. 1956 megtanított minket arra, hogy senki más nem véd meg bennünket, akármit is mondanak. A nemzeti érdekeinket nekünk kell megvédenünk az idegenekkel szemben és azokkal a honfitársainkkal szemben, akik személyes vagy más okokból mégsem a magyar nemzeti érdeket védik.
– De mi arra tettünk hitet, hogy meg fogjuk védeni magunkat, s erre kötelez minket a magyar történelem legjobb hagyománya, amelynek két sarokpontja a kivívott, megszenvedett szabadság és a nemzeti függetlenség. Erre kötelez bennünket 1956, a XX. század legfelemelőbb európai forradalma. Akik akkor szembeszálltak a megszálló szovjet hadsereggel, nem tudtak szükségszerűségről, hitszegésről, nagyhatalmi paktumokról, nem tudták, hogy mi a katonai realitás, de mindentől függetlenül kötelességüknek érezték volt hitük, erejük, bátorságuk, hogy értünk, önmagukért, a nemzetükért küzdjenek. Ha mi is ezt tesszük – zárta beszédét Kósa Lajos –, csak akkor lehetünk méltók arra, hogy fejet hajtsunk a magyar forradalom hősei előtt!
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)