Két órányi lebegés: Debrecenben varázsolt az újjászületett Panta Rhei – fotókkal, videóval

---

Debrecen - Harminchat évet kellett várni egy új Panta Rhei koncertre Debrecenben, de megérte. Találkoztunk fiatalemberekkel, Karinthy-módra.

---

Elérkezett tehát a nagy nap. Igencsak sokat kellett várni rá, több mint három évtizedet. Annyira sok idő ez, hogy okkal gondolhatta mindenki, hogy soha el sem érkezik. Hiszen például, amikor ezen sorok írója a kétezres évek elején az Újkertben néhányszor együtt sörözgethetett Matolcsy Kálmánnal, nemigen látszott a folytatás esélye. Arra azért sikerült rádumálni zenekar egykori zseniális billentyűsét, hogy a betiltott Bartók-feldolgozásaikból másoljon ki cd-re nekünk. Megtette, de 2005-ös halála után végképp reménytelennek látszott bármilyen folytatás. Mert a legendás debreceni zenekar többi tagjait messze sodorta az élet a cívisvárostól és gyakorta egymástól is.

Újra együtt (Fotók: Gurbán György)

A sztorit sokan ismerik. A Panta Rhei zenekar a KLTE hivatalos együtteseként alakult meg, 1974 és 1982 között működött, két nagylemeze jelent meg. Alapítói, a Szalay testvérek, Sándor és András mindketten fizikusok, végig kutatói pályájuk, illetve az egyetemi tanulmányok mellett zenéltek – illetve immár mondhatjuk: zenélnek a mai napig.

Fizikusi mivoltuk tette lehetővé, hogy megépítsék Magyarország (sőt, az egész keleti blokk) első komoly szintetizátorait. A Panta Rhei így hazai (sőt: a teljes vasfüggönyön túli) elektronikus zene úttörője is lett, ők adták ki az első elektronikus zenét tartalmazó magyar albumot, PR Computer címmel, amely több mint százezer példányban kelt el. A Panta Rhei leghíresebb, Bartók-feldolgozásokat tartalmazó lemeze azonban nem jelenhetett meg. Ez volt a magyar kommunista rendszer egyetlen olyan könnyűzenei albuma, amelyet ténylegesen bezúztak. A Bartók-örökösök ugyanis – anélkül, hogy meghallgatták volna - nem adtak engedélyt a feldolgozásra, annak ellenére sem, hogy külföldi zenekarok – például éppen az Emerson, Lake and Palmer – kiadtak és játszottak Bartók-feldolgozásokat.

A Szalay-testvérek aztán 1983-ban megunták a folyamatos küzdelmet a hanglemezgyári diktátumokkal és lezárták a zenekar aktáját. A megszűnés óta számtalanszor szóba került az újrakezdés, de úgy tűnt, ezt Matolcsy Kálmán halála nem teszi lehetővé. Azonban a fiatalok másképpen gondolták, miután Szalay András egyik fia, Dániel kiváló dobossá képezte ki magát, továbbá Kálmán András – Szalay András legjobb barátjának fia – személyében megtalálták az elhunyt billentyűs méltó utódját. Így összeállt egy olyan potenciál, amivel érdemes volt újrakezdeni a zenélést. Ezt támasztotta alá az új formáció két teltházas koncertje a fővárosban, a Rockmúzeum színpadán. Innen már csak egy, de nem kis lépés volt a visszatérés Debrecenbe.

 

Az egyeztetés a tagokkal persze nem könnyű, hiszen a gitáros Szalay Sándor az Egyesült Államokban él és a John Hopkins Egyetem nagy tekintélyű természettudományos professzora, akit a modern kozmológia atyjának tartanak. Szalay András viszont megmaradt a zenénél, hiszen világcégeknek dolgozó nemzetközi hírű és rangú hangszerfeltaláló -és építő, akinek szakterülete a gitárszintetizátorok és effektek.

Hát így érkeztünk el 2018. április 21-hez, amikor a Kölcsey központ színpadára fellépett a Panta Rhei. A zenekar magvát alkotó Szalay-testvérek mellett ott volt a legendás, szintén debreceni származású gitáros, Felkai Miklós, a doboknál Szalay Dániel, Szalay András fia, a billentyűs hangszereknél pedig Milkovics Mátyás és Kálmán András, illetve énekhangjával Ács Enikő, továbbá Nagy József, a zenekar első felállásának fuvolistája.  

Az már a bejáratnál gyülekezőket szemlélve látszott, hogy ez az este egyfajta sajátos érettségi találkozó (is) lesz, hiszen sorra bukkantak fel a kortársak, Debrecen fiatal értelmiségének akkori reprezentánsai, hogy találkozzanak egykori kedvenceikkel – és egykori önmagukkal is, afféle "találkozás a fiatalemberrel", volt az összejövetel alaphangulata. Orvos-professzorok, színházi emberek és képzőművészek jöttek szépen sorban erre a múltidéző estre. A leggyakrabban hallható mondatfordulat az „ezer éve nem láttalak” volt, ami nem csoda – hiszen minden megváltozott azóta: amennyit gyarapodtunk kilókban és ősz hajszálakban, annyival kevesebb van nekünk időből. Magunkra és egymásra is. Persze nem hiányozhattak a korabeli zenésztársak sem, magától értetődő dolog, hogy eljött például a Lux két Sándora, Pikó és Tikász is, hogy meghallgassák azokat, akikkel együtt indultak.

Aztán kevéssel hét óra után elkezdődhetett a lebegés, az időutazás stílusokban és zenei hangulatokban. Jöttek a progresszív rockzene halhatatlan zenedarabjai, a King Crimson, a Jethro Tull és az Emerson, Lake and Palmer örökbecsű dallamainak megidézése, a romantikus hangulat Ács Enikő énekhangjának segedelmével, továbbá a klasszikus zenei átiratok – Peer Gynt és természetesen Bartók.

De talán a legnagyobb örömet az okozhatta, hogy újra felcsendülhettek  Keith Emerson magyar helytartójának, Matolcsy Kálmánnak a szerzeményei, például az Andromeda, a Toccata vagy a Mandarin. 

Aztán, amikor méltóságteljesen elhalkultak az utolsó Grieg-ihlette dallamok is, arra gondolhattunk, miközben szépen lassan visszazökkentünk térben és időben a saját valóságunkba: reméljük, a következő találkozásra nem kell ennyit várnunk. Mert annyi időnk már nem adatik ezen a világon...